Joe-t gyermekkorában bántalmazták, ami maradandó nyomot hagyott a személyiségén. A kiszolgáltatottság szörnyű élményét azóta is képtelen feldolgozni. Felnőtt férfiként az FBI ügynökeként és a haditengerészetnél szolgálva bolyong az emberi bűnök és az erőszak labirintusában.
Később abból él, hogy szexrabszolgának elrabolt lányokat szabadít ki. Különös megbízást kap: egy New York-i szenátor lányát kell kiszabadítania, akit egy manhattani bordélyban tartanak fogva. Joe egy veszedelmes összeesküvés hálójába gabalyodik, amiért nagy árat fizet…
[ 1 ]
Joe érezte, hogy van valami a háta mögött. Érezte az élet jelenlétét és az erőszak közelségét. Ez a megérzés, ez az érzékenység segítette, hogy időben megperdüljön, és elkapja a vállára lesújtó gumibotot. Még mindig jobb, mintha a tarkóján éri az ütés.
Ráadásul a bal vállára sújtott le a gumibot, ő pedig jobbkezes volt, így amikor szembekerült a támadójával, meg tudta ragadni a férfi csuklóját, mielőtt az újra csapást mért volna rá a kellemetlen fegyverrel. Ott álltak szemtől szemben, ugyanolyan magasan. Joe a homlokával, mintha egy tégla lenne, célba vette a férfi orrnyergét, és szilánkjaira törte a csontot. A férfi az izzó fájdalomtól elvakulva kétrét görnyedt. Joe sebesen felrántotta a térdét, és az állkapcsát is könyörtelenül szétroncsolta.
A férfi élettelenül elterült, mintha elvágták volna a vezetékeket a testében, de lélegzett.
Joe sietve szétnézett. Egy sikátorban volt, egy autónak épp elég széles sikátorban. A lepukkant szálló személyzeti bejáróján át lépett ki a mellékutca közepére, rajta kívül egy teremtett lélek sem járt a környéken. Senki sem látta. A sugárútról beszűrődött az utcai lámpák fénye, de a sikátor többnyire homályba burkolózott.
Megrázta a karját, hogy életet leheljen belé – a gumibottól elzsibbadt az egész végtagja –, majd egy kuka mögé vonszolta a testet, és sietősen átkutatta a könnyű, kék viharkabát zsebeit. Az áldozat profi. Se pénztárca. Se igazolvány. Csak kulcsok és úgy kétszáz dollár összecsíptetve. Ácsi, egy mobiltelefon! Akkor mégsem teljesen profi. Vele ellentétben fel sem merült benne, hogy veszíthet, fel sem merült benne, hogy űzött vaddá válhat. Joe sosem tartott magánál mobiltelefont.
Szemügyre vette a gumibotot. Szolgálati fegyver. Nyilván egy korrupt zsaru Cincinnati peremvárosából, a nagyvárosban feketézik, ahol senki sem ismeri fel az arcát. Akárki küldte is, nem akarja őt holtan látni. Legalábbis egyelőre nem. Csak előállítani és kihallgatni. A zsarunak meg bizonyára van egy társa, aki egy kocsiban vár a telefonhívásra. Persze gyanút fog, ha a sikátorban parkol egy jármű, ezért a zsaru alighanem egy öblös kapualjba húzódott be, hogy ne legyen szem előtt. Nyilván azt tervezte, leüti, aztán rácsörög a társára. A testét bedobják az autóba, és leszállítják a górénak. Ez volt a terv. Nem jött be.
Átfutotta az utoljára küldött sms-t: „Ne állítsd le a motort! Gyorsan el kell pucolnunk!” „Vettem”, jött a válasz. Valószínűleg két korrupt zsaru.
A sikátor egyirányú. Vagyis a zsaru társa tőle balra várakozik tétlenül, hogy késlekedés nélkül begördüljön, s ne kelljen megkerülnie a háztömböt. Habozott. Készen állt, hogy eltűnjön Cincinnatiből. A feladatát elvégezte, kiszabadította a lányt. Nem kell a járműben rostokoló embert likvidálnia. Az informátora beköpte, megadta a zsaruknak, hol szállt meg, sőt azt is, hogy a személyzeti bejárón át közlekedik, de ez minden, csupán ennyi van az informátor birtokában.
