Emily M. Danforth: Cameron Post rossz nevelése (részlet)

Posted on 2019. február 6. szerda Szerző:

0


A frissítéshez gördítsen az oldal aljára!


Első rész | 1989 nyara

A szüleim halálának délutánján éppen egy bolti lopással voltam elfoglalva Irene Klauson társaságában.

Anya és apa előző nap a szokásos nyári kempingezésükre indultak a Quake-tóhoz. Post nagyi jött át Billingsből, hogy vigyázzon rám, őt pedig nem sokat kellett győzködnöm, hogy engedje meg, hadd aludjon nálunk Irene.

– A rosszalkodáshoz túl meleg van, Cameron – jegyezte meg a nagyi, miután igent mondott. – De azért senki sem tiltja meg, hogy mi, lányok jól érezzük magunkat.

Miles City napok óta több mint harmincfokos hőségben égett, pedig még csak június elején jártunk. Kelet-Montanában laktunk, de ilyen meleg még ott sem szokott lenni. Az a fajta forróság volt, amikor a feltámadó szél úgy fúj, mintha egy hatalmas szárítót kapcsoltak volna be a város fölött, amely felkavarja a port, letépi a nyárfákról a pihéket, ott lebegteti őket a tágas, kék ég alatt, aztán puha csomókba gyűjti a gyepen. Irene-nal nyári hónak hívtuk. Időnként belebámultunk a száraz ragyogásba, és megpróbáltuk a nyelvünkkel elkapni a pihéket.

A szobám a padláson volt a Wibaux Streeten álló házunkban, ferde gerendák és fura szögletek tagolták, és nyáron egyszerűen meg lehetett sülni benne. Volt egy koszos ablakventilátorom, de csak a hőséget meg a port fújta be egymást követő hullámokban, meg néha, kora reggel a frissen nyírt fű illatát.

Irene szüleinek nagy farmjuk volt Broadus környékén, ahol szarvasmarhákat tenyésztettek, és bár a világ végén laktak – ha az ember elhagyta az MT–59-et, már csak nyomvályús utakon mehetett tovább a szürke ürömcserjék és a tűző napon sistergő, ropogó rózsaszín homokkő dombok között –, Klausonéknál volt központi légkondicionáló. Ilyen jól ment a gazdálkodás Mr. Klausonnak. Ha Irene-nál aludtam, még az orrom hegye is kihűlt, mire felébredtem. A hűtő ajtajába szerelt jégkészítőjük is volt, úgyhogy bármikor szerezhettünk zúzott jeget a narancslével kevert gyömbéritalunkba. Folyton ilyen italokat kevertünk magunknak, és koktélnak neveztük őket.

Otthon úgy oldottam meg a légkondi hiányát, hogy a pólóinkat beraktam a mosdóba, és jéghideg vizet engedtem rájuk a csapból. Aztán kicsavartam őket. Aztán megint beáztattam, egészen addig, míg Irene-nal vacogni nem kezdtünk bennük, mintha egy új, jeges, nedves bőrréteg került volna ránk lefekvés előtt. Éjszaka a hálóingként használt pólók megszáradtak és megkeményedtek a melegtől meg a portól, mintha enyhén ki lettek volna keményítve, ahogy a nagyi szokta kikeményíteni apa inggallérjait.

Aznap reggel hétkor már harminc fok körül jártunk, a frufrunk a homlokunkra tapadt, az arcunk vörös volt, és belevésődtek a párna ráncai, szemünk sarkában szürke csipa ült. Post nagyi megengedte, hogy reggelire megegyük a maradék mogyoróvajas pitét, miközben ő pasziánszozott, és néha felemelte a tekintetét, hogy vastag szemüvegén át belepillantson a Perry Mason ismétlésébe, amely teljes hangerővel bömbölt a tévéből. Post nagyi szerette a krimiket. Nem sokkal tizenegy előtt elvitt minket a Scanlan-tóhoz a gesztenyebarna Chevy Bel Airjével. Én általában biciklivel jártam úszni, de Irene-nak nem volt bringája a városban. Lehúztuk az ablakokat, de a Bel Airt így is betöltötte az a fajta forróság, ami csak egy autóban tud megülni. Irene meg én vérre menő csatákat vívtunk, ha anyám vagy az ő anyja vezetett, de a Bel Airben csak ültünk a hátsó ülésen, és úgy tettünk, mintha mi lennénk a Grey Poupon mustár reklámjának szereplői, a nagyi meg, akinek makacsul fekete, frissen berakott haját alig láttuk az üléstámlától, a sofőrünk.

