»A magyabszurdokban benne van sok minden« | Parti Nagy Lajos lesz a vendég Tel-Avivban

Posted on 2019. március 22. péntek Szerző:

0


Fischer Iván Lakásszínházában (2014)

L. Horváth Katalin |

Létezik Tel-Avivban egy sajátos intézmény, a Drory Izraeli–Magyar Könyvtár, lakásban berendezett, családias méretű. Ennek lesz vendége Parti Nagy Lajos a Szerelmem, Tel-Aviv sorozat keretében, április 1-jén. Az ottani magyar olvasó­közönség számára, beharangozóként jelent meg az alábbi interjú. Az est apropóján faggatta L. Horváth Katalin az íróságról, munkáiról, közéleti ingerküszöbéről és sok másról. A teljes beszél­getést az ujkelet.live tette közzé.

Azt szokták mondani, hogy az író azért ír, mert kikívánkozik belőle valami. Önnél hogyan kez­dő­dött az íróság?
Ennél azért szofisztikáltabb a dolog, de inkább így legyen, mintsem valaki nyolcévesen azt vegye a fejébe, hogy Kossuth-díjas író lesz, vagy hogy megjelenik negyvenhárom könyve, ebből tizenhárom piros, harminc sötétkék. Szóval, az író nem születik, hanem lesz, bár már gyerekkoromban tudtam, hogy ilyesmivel fogok foglalkozni. Verseket írtam, 1990-ig mást nem is. (…) Az ember verseket ír, azokat közlik, attól még nagyobb kedvet kap, hogy ránézzen, mi is ez az egész, mert sok más dolog is érdekli, aztán majdhogynem azt mondhatom rajta ragad az íróság, de ez hosszú folyamat. Attól, hogy megjelenik egy könyve, még nem szentírás, hogy író lesz belőle. Meg mit is jelent az? A múlt század vége táján inkább megvoltak ennek a bejáratott pályái, mint ma. A szépírók szerkesztőségekben dolgoztak, újságírók, tanárok, könyvtárosok voltak, néhányan szabadúszók, de azt nem vette túl jó néven a rendszer. ’86-ig dolgoztam a Jelenkornál, aztán úgy gondoltam, megpróbálom szabadúszóként. Úgy lehetett megélni, hogy különféle ösztöndíjakat kaphatott az ember. A ’90-es években például Soros György nagyon sokat segített az íróknak is az Alapítványán keresztül, a díjakkal és az ösztöndíjakkal.

Nemrégiben tért vissza egy három hónapos svájci ösztöndíjútról. Mire fordította az időt?
Össze akarok rakni egy könyvet húsz-huszonöt év olyan szövegeiből, amik még nem jelentek meg kötetben. Zömmel tárcák, de egyelőre bőven van köztük alkalmi írás, és van széppróza is. Félszép, magamban így emlegetem, hogy ez címe lesz vagy alcíme, még nem tudom. Először a saját számítógépemből ki kellett bányászni a rengeteg szöveget: kíváncsi lettem, mi a bánattal töltöttem a fél életem munkaidejét. Ez az ajándék három hónap erre, a kibányászásra volt elég.

Parti Nagy Lajos (Forrás: Fidelio)

Újraolvasva mit szűrt le az írásaiból?
Még semmit, a könyv lesz a leszűret. Az volna a cél, hogy ami még mindig fontosnak tűnik a számomra, azt az idő tengelye mentén összefűzzem, de nem krónikát akarok közrebocsátani. Azt már látom, hogy huszonöt évvel ezelőtt okosabbnak képzeltem magam annál, mint amilyennek most gondolom, ennek olykor látom a stiláris nyomait is a szövegben. Ahogy öregszem, jövök rá, hogy mennyire nem tudok semmit. És ez a semmi az, ami mégis összeabroncsozza az ember életét.

Mikor jött el az a pillanat, az a mű, amikor úgy érezte, hogy megtalálta a saját hangját?
A szerző az egyszerűség kedvéért olykor megnevez egy pillanatot, kicsit fölszínezi, és onnantól fogva az lesz az „autorizált”, a nyilvános változata annak, hogy mikor találta meg a hangját, de valójában ez nem köthető egy pillanathoz, egy műhöz. Már tíz éve publikáltam, amikor megjelent az első könyvem, de a benne lévő versek túlnyomó többsége az utolsó pár évben született. Föl kellett tenni magamnak a kérdést, hogy miként vagyok én személyesen benne ebben az egészben. (…) Nagyon sokan hatottak rám, és lassan rátaláltam a magam groteszk, elégikus, ironikus fekvésére. (…) ’79 és ’85 közé esik az az időszak, amire azt mondom, hogy már úgy-ahogy megvolt a saját hangom.

Tudja, miről ismeri leginkább a közönség?
Miről?

A Magyar meséiről.
Igen, azoknak volt egy nagyon erős politikai felhangjuk, és ez a szélesebb közönséget össze­hason­líthatatlanul jobban érdekelte, mint az egyéb írásaim.

Bánja?
Nem bánom, csak látom a különbséget. Egyrészt hetente megjelentek az ÉS-ben, másrészt a rezsim fő- és al-lovagjai saját nevükkel szerepeltek, szóval elég direktben írtam e szatírákat, harmadrészt elkezdtem mondani őket, megjelentek cédén, dévédén, ez is adott egyfajta népszerűséget nekik. Sokan még mindig ezekről ismernek, nem bánom, Ha nem tudok több, illetve más lenni annál, mint hogy rajtam ragadjanak ezek a féltenyérnyi kisprózák, akkor okkal ragadnak rajtam.