Számba vette, mi maradt a szobájában: egy fogkefe, egy új kalapács, egy táska és egy váltás ruha. Semmi említésre méltó, semmi azonosítható. Azért indult, hogy harapjon valamit. Másnap akart odébbállni, de jobb lett volna, ha a munka végeztével azonnal szedi a sátorfáját. Végzetes hanyagság!, futott át a fején. Mi a búbánat bajom van? A zsaru társa nemsokára a keresésére indul. Csakhogy ő nem akar több verekedésbe bonyolódni, mert az ember nem győzhet mindig. Úgy vélte, ezek ketten csak azt akarták kiszedni belőle, miként akadt a nyomukra és követni fogják-e mások, aztán végeztek volna vele. Neki mégsem kell kiiktatnia őket csak azért, mert tudni akarnak bizonyos dolgokat. Ő csak egy ember, nem a teljes igazságszolgáltatás. Ennyi elég, gondolta. A lány megjárta ugyan a poklot, de már szabad.
Ezzel a gondolattal fogta magát, és eliramodott a másik irányba. Kikukkantott, és szétnézett. A sikátornak ezen a végén nem őrködött harmadik ember. Senki sem ült a környéken parkoló autókban, senki sem strázsált a szomszédos kapualjakban ajtónállót játszva. Kilépett a főutcára, és elindult. A végéhez közeledett az október, a levegőbe kornyadozó virágok édeskés illata vegyült. Eszébe jutott a múlt, amikor boldog volt. Több mint két évtizede.
Észrevett egy zöld taxit. Szerette a Cincyben közlekedő taxikat. Özönvíz előtti batárok voltak agg sofőrökkel. A múlt érzése lengte be őket. Beszállt.
– A repülőtérre! – mondta az összecsíptetett pénzköteget morzsolgatva. Busás borravalóval jutalmazza majd a sofőrt.
***
Joe ágyban hevert az anyja házában. Öngyilkos gondolatok kavarogtak a fejében. Az efféle gondolatok metronómként határozták meg az élete ritmusát. Sosem szűntek meg, mindig verték a taktust. Egész nap, minden egyes percben ott motoszkált benne, hogy meg kell ölnie magát.
Felkeléskor és lefekvéskor még részletesebben rajzolódtak ki elméjében e gondolatok. Tisztában volt vele, hogy időpocsékolás – várnia kell, míg anyja jobblétre szenderül –, mégsem bírta megállni. Ez volt a kedvenc története. Az egyetlen, amelynek kétségbevonhatatlanul ismerte a befejezését.
Az utóbbi hetekben megjelent benne a víz motívum. Újabban azt fontolgatta, hogy éjnek évadján, dagály idején a Verrazano hídról a Hudsonba veti magát, hogy az erős áramlatok kisodorják a nyílt tengerre. Nem akarta, hogy a hullája bárkinek kellemetlenséget okozzon.
Régen, amikor először kilépett a tengerészgyalogságból, még jóval az előtt, hogy visszaköltözött az anyjához, majdnem megtette. Mivel a tengerészgyalogság quanticói bázisára nem térhetett vissza, egy motelben kötött ki Baltimore-tól kőhajításnyira. Napokon át magányosan döntötte magába a whiskyt, és újra meg újra ugyanarra a három vetítésre ült be a moziban. Aztán a motelben egy éjjel bevett egy marék altatót, a fejére húzott néhány réteg műanyag szatyrot, és körbetekerte a nyakát ragasztószalaggal, hogy lezárja a szatyrok száját. Lassan úrrá lett rajta az érzés, hogy semmivé foszlik, árny kúszik elméje távoli szegletébe, s egy belső hang azt súgja: Minden rendben! Mehetsz! Sosem voltál itt igazán!
Jonathan Ames
Ekkor kétségbeesetten tépni, szaggatni kezdte a szatyrot, és gyomormasszázst alkalmazott saját magán. Innentől fogva többé sem hullát, sem felfordulást nem hagyott hátra a történetben. Az szégyen lenne, és gyalázat. Amikor ideje távozni, az tényleg távozás legyen – teljes törlés. Tehát nyelje el a tenger. Annak nem számít, hogy eggyel több vagy kevesebb hulladék merül el benne. Máshoz pedig nem fordulhat.
Fordította: Gazdag Diána
Olvass bele a teljes könyvrészletbe itt!
Jonathan Ames: Sosem voltál itt
(Eredeti cím: You Were Never Really Here)
21. Század Kiadó, Budapest, 2019
kb. 268 oldal, teljes bolti ár 2990 Ft,
kedvezményes webshop ár a kiadónál 2392 Ft
ISBN 978 615 591 5062
Olvass bele 
Posted on 2019. február 27. szerda Szerző: olvassbele.com
0