Az út nagyjából másfél percig tartott a Main Streeten (beleértve a stoptáblát és két közlekedési lámpát): elmentünk Kip kisboltja előtt, ahol akkora gombócokat adtak a dobozos Wilcoxin jégkrémből, hogy lelógtak a tölcsérről, aztán elmentünk az egymással szemben rézsút található ravatalozók mellett, áthajtottunk az aluljárón a vasúti vágányok alatt, el a bankok mellett, ahol nyalókát kaptunk, amikor a szüleink beváltották a fizetési utalványukat, a könyvtár mellett, a mozi mellett, a bárok mellett, egy park mellett – gondolom, minden kisváros tele van ilyen helyekkel, de ezek a mi helyeink voltak, és akkoriban jó érzés volt, hogy mindet ismerem.

– Ha végeztetek, nyomás haza – mondta a nagyi, miközben leállította a kocsit a vízimentők szobáját és az öltözőket rejtő betonépület mellett, amit mindenki fürdőháznak hívott. – Nem akarom, hogy a belvárosban csellengjetek. Felvágok egy görögdinnyét, és ebédre ehetünk sós kekszet cheddar sajttal.

Ránk dudált, és elhajtott a hobbibolt felé, ahol további fonalakat óhajtott venni nagyszabású horgolási terveihez. Jól emlékszem erre a dudálásra, erre a virgoncságra, ahogy ő mondta volna, mert utána jó ideig nem láttam ilyen jókedvűnek.

– A nagymamád őrült – jelentette ki Irene. Jól elnyújtotta az őrült szót, és az égre emelte nagy barna szemét.

– Hogy érted azt, hogy őrült? – kérdeztem, de nem hagytam, hogy válaszoljon. – Az bezzeg nem zavart, hogy pitét adott neked reggelire. Méghozzá két szeletet.

– Attól még nem normális – mondta Irene, és jó erősen megrántotta a vállamra vetett fürdőlepedő végét, ami nekivágódott a meztelen lábamnak, mielőtt a betonhoz csapódott volna.

– Két szeletet – ismételtem meg, és visszarántottam a törülközőt. Irene nevetett. – Repeta Rozi.
Irene tovább kuncogott, távolabb táncikált tőlem.
– Komplett őrült, nem normális, diliházban a helye.
Általában így mentek a dolgok köztünk Irene-nal. Vagy a legjobb barátnők voltunk, vagy esküdt ellenségek, a kettő között nem volt átmenet. Elsőtől hatodikig mi ketten voltunk a legjobb tanulók. Az országos edzettségi vizsgán ő volt jobb húzódzkodásban és távolugrásban, én viszont laposra vertem fekvőtámaszban, felülésben és ötvenyardos síkfutásban. Mindig ő nyerte a helyesírási versenyt. Mindig én nyertem a természettudományos seregszemlét.

Irene egyszer rávett, hogy mutassam meg, le merek-e ugrani a milwaukee-i vasútvonal régi hídjáról. Leugrottam, és bevertem a fejem egy autómotorba, ami belesüppedt a folyó iszapjába. Tizennégy öltés – méghozzá jó nagyok. Én rávettem, hogy mutassa meg, le meri-e fűrészelni az „Elsőbbségadás kötelező” táblát a Strevell Avenue-n. Ez volt az utolsó, fapóznához erősített közlekedési táblák egyike a városban. Lefűrészelte. Aztán nekem adta, mert a farmra nem tudta volna elvinni.


A frissítéshez gördítsen az oldal aljára!


