Koltai Róbert: Sose halok meg? (részlet)

Életrajzom röviden, szaggatottan

Ezerkilencszáz­negyven­­három de­cem­­be­ré­ben szü­let­­tem, pon­to­san december 16-án.

1950-ben kaptam a legelső intőmet a Rottenbiller utcai általános iskolában. Az 1/A tanító nénije, Somos Gabriella a következőt üzente a szüleimnek: „Tisztelt Szülők! A gyerek gúnyosan néz.” Ezzel mintegy – bár ő nem tudta – meghatározta az egész későbbi sorsomat, hiszen már az óvodában és később minden iskolatípusban is nekem jutott az osztálybohóc megtisztelő szerepköre.

Nekem – és ennek a szüleim nem örültek – nem a jegyeimmel kellett foglalkoznom, hanem főleg azzal, hogy szórakoztassam a többieket az osztályzataim rovására. Olyan tárgyakból is bukdácsoltam, amiket különben, ha ráértem volna foglalkozni velük, könnyedén tudtam volna hozni.

Újabb fordulatot generált az életembe 1954-ben Nyikolaj Tyihonov Pohárköszöntő című, Sztálint dicsőítő verse. Sztálinváros legjobb ifjú szavalója lettem általa. Ez a vers huszonöt évvel később, 1979-ben a Plutosz című Arisztophanész-vígjáték Karinthy Márton által rendezett előadásában Tác-Gorsiumban került színre. A színt úgy kell elképzelni, hogy a bemutató megszületett, Kern Andrissal, Pogány Judittal, Szombathy Gyuszival, Ivánka Csabával és Mikó Istvánnal játszottuk a főbb szerepeket. Nagyon jól sikerült a premier, utána pedig bankett volt, amelyen részt vettek a szereplőkön kívül illusztris, nagyon is illusztris emberek, már csak Karinthy Marci miatt is. Ott volt Karinthy Ferenc is, úgy emlékszem. Jó hangulat kerekedett, és a többiek kérésére – mert néhányszor már kísérleteztem vele – elmondtam most is ugyanazt a Tyihonov-verset, amit annak idején Sztálinvárosban. Azt kértem, hogy mindenkinek legyen pohár a kezében, mert gyakran kell majd koccintani, és akkor igyanak, amikor én iszom. De mondom: ez a bankettnek egy rózsaszín pillanatában történt, amikor már senki nem volt igazán szomjas. És kiderült, hogy ugyanaz a vers, ami megrendítő és szép, és benne van az egész Szovjetunió, nos, igen… ebben az olvasatban a világ legjobb kabarétréfája.

Még frissek vagyunk. S oly korán van
Álomra hajtani fejünk.
Bor csillan színig telt pohárban,
Hazánkért kell ürítenünk!

Itt felemeltem a poharat, de utána ivás helyett visszatettem, mert folytattam tovább:

Igyunk az édes ifjúságért,
Veszélyes zerge-utakért, […]
A viharért, a szörnyű-szépért,
Halért, folyóért, mindenért!

Asszonyainkért, lányainkért –
S akiknek nem tudjuk talán
Nevét se, jó elvtársainkért,
Munkában, harcon, iskolán.

Nem ittunk eddig soha értük,
Igyunk! Övék a tisztelet!
(Kardos László fordítása)

Ismét koccintásra emeltem a poharat, ők már majdnem beleittak, de én folytattam kegyetlenül. És ez így ment vég nélkül. Fölemeltem, koccintottunk, és mondtam tovább, mert Tyihonov ebben a versében mindenkit megénekelt, akire poharat érdemes üríteni.

Ennek iszonyatos sikere volt, mert hát ki gondolta akkor, hogy egy sztálinista, kommunista vers a kabarészínpadon fogja végezni, ugyanis utána a Hócipő kabaréban még vagy nyolcszor játszottunk a Pesti Színház színpadán, ahol az egész közönséget így „pohárköszöntöttem”.

1958 májusában végleg szögre akasztottam a futballcipőt mint a Vasas kölyök III. labdarúgója.

Középhátvédet játszottam. 1961-ben a keresztapámtól, aki nem más volt, mint Illovszky Rudolf – akiről elnevezték a Vasas-stadiont –, a tizennyolcadik születésnapomra egy eredeti Real Madrid-karórát kaptam, mert a Vasas játszott odakint a Real Madriddal, még Di Stefanóék idejében, és Illovszky Rudi volt a Vasas edzője. Ez a karóra, be kell vallanom, méltatlan helyen végezte, mert nem volt pénzünk, zálogházba kellett adnom, és ott is maradt.

