Lee Child: Múlt idő (részlet)

Posted on 2019. április 2. kedd Szerző:

0


1. fejezet

(…) A tengerparttól eltávolodva elgyalogolt úgy másfél kilométert az országút széléig, ahol megállt, és feltartotta a hüvelykujját. Jól megtermett ember volt: bakancsban több mint százkilencvenöt centi, erős testalkat, csupa csont és izom, nem különösebben jóképű, és nem épp jól öltözött. A ruházata mindig kissé rendezetlen benyomást keltett. Nem volt különösebben vonzó jelenség. A legtöbb autós szokás szerint kissé lelassított mellette, megnézték maguknak, aztán továbbhajtottak. Az első sofőr, aki hajlandó volt kockázatot vállalni vele, negyven perc múlva jelent meg. A talán egyéves Subarut egy szikár, középkorú férfi vezette, chinonadrágban és friss, ropogós kekiingben. Reacher úgy vélte, nyilván a felesége öltözteti. A férfi jegygyűrűt viselt. A finom ruhaanyagok alatt azonban egy munkásember teste rejtőzött. Vastag nyaka volt, a kezén nagy, kivörösödött bütykök. Reacher arra tippelt, hogy főnök lehet valahol, amin egy kissé ő maga is csodálkozik, és nem is feltétlenül örömmel vállalja a felelősséget. Az a fajta ember, aki úgy kezdi, hogy gödröket ás kerítésoszlopoknak, míg végül odáig viszi, hogy az övé lesz az egész kerítésépítő cég.

Mint kiderült, egészen jól okoskodott. A bevezető beszélgetés első néhány mondatából megtudta, hogy a férfi a nulláról kezdte, nem volt semmije, csak az apja régi ácskalapácsa, de most már építkezési vállalkozása van, és negyven munkás irányításának meg egy rakás megbízó álmainak és reményeinek a terhe nyomja a vállát. Önironikus kis szájrándítással fejezte be a meséjét, részben tipikus jenki szerénységből, részben mert tényleg őszintén csodálkozott a saját sikerén, mintha azt mondaná: Nem is értem, hogy történhetett ez.

Reacher úgy vélte, az lehet a titka, hogy nagyon odafigyel a részletekre. Látszott, hogy rendkívül szervezett ember, tele van a feje pontosan meghatározott fogalmakkal, mindenre érvényes bölcsességekkel, maximákkal és sziklaszilárd alapelvekkel – ezek közül az egyik az volt, hogy így a nyár vége felé jobb távol maradni az egyes számú főúttól és az I-95-ös autópályától is, és a lehető leghamarabb el kell hagyni Maine területét. Ezért aztán oldalirányba letértek a kettes főútra, amely egyenesen nyugatra vezetett, New Hampshire felé, egy olyan, Berlintől éppen délre fekvő területre, ahol a férfi már ismert egy csomó kisebb mellékutat, amelyeken gyorsabban eljutnak Bostonig, mint bármely másik útvonalon. Ugyanis ide tartott, egy találkozóra, ahol márvány munkalapokról kellett tárgyalnia. Reacher ennek nagyon örült. Boston kiváló kiindulópont lesz. Onnan egyenes út vezet Syracuse-ig, ahonnan aztán már Rochesteren, Buffalón és Clevelanden keresztül könnyen elérhető Cincinnati. Talán az ohiói Akronon is átvág útközben. Ezeknél rosszabb helyeken is megfordult már. Főleg akkor, amikor még a hadseregben szolgált.
De végül nem jutottak el Bostonig.
Miután úgy ötven perce haladtak a már említett New Hampshire-i kis mellékutakon, amelyek pontosan olyanok voltak, mint ahogy a férfi ígérte, vagyis forgalomnak nyomát sem látták, a férfit felhívták a mobilján. Sehol egy dugó nem volt, semmi késlekedés. Simán száguldottak, majdnem százzal, egészen addig, amíg meg nem csörrent a telefon. A kocsi rádiójához volt csatlakoztatva, és a GPS kijelzőjén megjelent a hívó neve, mellette egy kis fotóval, hogy könnyebben beazonosítható legyen: egy vörös képű férfi védősisakban, a kezében egy csíptetős mappával. Munkavezető lehetett egy építkezésen. A sofőr megérintett egy gombot, és az autót betöltötte a telefon halk zúgása, minden irányból szólt egyszerre, több hangszóróból is.
A sofőr a fejét kissé az oldalablak felé fordítva beszélt:
– Remélem, valami jó hír.
De nem az volt. Olyasmiről volt szó, hogy ellenőr érkezett az önkormányzat építési osztályától, és gond akadt egy fém kéménybélés csövével az előcsarnok kandallója fölött, amely rendesen, minden előírásnak megfelelően szigetelve volt ugyan, csak ezt épp kizárólag úgy lehetett ellenőrizni, ha kibontják a falat, amely már két emelet magas volt. Majdnem teljesen elkészült, a kőművesekre pedig a jövő héten már egy új munka várt. Megtehették volna azt is, hogy leszedik a diófa burkolatot az étkezőben, a kémény másik oldalán, vagy elbontják a fölötte lévő beépített szekrényt, amely rózsafából készült, és még bonyolultabb lett volna szétszedni – de a műszaki ellenőr megmakacsolta magát, és mindenképp a saját szemével akarta látni a kéménybélés csövét.