– A nagymamám csak öreg – mondtam, miközben a csuklómmal körözve úgy csapkodtam a törülközővel, mint egy lasszóval. Megpróbáltam szorosan összecsavarni, hogy ostorként használhassam, de Irene időben észrevette.

Hátraugrott, hogy elkerülje, és nekiütközött egy úszóleckéről jövő kissrácnak, akin még rajta volt az úszószemüveg. Ugrás közben majdnem leesett a papucsa. Előrecsúszott, és csak úgy lógott a lábujjairól.

– Bocs – mondta, de nem nézett se a csöpögő gyerekre, se az anyjára, a papucsa lerúgásával volt elfoglalva, nehogy elérjem a törülközővel.

– Lányok, jobban kéne vigyáznotok az ilyen kisgyerekekre – mondta az anyuka nekem, mert én voltam közelebb hozzá, egy törülközőből font ostort lóbáltam, meg mert mindig nekem jutott a fejmosás, ha Irene-nal voltam. Aztán úgy ragadta meg a fiú kezét, mintha legalábbis súlyosan megsebesült volna. – Egyébként se kéne játszótérnek használni a parkolót – tette hozzá, és elrángatta a gyereket, aki szaporán szedte szandálba bújtatott kis lábát, hogy lépést tartson vele.

Újra a hátamra terítettem a törülközőt. Irene odalépett mellém, mindketten az anyukát néztük, amint beterelte az úszni tanuló kissrácot a furgonba.

– Utálatos nő – mondta Irene. – Oda kéne szaladnod, és úgy tenned, mintha tolatás közben elütött volna.

– Ez most valami kihívás akar lenni? – kérdeztem tőle, mire kivételesen nem válaszolt. És bár én mondtam ki a szavakat, most, hogy ott lebegtek köztünk, magam is zavarba jöttem, és nem tudtam, hogyan folytassam; mindkettőnk fejében az járt, amit előző nap tettünk, közvetlenül azután, hogy a szüleim elindultak a Quake-tóhoz, ez a dolog zsongott kettőnk között egész reggel anélkül, hogy bármelyikünk is szóba hozta volna.

Irene ugyanis azt kérdezte, meg merem-e csókolni. Kint voltunk a farmon, fent a szénapadláson, jól megizzadtunk, mert előzőleg segítettünk Mr. Klausonnak megjavítani a kerítést, és tonikot ittunk egy közös üvegből. A nap nagy részét azzal töltöttük, hogy megpróbáltunk túltenni egymáson: Irene nagyobbat köpött, mint én, ezért én levetettem magam a padlásról a szénába, mire ő leugrott egy ládakupac tetejéről, én pedig negyvenöt másodpercig tartó kézenállást mutattam be, miközben a pólóm lecsúszott a vállamra meg az arcomra, és a felsőtestem meztelen volt. A nyakláncom – ugyanolyat hordtunk mindketten, a fából faragott félbetört szív medállal, rajta a nevünk kezdőbetűivel – ott libegett az arcom előtt, az olcsó fémtől viszketett a bőröm. A nyakláncok zöld nyomot hagytak a nyakunkon, ott, ahol a legjobban dörzsölték a bőrt, de a barnaságunk miatt ez alig látszott. A kézenállásom tovább is tartott volna, ha Irene jó erősen bele nem bök a köldökömbe.
– Hagyjál már – nyögtem ki, mielőtt rázuhantam volna.
– Ahol a fürdőruha eltakar, tiszta fehér vagy – nevetett. Az arca egészen közel volt hozzám, a szája nagy és üres, szinte könyörgött, hogy tömjek bele egy kis szénát, úgyhogy megtettem.


A frissítéshez gördítsen az oldal aljára!


Irene vagy fél percig köhögött és köpködött. Szeretett mindenből drámát csinálni. Kihúzogatott pár szálat a fogszabályzójából, amin új, lila és rózsaszín gumik voltak. Aztán felült, és komoly hangon megszólalt:
– Mutasd meg még egyszer a fehér csíkjaidat!
– Minek? – kérdeztem, de közben már feltűrtem a pólómat, és megmutattam barna bőrömön húzódó fehér csíkot a nyakamon és a vállamon.

