Minden csak mocsok | Kerékgyártó István: Hurok / Jurányi

Bedő J. István |

Hasssztaqva! Csak ennyit bírtam kinyögni Kerékgyártó István új darabjának bemutatója után (meg persze letudva a megérdemelt három perces dísztapsot).

Hitelesen mocskos szájú, nagyon magyar történet ez (az előélete elolvasható itt), és nem csoda, hogy több színház is fázott tőle. Ők is a piacról élnek, és ha ezt egy kormánytag vagy hasonló megnézi (ne adj’Isten akár csak részben magára is ismer, miért ne ismerhetne), ugrik az állami támogatás – vagy bárminek hívják. Netán még az adóhivatal is ellátogat, és nem lenne csoda, ha az is szurkálva érezné magát – holott adózásról aztán tényleg nem esik szó az előadásban. Esik viszont korrupcióról, sikkasztásról, zsarolhatóságról és zsarolásról. Fizikai, érzelmi, testi, lelki, ami csak a csövön kifér.

Muszáj arról beszélni, ami a tartalomfelmondáson túl, meg az interjúkban elmondottakon túl van. Bagossy László a stuttgarti rendezését hozta el – már amennyire a képeket összehasonlítva meg lehet ítélni. De azért mégiscsak más a német nézőnek hallani/nézni a szerep szerint magyar miniszter, államtitkár, szeszgyárigazgató, bolthálózat-tulajdonos, a meleg tulaj „alkalmas” helyre benyomott meleg szeretője, a bolti pénztáros, a narkós legény, a kurválkodásból a fiújának pénzt termelő volt-narkós lány életcserepeit – mint itt, „a széles magyar rónán körbetekintve” látni ezt a mocsoksűrítményt.

Kerékgyártó nem kertelt az interjúban: nem fantázia szülöttei a figurák, pontosan ismeri az alakokat, jelenségeket, akikből/amikből összegyúrta a darabot.

A napjainkat sűrítve megmutató körmagyar (az idősebbek még emlékeznek Kornis Mihály vigszínházi sikerére) elkeserítő – mert igaz. Nem betűhíven, de színeiben. És külön elkeserítő, hogy amint lefelé csavarodik a történet, a sokmilliárdos EU-pénzek ellopásától egyre kisebb tétekről esik szó, mígnem eljutunk a néhány ezres bolti sikkasztásig. Csakhogy mindenki a saját szintjén érzi: „ha nem kapom meg, akkor végem”.

A történet legmagasabb rangú, beosztású figurája a miniszter, de telefonon a kormány első embere is jelen van, és úgy irányít, mintha nem szólna bele mindenbe (még pontosabban: az elképzelései szerinti döntést várja el). Mint a valóságban.

Mindenki megzsarolható valamivel. S miért? A megalázási láncból kiviláglik: a becstelen kormánytag becstelenségre ad példát a beosztottjának, majd hamis piedesztálra állva zsarolja meg. Aztán a becstelenség szépen csörgedezik lefele a hipergazdagoktól a tehetősökön át a gyakorlatilag szinte nincstelenekig.

És még valami. A nem túl rég látott Örkény/Hamlet  a lelátóval csupán felidézi a párhuzamokat. Itt a néző maga is érzi az államgépezet rohadó bűzét. Naná, minden megzsarolt izzad, verejtékezik, képletesen összeszarja magát, hátralévő napjait (óráit) számlálja.

Bagossy nem kíméli a színészeit, de ilyen erős (durva és még trágár is) szöveget nem is lehetne finomkodva előadni. Hatalmas ötlete, hogy a figurákat egyes helyzetekben barokk szoborrá merevíti (égnek emelt tekintet, sokat elmondó, eltúlzott testtartás, arcjáték és kézmozdulatok; példaképek ügyében tessék megkeresni Bernini alkotásait).

Van valami, ami az egész előadás még hátborzongatóbbá teszi: a zene (olykor zaj). Kákonyi Árpád, az Örkény Színház zseniális (nem túlzás) zenemindenese a teljesen prózai részeket barokk oratóriumrészletekké formálta át, csak épp a szövegben Mindenható helyett a Miniszter szó kapja a tekervényes ékítményeket. A játszó személyek egyházi kórusokat idéző köpenyt viselnek a sokszólamú nyitó/záró jelenetben. A különös kontraszttól hangosan röhög az értő néző (mindenki!). Aztán arcunkra fagy. Minden.

A legtöbb színész több figurát alakít. Mészáros Máté hatalma teljében lévő miniszterként tenyérbemászó (ez a tenyérbemászás minden jelenetben megjelenik a bántalmazó, abuzáló, zsaroló stb. személy viselkedésében). Úgy kívánjuk a bűnhődését, hogy szinte katarzis a végén a kínhalála… Debreczeny Csaba talpnyaló államtitkárja, Epres Attila sikkasztó igazgatója egyként gyomorforgató. Rába Roland keménykezű ura áruházláncának, csak éppen fényképek őrzik vérbő kalandjait kiskorú fiúcskákkal.

Dékány Barnabás rendreutasított titkárként is nagyot villan, aztán a meleg-ribancként (persze hálás szerep) kiemelkedően gusztustalan – nem a meleg mivolta az, hanem a lehúzós prosti alapállása. Nagy Dániel Viktor adja a belőtt drogost, akinek az isten pénze sem elég, és otthon rohad, pumpolja anyját és a barátnőjét. Az álságossága remekül megoldott, és persze hánytató ő is.

És végül a női szereplők: Járó Zsuzsa néhány mondattal remek, mint a miniszter pitiáner sakkjátékos titkárnője, és még remekebb, mint meggyötört, többszörösen kisemmizett, megalázott pénztárosnő, nővér. A fiatal Gombó Viola Lotti tökéletesen hozza a narkós végletekig kihasznált nőjét (nem lehet ezt szerelemnek nevezni), és övé a felkavaró finálé: beteljesíti a körtáncot, igazságot szolgáltat.

De hát mindez csupán diagnózis – a terápia ígérete nélkül. De a megoldás reményével. Vagy megoldást sugallva?

A sok helyszínes látvány megoldása Bagossy Leventét és Virág Vivient dicséri, a bemutatón a csembalónál Kákonyi Árpád váltója, Lengyel Zoltán ült.

Fotók: Gergely Bea

• Részletek és jegyvásárlás