A sofőr Reacherre pillantott, és azt mondta a telefonba:
– Melyik ellenőr az?
– Az új pasas.
– Tud róla, hogy hálaadáskor kap ajándékba egy pulykát?
– Mondtam neki, hogy egy oldalon állunk.
A sofőr ismét Reacherre pillantott, mintha engedélyt kérne vagy mentegetőzne, aztán megint előrenézett, és megkérdezte:
– Ajánlottál neki pénzt?
– Egy ötszázast. Nem fogadta el.
A térerő hirtelen elszállt. A hang gurgulázóra váltott, mintha egy robot épp belefulladna egy úszómedencébe, aztán el is némult. A kijelző azt mutatta, hogy a telefon keresi a jelet.
A kocsi közben továbbsuhant.
– Miért akar valaki kandallót az előcsarnokba? – érdeklődött Reacher.
– Hogy kellemes fogadtatást nyújtson a belépőknek.
– Szerintem a régmúltban inkább az elijesztés volt a cél. Mint amikor tüzet raktak a barlang bejáratánál. Arra való, hogy távol tartsa a ragadozókat.
– Vissza kell fordulnom – mondta a férfi. – Nagyon sajnálom.
Lassított, és lehúzódott az út murvával felszórt szélére. Teljesen egyedül voltak a mellékúton, sehol egy másik jármű. A kijelző azt mutatta, hogy a mobil még mindig keresi az adótorony jeleit.
– Kénytelen vagyok itt kitenni magát. Nem baj?
– Semmi gond – felelte Reacher. – Legalább egy darabig elhozott, amiért nagyon hálás vagyok.
– Szívesen tettem.
– Kié az a rózsafa szekrény?
– A megrendelőé.
– Vágjanak bele egy nagy lyukat, és mutassák meg a kéményt az ellenőrnek. Aztán győzze meg a megrendelőt öt észszerű érvvel, hogy miért kell neki egy falba épített széf. Lehet, hogy ő még nem tud róla, de egy olyan fickó, aki kandallót szeretne az előcsarnokba, az széfet is akar a gardróbszekrénybe. Az hétszentség. Ilyen az emberi természet. Maga csak profitálhat belőle. Felszámolhatja neki a munkaórákat, ami alatt kialakították a lyukat.
– Maga is építkezéseken dolgozik?
– Katonai rendőr voltam.
– Ejha! – felelte a férfi.
Reacher kiszállt, aztán becsapta a kocsi ajtaját, és odébb sétált, hogy bőven legyen hely megfordulni a Subaruval, az egyik kavicsos útpadkától a másikig, átvágva az úton. A férfi visszaindult abba az irányba, amerről jött. Futólag intett, amit Reacher úgy értelmezett, mintha sajnálkozva azt mondaná: „Sok szerencsét!” Aztán az autó egyre kisebb és kisebb lett a távolban, Reacher pedig megfordult, és megindult déli irányba, az úti célja felé. Hacsak lehetett, szerette, ha előrevitte a lendület. Az út kétsávos volt, elég széles, jól karbantartott, itt-ott kisebb kanyarokkal, emelkedőkkel és lejtőkkel, de semmi olyasmi, amivel egy modern személyautó ne tudna megbirkózni. A Subaru százzal repesztett. Továbbra sem volt semmi forgalom az úton. Egyik irányból sem közeledett jármű. Zavartalan volt a csönd. Csak a szél sóhajtozott a fák között, és egészen halkan hallani lehetett, ahogy a forró levegő sistereg az aszfalt fölött.
Reacher tovább gyalogolt.