Mi horgadt fel önben, amikor az elsőt megírta?
Lényegében ugyanaz, mint ami 1999-ben, amikor megírtam a Hősöm terét: hogy cégéres gazemberek kezében van az ország. S hogy megtörténhet az a szörnyűség, hogy a magyar állam átmenetileg félrenéz, és egy kis térségben átadja a hatalmat félfasiszta alakulatoknak, akik séta ürügyén pogromokat rendeznek. Azt gondoltam, hogy erről valahogyan beszélnem kell nekem is. (…) ezekben a magyabszurdokban benne van sok minden abból, ami azóta történt, legfeljebb (…) vastagodott a bőr, tébolyodott az önhit, és még ocsmányabb, még goebbelsibb módon dübörög a propaganda. Ez persze különbség.

Szívesen olvassa fel a szövegeit?
Elég korán rájöttem, de a Magyar mesék mutatták meg igazán, hogy a felolvasás, ha nem is helyettesíti, de kiegészíti és gazdagítja az írott szöveget. Sokkal többen ismerik a meséket cédéről, a netről, mint az ÉS-ből. Egyszer odajött hozzám valaki egy felolvasás után, és azt mondta, ,,én magának minden írását ismerem”. Megkérdeztem, melyik könyvemet olvasta, és kiderült, hogy egyiket sem, de ami az interneten van, azt mind meghallgatta. Ha az ember megtalálja a maga nem színészi, de előadói tónusát, szóval, nem téved bele a pirosba, vagyis a színészetbe, akkor nincs ezzel semmi baj. Ha tudom, hogy egy író vagyok, aki felolvas, s nem leszek színész akkor sem, ha a Katona József Színház színpadán állok. Akkor sem, ha Dés László szaxofonozik alám. (…) Ez ma már az írói tevékenység része. Ahogy a net sem vesz el olvasót, a felolvasások sem. Szeretem csinálni, de nem tülekszem érte, és nem halok bele, ha nem hívnak.

Karinthyék idejében a legenda szerint legalábbis sok mű a Hadikban, a New York kávéházban született. Van manapság ilyesfajta kávéházi irodalmi élet?
(…) Kétségtelen, hogy a háború előtt a társas együttlétek többször zajlottak kávéházakban, kocsmákban, mint ma, egyrészt azért, mert sokan nagyon vacak lakásban laktak, a kávéházban meg mégiscsak fűtöttek, másrészt ennek hagyománya volt. A lapok kvalifikáltabb pletykaanyaga nem kis részben abból állt, hogy a művészek milyen botrányokba keveredtek, ki kinek volt a szeretője. Ezeket többen olvasták, mint ahányan a hírekben szereplők műveit. A Nyugatnak abszolút megvoltak a celebjei. Én – nyilván magamból kiindulva – azt gondolom, egy kávéházban igazán dolgozni nem lehet, csak úgy tenni, mintha ott születne meg egy írás amiből aztán, ha kellően táplálja a hitet az érintett, anekdota lesz. (…)

Hogyan lett önből Sárbogárdi Jolán?
Amikor a Test angyalát írtam, nem sokon múlt, hogy a fiktív írója férfi lesz, nem nő. De akkoriban ezeket a lányregényeket többnyire nőnemű szerzők írták, és ’89 őszén, már keringett a fejemben a Sárbogárdi Jolán név, így lett ő, mármint nőnemű ő, shí, nem . De ugyanúgy magamról írtam, mintha Sárbogárdi Józsefnek hívták volna az alteregómat. Nem a nőn van a hangsúly, hanem az érzelemtúltengéses, nyelvileg kissé inkompetens beszélőn.

Létezik női irodalmi stílus?
Nem hinném, hogy van női stíl. Mármint hogy „a nők” másként írnak. Ha van, akkor az bizonyos sztereotipiák bizonyos nemekhez rendelése által van és a szóművészethez nincs köze. Bizonyos dolgokat nyilván csak a nők tudnak érezni, de írni a férfiak is tudnak róla, és fordítva. Eszembe nem jut azon gondolkodni, hogy Tóth Krisztina valamit csak nőként tudhatott-e megírni. Tóth Krisztina író és nő. Balla Zsófia, Bán Zsófia is, Rakovszky Zsuzsa is, de nem olvasok névsort, hál’Istennek, nagyon sokan vannak, lassan többen lesznek, mint a hímnemű szerzők. Húsz-harminc év alatt meg fog fordulni az arány, olyanformán, mint a tanároknál. Mert ez olyan, nem túl jól fizetett humán szellemi foglalkozás, amit, ha csak nincs valakiben hatalmas elhivatottság, egy ilyen karrier- és pénzcentrikus világban sokkal kevesebb férfi fog választani, mint nő, ettől sem rosszabbak, sem jobbak nem lesznek a művek. Hagyományosan a bölcsészkarokon is nők vannak, egyre nagyobb súlyban és számban, ha megbecsültségben nem is. Persze a politikában sem lehet megállítani ezt a folyamatot, akármennyire el akarják is macsózni uraimék, nem fog menni. (…)

A teljes interjú elolvasható az ujkelet.live oldalon