– Olyan, mint egy melltartópánt – állapította meg, és lassan végighúzta a mutatóujját a csíkon. Libabőrös lett a karom meg a lábam. Irene rám nézett, és elvigyorodott. – Idén hordasz majd melltartót?
– Valószínűleg igen – feleltem, bár épp az előbb láthatta a saját szemével, mennyire nincs szükségem rá. – És te?
– Igen – mondta, miközben visszafelé is végighúzta az ujját a csíkon –, végül is már hetedikesek leszünk.

– Nehogy azt hidd, hogy ellenőrzik a kapunál – mondtam. Jólesett az ujja érintése, de nem mertem belegondolni, mit jelent. Felkaptam egy marék szénát, és ezúttal a pólójába tömtem, lila póló volt, az Ugrókötéllel az Életért Alapítványtól. Irene visított, és megpróbált visszavágni, de ez csak pár percig tartott, mert mindkettőnket megizzasztott és legyengített a szénapadlást betöltő sűrű hőség.
A ládáknak dőlve adogattuk egymásnak az időközben megmelegedett tonikot.
– De most már nagyobbnak kell lennünk – mondta Irene. – Úgy értem, úgy kell viselkednünk, mint a nagyobbaknak. Ez már a hetedik. – Aztán nagyot kortyolt. Olyan komolyan szónokolt, mint a tévében szoktak a délutáni ifjúsági műsorokban.
– Miért hajtogatod ezt folyton? – kérdeztem.
– Csak azért, mert mindketten betöltjük a tizenhármat, és ez azt jelenti, hogy belépünk a kamaszkorba – felelte elcsukló hangon, lábát a szénába fúrva. Aztán belesuttogta az üdítősüvegbe: – Kamasz leszel, és még smárolni sem tudsz. – Ivás közben mesterkélt kuncogást hallatott, pár csepp kifolyt a szájából.

– Te se tudsz, Irene – feleltem. – Azt hiszed, te vagy a nagy Szexi-Lexi? – Ezt sértésnek szántam. Amikor Clue-t játszottunk Irene-nal, és ez gyakran előfordult, a Miss Scarlet-bábut még csak a dobozból sem voltunk hajlandók kivenni. A játék dobozán lévő kép fura, régimódi ruhát viselő embereket ábrázolt egy antik bútorokkal berendezett szobában. Feltehetően mindegyikük a játék egy-egy szereplőjét mintázta. Ebben a változatban a bögyös Miss Scarlet egy rekamién hevert, mint egy vörös ruhás párduc, és hosszú szipkás cigarettát szívott. Elneveztük Szexi-Lexinek, és mindenféle történeteket találtunk ki a pocakos Mr. Greennel és a hervasztó Mustard ezredessel folytatott törvénytelen viszonyáról.
– Nem kell Lexinek lenned ahhoz, hogy megcsókolj valakit, te gyagya – mondta Irene.
– És különben is, kit csókolhatnék meg itt? – kérdeztem, miközben pontosan tudtam, mit fog felelni, és lélegzet-visszafojtva vártam a választ. Irene nem szólt. Egy hajtásra kiitta a maradék üdítőt, az oldalára fektette az üveget, és könnyedén meglökte, amitől az kigördült kettőnk közül. Elnéztük, amint a szénakazal fölötti nyílás felé gurult, hallgattuk az ismétlődő, tompa puffanásokat, amint neki-nekiütődött a pajta lejtős fapadlójának. Azután elérte a szélét, és kicsúszott a látóterünkből, egy alig hallható surranással beleesett a szénába.
Irene-ra néztem.
– Apád kiakad, ha megtalálja. Irene egyenesen a szemembe nézett, az arcunk megint közel volt egymáshoz.
– Fogadjunk, hogy nem mersz megcsókolni – mondta, és továbbra is a szemembe fúrta a tekintetét.
– Ez most igazi kihívás? – kérdeztem.
Olyan képet vágott, mint aki azt mondja: „naná, te hülye”, és bólintott.
Úgyhogy megtettem, ott helyben, még mielőtt tovább beszélhettünk volna róla, vagy Irene anyja bekiabált volna, hogy menjünk, mosakodjunk meg vacsora előtt. Amíg nem csinálta még az ember, semmit sem tudhat egy ilyen csókról. Csak maga a gesztus volt meg a reakció, Irene sós ajka, tonikíze. A szédülésféle, amit közben éreztem. Ha ez az egy csók lett volna, csakis a kihívásról lett volna szó, és az semmiben sem különbözött volna mindattól, amit addig csináltunk. De a csók után, amikor a ládáknak dőltünk, és egy darázs nagy ívben repülve lecsapott pár csepp kiömlött üdítőre, Irene megint megcsókolt. Pedig nem kérdeztem, meg meri-e tenni. De örültem, hogy megtette. És akkor az anyukája tényleg vacsorázni hívott minket, és félszegen mosakodtunk a nagy mosdónál a hátsó verandán, és miután megettük a grillezett hot dogot, úgy, ahogy szerettük (égetten és ketchupba áztatva) meg két adag epres sajttortát, az apja bevitt minket a városba. Hárman szorongtunk a teherautó osztatlan ülésén, és hallgattunk, csak a helyi rádió recsegő műsora szólt egészen Miles City túlsó végéig, a Cemetery Roadig.