*

Három kilométerrel odébb az út lágy ívben balra kanyarodott, és egy elágazásba futott: jobbra kivált belőle egy hasonló szélességű és jellegű másik út. Nem is igazán leágazás volt, mivel a két irány egyforma választási lehetőséget biztosított. Klasszikus Y alakú útelágazás. Az autós jobbra meg balra is tekerheti a kormányt. Csak tőle függ. Mindkét út eltűnt a fák között, amelyek helyenként olyan óriásira nőttek, hogy összeérő lombozatuk alagutat képezett.
Volt egy útjelző tábla is.
Egy kissé ferdén elhelyezett nyíl balra mutatott, Portsmouth felirattal, egy szintén ferdén elhelyezett, jobbra mutató nyílon pedig a Laconia felirat állt. Ez utóbbinál kisebbek voltak a betűk és a nyíl is, mintha azt akarnák jelezni, hogy Laconia kevésbé jelentős helység, mint Portsmouth, noha az odavezető út ugyanolyan széles.
Laconia, New Hampshire.
Reacher jól ismerte ezt a helynevet. Látta feltüntetve több régi családi okmányon is, és időnként hallotta emlegetni. Halott apja szülővárosa volt, itt is cseperedett fel, egészen addig, amíg tizenhét éves korában meg nem szökött otthonról, hogy beálljon a tengerészgyalogsághoz. Hogy pontosan mi elől szökött meg, arról nem szólt a fáma. De soha többé nem tért vissza, egyetlenegyszer sem. Reacher több mint tizenöt évvel később született, addigra Laconia már csak egy elfeledett emlék volt a régmúltból, olyan távoli, mint a dakota indián rezervátum, ahol egykor állítólag egy régi felmenőjük élt. A családból soha senki nem kereste fel egyik helyet sem. Nem jártak vissza látogatóba. A nagyszülők fiatalon meghaltak, ritkán emlegették őket. Úgy tűnt, nagynénik, nagybácsik, unokatestvérek vagy más távolabbi rokonok sincsenek. Statisztikailag ez persze nem túl valószínű, inkább az történhetett, hogy valamiféle családi viszály miatt megszakadt a kapcsolat. De erről Reacher apján kívül senki sem tudott semmit, és soha nem próbálták meg kiszedni belőle, mi történt. A családokban gyakori, hogy bizonyos dolgokról inkább nem beszélnek. Jóval később, amikor Reacher bátyja, Joe már százados volt a gyalogságnál, és északra vezényelték, mondott valamit, hogy megpróbálja megkeresni az apjuk szülőházát, de aztán nem lett semmi az egészből. Talán néha-néha Reacher is mondott ilyesmit, de végül ő sem látogatott el ide soha.
Fordulhat jobbra vagy balra. Csak rajta áll.
Portsmouth jobb lenne. Onnan már van autópálya, nagyobb a forgalom, távolsági buszok is akadnak. Egyenes az út Bostonig. San Diego csábítón hívogatta a távolból. Itt, északkeleten hamarosan beköszönt a hideg idő.
De mit számít egy nap ide vagy oda?
Végül jobbra indult tovább; azt az utat választotta, amelyik Laconiába vezetett.

