A reneszánsz hontalan | Ralph Brewster: Hontalanul Budapesten

Posted on 2019. február 24. vasárnap Szerző:

1


Somogyi András |

Ralph Brewster, akinek a második világháború alatti budapesti kalandjait olvashatjuk a saját elbeszélésében, valóban reneszánsz ember volt. Sokféle tehetséggel volt megáldva, értett a művészet számos ágához, leginkább a zenéhez. Maga is kitűnő zongorista volt. A szépség megszállottjaként viszonyult az építészethez, a festői tájakhoz, ígéretes régészként is tevékenykedett, könyveket írt, filmet is készített – angolul, franciául, németül, olaszul beszélt. Tudósa volt a (tudományként el nem ismert) asztrológiának.

Rengeteg barátja, ismerőse volt (magyar barátairól nagyon jó ismertetés található a kötet végén), akiket hamar elbűvölt kedvessége, intelligenciája, sokféle témában megnyilvánuló széleskörű ismeretei. E széles baráti körnek köszönhette, hogy Budapesten végigélhette a háború négy évét, 1940 és ’44 között egy szál, semmire sem jó olasz útlevél birtokában. Évekig élt úgy, hogy egy barát lakásában csak egy-két napig tartózkodhatott, és egy egész hónapig a budai hegyek erdeiben húzta meg magát. Egy alkalommal börtönbe is került, ahonnan egy befolyásos barát szabadította ki.

Meggyőződéses és szenvedélyes antifasiszta volt, ezért vigyáznia kellett minden mondatára a nácibarát társadalmi közegben. Persze voltak azonos nézeteket valló jó ismerősei is, akik ugyanúgy ki voltak téve környezetük árulásának, különösen, ha még zsidó származás is „volt a rovásukon”. Az antiszemitizmus belerágta magát a társadalomba. Irigységből táplálkozott ez, mivel a feudális Magyarországon az úr számára szégyen volt a munka, míg a sok területről kiszorult zsidó magyarok kemény munkával jelentős pozíciókra tettek szert az iparban, kereskedelemben, a pénzvilágban, de még a művészetekben is. Másfelől voltak olyan jelesek is, akik a vészkorszakban is példásan vizsgáztak emberségből, zsidókat mentettek – s később bekerültek „a világ igazai” közé. Ralph sok ismerőséről azonnal kiderült, hogy Hitler lelkes híve, másokban csak később csalódott. A náci propaganda eredményes munkát végzett. Ralph például rettegett a házmesterektől (joggal), akiknek többsége akkor a rendőrség, később a Gestapo besúgója volt.

De milyen volt akkor Budapest? A szerző véleményére kell itt támaszkodnunk, aki szerint fővárosunk a háború dúlta Európában a béke szigete volt. Az Opera még a bombázások alatt is játszotta repertoár darabjait. Az emberek többségükben derűsek voltak, sokáig meg sem érintette őket a háború, gyakorlatilag egészen az intenzív bombázásokig, illetve a német megszállásig. Brewster úgy vélte, (s ez igaz ma is), Közép- vagy Észak-Európában nincs még egy ilyen gyönyörű fekvésű város.

Pest építészeti lehetőségei azonban sajnálatosan kihasználatlanul maradtak, lévén hogy a várost az építészet történetének szerinte legrosszabb korszakában, a tizenkilencedik század második felében építették. Csak a budai Várban maradt meg egy városnegyed szépséges kis palotákkal. Budapest mégis pazar város lett – távolról nézve. Ha közel ment az ember, csalódás érte. (És szerzőnk akkor még nem láthatta a várost körbeölelő mai panelház-gyűrűt…) A Nagykörút különösen elbűvölte Brewstert. Szerinte nagyobb élet volt itt, mint a bécsi Ringen, mozik, kávézók, éttermek, bárok, eszpresszók, lokálok sorakoztak a boltok mellett. Ugyancsak kedvelte az akkor igen népszerű (és karbantartott) török fürdőket.

Ami zenei ízlését illeti: a német és osztrák szerzőket jobban szerette az olaszoknál. Enyhe konzervativizmusát tükrözi egy mondat Bartók zenéjéről: „mindig volt egy olyan érzésem, hogy közvetlenül előadás előtt valaki körbejárt, és elhangolta az összes hangszert.” Kodályt jobban kedvelte, Lisztet elviselte, a cigányzenét kevésbé.

A kötet életrajzi bevezetőjét és epilógusként Firenzébe – azaz haza – vezető kalandos útjának történetét barátai írták meg. Korai halála miatt ugyanis Brewster nem tudta befejezni könyvét.

Két megjegyzést muszáj tennem. Az egyik egy tárgyi tévedés, amit feltehetően nem a szerző, hanem az egyébként kitűnő fordító – Veres Mátyás – követett el. Egy balatoni vitorlázásról szólva (1942-t írunk) ez áll a könyvben: „…volt a fedélzeten tranzisztoros rádió…” A forradalmian új elektronikus eszközt 1948-ban szabadalmaztatták, az első tranzisztoros rádiót a japán Sony gyár készítette 1955-ben – négy évvel a szerző halála után, aki életében aligha tudhatta, mi is a tranzisztor. A fordító a mai technikából kiindulva úgy gondolhatta, hogy egy kis telepes rádió minden bizonnyal tranzisztoros – pedig az akkoriban csak elektroncsövekkel működhetett.

A másik megjegyzésemet a kiadói szerkesztőnek címzem. Rengeteg francia nyelvű kifejezés olvasható a könyvben. Csak példaképpen: folie de grandeur; paté de foie gras; permit de séjour; piéce de resistance stb. A francia nyelvben kevéssé tájékozott olvasó számára komoly segítséget nyújtottak volna a lábjegyzetek.

Ralph Brewster

Ralph Brewster: Hontalanul Budapesten
1940–1944

Corvina Kiadó, Budapest, 2018
344 oldal, teljes bolti ár 3490 Ft,
kedvezményes webshop ár a lira.hu-n 2792 Ft,
ISBN 978 963 136 5252

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

Ralph Brewster könyve négy háborús év krónikája egy rejtőzni kényszerülő, a kultúra és művészetek iránt mélyen érdeklődő amerikai szemszögéből. Brewster, az olasz útlevéllel rendelkező amerikai világpolgár hontalanná válik, mert nem kíván Mussolini oldalán harcolni. A különleges utazó magyarországi bujkálásának dokumentumértékű története az 1940-es évek magyar társadalmának eddig még fel nem tárt, izgalmas szeletével ismertet meg.