A frissítéshez gördítsen az oldal aljára!


Otthon, nálunk egy darabig a Matlockot néztük Post nagyival, aztán kimentünk a hátsó udvarba, a szivarfa alatt elterülő, még locsolástól nedves fűbe, a fehér harangvirágok közé, amelyek 16 sűrű illatárral édesítették a forró levegőt. Elnéztük, ahogy Montana tágas égboltja a naplemente fényében tündöklik: a mély rózsaszínek és a ragyogó lilák lassan átadták helyüket a tusfekete éjszakának.

Az első csillagok úgy pislogtak, mint a belvárosi mozi cégtáblájának fényei. Irene megszólalt:
– Szerinted bajba kerülünk, ha megtudja valaki?
– Igen – vágtam rá, mert bár soha senki nem intett kifejezetten arra, hogy ne csókoljak meg lányokat, erre nem is volt szükség. A lányok fiúkkal szoktak csókolózni – ezt láttuk az osztályban, a tévében, a filmekben, a világban. Ez volt a dolgok menete: fiúk és lányok csinálták ezt, minden másban volt valami fura. És noha láttam olyat, hogy korunkbeli lányok kézen fogva vagy egymásba karolva járkáltak, és valószínűleg olyanok is akadtak köztük, akik egymással gyakorolták a smárolást, tudtam, hogy amit mi tettünk a pajtában, az más. Az valami komolyabb, felnőttesebb, ahogy Irene mondta. Mi nem csak a gyakorlás kedvéért csókoltuk meg egymást. Nem igazán. De mindebből semmit sem mondtam el Irene-nak. Ő is így gondolta.
– Tudunk titkot tartani – mondtam végül. – Nem kell elmondanunk soha senkinek. – Irene nem felelt, és a sötétben nem lehetett kivenni, milyen arcot vág. Mintha minden csak lebegett volna abban a forró, édes illatban, amíg a válaszára vártam.
– Rendben. De… – kezdte Irene, amikor felgyulladt a verandán a villany, és Post nagyi zömök alakjának sziluettje rajzolódott ki a szúnyoghálós ajtó mögött.
– Ideje bejönni, lányok – mondta. – Lefekvés előtt ehetünk egy kis fagyit.
Figyeltük, ahogy a sziluett eltávolodik az ajtótól, és visszamegy a konyhába.
– De micsoda, Irene? – suttogtam, bár tudtam, hogy a nagyi valószínűleg akkor sem hallana, ha kint állna az udvarban.
Irene sóhajtott egyet. Hallottam. Apró sóhaj volt. – De szerinted azért megtehetjük újra, Cam?
– Ha vigyázunk – feleltem. Alighanem még a sötétben is látta, hogy elpirulok, de nem is kellett látnia: tudta. Mindig tudta. A Scanlan nevű mesterséges tó volt Miles Cityben a városi uszoda megfelelője. Volt két, fából ácsolt stégje egymástól ötven yardra, ugyanis ezt a távolságot írta elő az úszószövetségi szabályzat. A tópart felét barna homok borította, és ugyanezzel a szúrós homokkal szórták le a medret is, legalábbis a part közelében, hogy ne süppedjen bele a lábunk az iszapba. A város minden májusban feltöltötte az üres medret egy csővezetéken keresztül a Yellowstone folyó eltérített vizével – vízzel meg minden egyébbel, ami átfért a fémrácson: bébiharcsákkal, lepényhalakkal, fürge csellékkel, kígyókkal és apró, irizáló csigákkal, amelyek kacsaürülékkel táplálkoztak – ezek okozták a nyári viszketésnek nevezett vörös kiütéseket, amelyek beborították a lábamat hátul, és erősen égtek, főleg a térdhajlatom vékony bőrén.