*

Ugyanebben a pillanatban, késő délután, majd ötven kilométerrel távolabb, egy másik országúton egy rozoga Honda Civic zötyögött szintén dél felé. Egy huszonöt éves, Shorty Fleck nevű fiatalember vezette. Egy huszonöt éves lány ült mellette az anyósülésen, Patty Sundstrom. Együtt jártak. Mindketten Saint Leonardban születtek és nőttek fel, egy isten háta mögötti kisvárosban, a kanadai New Brunswickban. Nem sok minden történt arrafelé. Emberemlékezet óta az volt a legnagyobb esemény, amikor tíz évvel korábban egy közeli útkanyarban felborult egy teherautó, amelyik tizenkétmillió méhet szállított. A helyi újság büszkén számolt be róla, hogy ez volt az első ilyen baleset New Brunswickban. Patty egy fűrésztelepen dolgozott. A nagyapja Minnesotából érkezett, fél évszázaddal korábban költözött északra, hogy megússza a besorozást a vietnámi háború idején. Shorty burgonyát termesztett. Az ő családja mindig is Kanadában élt. A mélynövésűeknek kijáró „Shorty” gúnynév ellenére nem volt különösebben alacsony. Talán régen, gyerekkorában kis tökmag volt, de úgy gondolta, most már mindenki átlagos testmagasságúnak mondaná.

Azt a célt tűzték ki, hogy megállás nélkül eljutnak Saint Leonardból New Yorkig, ami akárhogy is nézzük, igencsak strapás út. De úgy gondolták, sok előnye lenne, ha sikerülne. Valamit el akartak adni a városban, és ha megspórolják a szállodában töltött éjszakát, akkor még nagyobb lesz a hasznuk. Jól megtervezték az útvonalat: nyugat felé kanyarodva akartak haladni, hogy elkerüljék a tengerpartról hazafelé tartó nyaralók tömegét. Eldugott mellékutakon haladtak. Patty állandóan a térképen tartotta a tömpe ujját, és a tekintetével a leágazásokat és az útjelző táblákat kereste. Mindent kiszámoltak papíron, és arra jutottak, hogy meg lehet tenni az utat annyi idő alatt, ahogy tervezték.

Csakhogy valamivel később indultak az eredetileg tervezettnél, némi általános szervezetlenség miatt, de leginkább azért, mert a Honda öregecske akkumulátorának nem tetszett a Prince Edward-sziget irányából áradó friss, csípős őszi levegő. A késlekedés miatt az amerikai határon belefutottak egy hosszú kocsisorba, aztán a Honda motorja kezdett túlforrósodni, és egy jó darabon csak nyolcvannal tudtak haladni, hogy kíméljék a csotrogányt.
Már nagyon fáradtak voltak.
Éhesek is, szomjasak is, ki kellett volna menniük a mosdóba, ráadásul késésben voltak. Jól elmaradtak az eredeti tervtől. És bosszankodtak is. A Honda motorja túlmelegedett. A mutató a veszélyt jelző piros sávot érintette. A motorháztető alól csikorgó zaj hallatszott. Lehet, hogy alacsony volt az olajszint. Nem tudták, mi lehet a baj. A műszerfalon már két és fél éve állandóan égett minden hibajelző lámpa.
– Mi van közvetlenül előttünk? – kérdezte Shorty.
– Semmi – felelte Patty.
Egy kacskaringós piros vonalon tartotta az ujját, amelyet háromjegyű szám jelzett. Északról dél felé vezetett egy cakkos szélű, világoszöld területen át. A térkép ábrái egybeestek azzal, amit az ablakon át láttak: némán, sötéten meredező fák mindenütt, a nyár végi levelek terhétől lecsüngő ágaikkal. A térképen vékonyka, piros, pókhálószerű vonalak futottak itt-ott, mint a hajszálerek egy idős hölgy lábszárán. Feltehetőn kisebb utak voltak, de nem vezettek semmilyen komolyabb helyre, ahol mondjuk autószerelő műhelyben vagy olyan boltban reménykedhettek, ahol motorolajat vagy hűtővizet lehet venni. Az első ilyen lehetőség úgy félórányira volt: a déli iránytól kissé keletebbre feküdt egy település, amelynek nem túl apró, félkövér betűvel nyomtatták a nevét. Ez azt valószínűsítette, hogy legalább egy benzinkutat találnak ott. A városkát Laconiának hívták.
– Kibír még harminc kilométert? – kérdezte a lány.
A műszer mutatója már elérte a piros sávot.
– Talán – felelte Shorty. – Ha az utolsó huszonkilencet gyalog tesszük meg.
Lassított, és továbbgördült, felhasználva a benzin gőzét is, így legalább kevesebb hő termelődött a motorban, viszont a légáramlás is csökkent a hűtőventilátor rácsai között, így a régebbi hő nem tudott olyan gyorsan eltávozni, úgyhogy rövid távon a hőmérő mutatója csak még tovább emelkedett. Patty előbbre csúsztatta az ujját a térképen, próbálta megbecsülni, hogy az adott sebességgel mekkora távolságot tesznek meg. Jobb kéz felé ismét pókhálószerű, vékony utacskák rajzolódtak ki. Egy keskeny út úgy két és fél centivel odébb átkanyarodott egy zöld folton. Most, hogy már nem süvített be az ablakrésnél a szél, jobban hallotta a motor zajait. Zörgött, kattogott, csikorgott. Egyre rosszabb lett a helyzet.