A színművészetin, ahová közben felvettek, 1968-ban végeztem mint Lőrinc barát. A szerep is végzett velem… Meg kell mondanom, egyike volt azoknak a szerepeknek, amelyekben konkrétan megbuktam. Talán még egy volt ezen kívül eddig, amit egyértelműen csúfos bukásnak lehet nevezni: a Gentlemanek című cseh musical, Simon Zsuzsa rendezésében, amely a párhuzamos osztály amúgy nagy sikerű zenés vizsgája volt. Akkor én épp szimpatizáltam a szomszéd osztályból egy hölggyel, aki abban főszerepet játszott, és rábeszélt, hogy vállaljam már el az egyik szerepet, mert Zsuzsa néni mondta, hogy az ő osztályukban azt nem lehet kiosztani, mivel náluk kevés a fiú. A legellenszenvesebb szerep volt. Na, abban akkorát buktam, ahogy mondani szokták, mint ide Lacháza. A sztori egy bandáról szólt. A bandatagok: Harsányi Gábor, Markaly Gábor, Janka Béla és Császár Angela, aki a lányomat játszotta, az egyik női főszerepet. Én egy negyvenes tanárt próbáltam alakítani. A többiek a saját korukat játszhatták, Szombathy Gyuszi pedig egy zseniális nagypapa szerepet, amin a nézők dőltek a röhögéstől. Az én szerepem hálátlanabb volt, a lányomat kellett lelepleznem.

Ez egy javítóintézeti banda, amelynek büntetésből festenie kell, ennek egyik tagjába szeret bele a lányom. Akkoriban épp nagyon kínlódtam a hangommal, itt pedig folyamatosan ordítanom kellett velük, mert ők úgy lázadtak, hogy amikor az elvtársak beszélni kezdenek, akkor ők meg dobolni a festékesvödrökön, és ezt kellett nekem túlordítanom. Sem poént nem mondtam, sem jó szöveget, csak annyit, hogy kuss, kuss, kuss… a maradék megtépázott hangomon.

A nagyjelenet abból állt, hogy én, a nevelőtanár kimegyek az erdőbe, hogy elrejtsek egy Madonna-szobrot, amit elloptam, összetalálkozom a gyerekekkel éjszaka, és meglátom, hogy az én lányom is ott van a bandában. Ha ezt valaki el tudja játszani, ezt a sok dolgot, hogy leleplezi őket, miközben én lopok, és ők tudják, mert ott van a kezemben a lopott műkincs, és mindezek tetejébe a szocialista erkölcsről papolok és közben megtalálok egy hullát… hát… Nem ragozom hosszan.

Olyan rossz voltam, hogy a fal adta a másikat. Ebben borzalmasan megbuktam, és mindezt azért, mert a szimpatikus hölgy kedvéért elvállaltam. Megjegyzem, ő ma már Kossuth-díjas. Milyen érdekes, amikor ezt a történetet mesélem valakinek, mindig újra elmegy a hangom pszichésen.

Én még abban az évadban eljátszottam A gondnokot, amiről majd esik még szó, de nem tudtam feledtetni azt az iszonyatos bukást. Ráadásul nemcsak az Ódry Színpadon játszottuk ezt a musicalt, hanem a Városmajori Szabadtéri Színpadon is. Nekem mindennap oda kellett mennem, hogy jól megbukjak, és ott ordibálni, csapdosni magamat, sikoltozni, és a végén egyszer csak azt mondani a lányomnak: – Te itt vagy?  – Itt vagyok, apám! – felelt ő.

Aztán még két mondat, kinyílnak a gyerekek körben, és akkor meglátok egy halottat. Mondom: a paksi második atomreaktornak nem kell majd ennyit reagálni, mint amennyit nekem kellett egy pillanat alatt. Meg kellett kérdeznem, hogy ki az. Pocoknak hívták a szerep szerint. De most jön a lényeg – mert mindig van valami rosszalkodás a színházban –, hogy amikor a legdrámaibb jelenetben feltettem a kérdést: „Ez ki?”, akkor Markaly Gábor, aki már nincs az élők sorában, odasúgta nekem:

 – Nem ismered meg? A Szendrő Iván! Négy éve egy suliba jártok!

Na, akkor ettől meg úgy elkapott a röhögőgörcs, hogy hirtelen nem hogy üvölteni nem tudtam, de megszólalni sem. Megsemmisültem. Markaly szerette az ilyen meglepetéseket.

Molière Gömböc úr című darabjában Piros Ildi volt a lányom, és arról szól a jelenet, hogy vigyázok a tisztességére, ezért rázárom az ajtót. Életem első nyílt színi tapsa arra jött be, hogy kiléptem, jól bezártam a lányom ajtaját, diadalmasan felemeltem a félméteres kulcsot, és azt kiáltottam a nézők felé: „Háhá, háhá!” Tapsos kimenetel volt.

Hát, ezt a kollégák közül egy páran elirigyelték, különösen Markaly, akivel egyébként jóban voltam, nagyon jó humorú fiú volt, parodizáltunk is együtt sokat. Később sajnos elborult… A következő előadáson meg akartam ismételni a jelenetet jól – mert nagyon nehéz a mi pályánkon, hogy amit egyszer megszülünk a próbán, az az új mozzanat másodszor ne gépiesen rekonstruált legyen, hanem újból meg tudja szülni az ember. Én pedig éreztem, hogy ma még jobban fogom csinálni, mint az első előadáson. Éppen belépni készültem a színpadra, a takarásban vártam a végszót, lendületet vettem a belépéshez, amikor egy rejtett zugból, ahová már jóval korábban bebújt, közvetlenül a fülembe súgta Markaly: „Vagy sikerül, vagy nem.” Na, ebből aztán minden lett, csak tapsos kimenetel nem. Gyilkos dolog volt tőle, tönkretette a jelenetemet. Később is, minden előadáson eszembe jutott.

Koltai Róbert: Sose halok meg? – Az első 75
Jaffa Kiadó, Budapest, 2018