Irene a partról nézte az úszóedzésemet. Közvetlenül a parkolóban történtek után megérkezett Ted, az edző, és ettől kezdve nem volt idő semmiféle rosszalkodásra, és ennek talán mindketten örültünk is egy kicsit. Bemelegítés közben mindvégig a stég közelében maradtam, és Irene-t kerestem a tekintetemmel. Irene nem volt jó úszó. Egyáltalán nem. Alig pár hosszt tudott megtenni, nem is álmodhatott róla, hogy átmegy a mélyvízi vizsgán, ami ahhoz kellett, hogy a jobb oldali stég végében magasodó trambulinról leugorjon az ember.

Emily M. Danforth

Emily M. Danforth

Mialatt én úszni tanultam, Irene azzal töltötte a nyarakat, hogy kerítést épített, marhákat terelt, billogozott, és segített a szomszédoknak, akiknek a birtoka határos volt a szülei farmjával, meg az ő szomszédaiknak. De miután kettőnk között minden a kihívásról szólt, és gyakran előfordult, hogy nem volt egyértelmű, ki a győztes, büszke voltam rá, hogy én vagyok a jobb úszó, és amikor a Scanlannél voltunk, újra meg újra bizonyítani akartam a felsőbbrendűségemet azzal, hogy leugrottam a trambulinról és megtettem pár hosszt pillangótempóval, vagy bemutattam egy bicskaszaltót.

A teljes fejezet elolvasható itt!

Fordította: Todero Anna

Emily M. Danforth: Cameron Post rossz nevelése
Athenaeum Kiadó, Budapest, 2019
440 oldal, teljes bolti ár 3999 Ft,
kedvezményes webshop ár a lira.hu-n 3199 Ft
ISBN 978 963 293 2132


F R I S S Í T É S


Az Athenaeum Kiadó 2019. február 6-án postázta az alábbi képen látható csomagokat Szőnyi Szilárd (a Heti Válasz korábbi szerzője), Hodász András plébános és Trombitás Kristóf műsorvezető részére. (A címzettek sajátos nézeteket fogalmaztak meg a „meleggyógyítás” témakörében. – A szerk.) A boríték a Cameron Post rossz nevelése című könyvet tartalmazza, és a kiadó levelét, amelyből néhány bekezdést idézünk.

»Szeretettel ajánljuk értő figyelmükbe Emily M. Danforth Cameron Post rossz nevelése című művét.
A szerző a Rhode Island Főiskola docense, kreatív írást és irodalmat tanít. Miles Cityben, Montanában született, ahol a Cameron Post… története is játszódik. Egyetemi évei alatt „bújt elő”, vállalta fel leszbikusságát.
[… Hőse,] Cameron a mássága miatt kirótt isteni büntetésként éli meg a szülei elvesztését, a bűntudat évekig kíséri őt. De nem csak a lelkiismeretével kell megküzdenie. Nevelőszülője egy szexuális átnevelő programba utalja, amellyel – legalábbis ő úgy gondolja – lehetőséget nyújt számára, hogy ne kelljen egész életében homoszexuálisként élnie. Ez persze a lány számára kényszer, a kép pedig, amivé formálni akarják, csak született természete megerőszakolása árán valósítható meg.«