Aztán előttük jobbra megpillantotta egy keskeny út torkolatát. Épp a várt időben értek a pókfonál-vékonyságú kis úthoz. Az egész inkább úgy hatott, mintha egy alagút lenne. A fák lombja összehajolt fölötte. Az út torkolatánál egy fagytól megrepedezett tábla állt egy oszlopra szegezve. Díszes, rácsavarozott műanyag betűk hirdették, hogy Motel, és egy nyíl a fák alagútja felé mutatott.
– Megnézzük? – kérdezte a lány.
Az autó adta meg a választ. A hőmérő mutatója elakadt. Shorty érezte a lábszárára sugárzó hőt. Az egész motorház tűzforró volt. Egy pillanatra eltűnődött azon, hogy mi lenne, ha mégis továbbmennének. Hallott már olyat, hogy az autók motorja fel tud robbanni, és szétolvad. De ezt nyilván csak képletesen mondják. Szó sincs ténylegesen megolvadt fémtócsákról. Nem fog szó szerint felrobbanni, csak békésen kileheli a lelkét. Vagy fokozatosan lerobban. Szép lassan gördül egy darabig, aztán leáll.

Csakhogy mindez a nagy semmi kellős közepén történne, amerre nem jár egyetlen autó sem, és nincs térerő.

– Nincs más választásunk – felelte a lánynak, aztán lefékezett, és rákanyarodott arra az útra, amely fölött alagutat alkottak a lombok. Közelről már látszott, hogy a táblára erősített műanyag betűket aranyszínűre festették, vékony ecsettel, de biztos kézzel, mintha ez is azt ígérné, hogy a motel egy minőségi hely. Volt egy fordítva elhelyezett másik tábla is az ellenkező irányból érkező autósok számára.
– Akkor jó lesz? – kérdezte Shorty.
A levegő hűvösnek érződött a fák zöld alagútjában. Talán tíz fokkal hidegebb lehetett, mint a főúton. A tavaly őszről itt maradt száraz levelek és az idei nyár sara egybeolvadt az útpadkán.

Lee Child (Fotó: Rowan Griffith)

– Akkor jó lesz? – kérdezte újból Shorty.
Áthajtottak egy csövön, amely az úton keresztbe húzódott. Vastag gumicsőszerűség volt, nem sokkal vékonyabb, mint egy kerti slag. A benzinkutaknál szokott lenni ilyesmi, ami csöngetéssel jelzi a bódéban ülő kutasnak az érkező autót.
Patty még mindig nem válaszolt.
– Csak nem lehet olyan rossz hely. A térképen is jelölik.
– Csak az utat jelölik.
– A tábla szép volt.
– Ezzel egyetértek – bólintott Patty. – Az volt.
Továbbhajtottak.

Fordította: Gieler Gyöngyi

Lee Child: Múlt idő
General Press Kiadó, Budapest, 2019