Jaap Scholten: Báró elvtárs (részlet)

Posted on 2019. február 7. csütörtök Szerző:

0


Nicolai, a házi medve

Vác, 2010. január

Dornafalván, egy falubelitől Erzsébet visszakapott néhány családi fényképet. Fehér szegélyű fekete-fehér képeket. Az elsőn egy nagy fehér pelikánt látni a mezőn. Ez is azok közé az állatok közé tartozott, amelyeket az apja a Duna-deltából hozott magával, ahová gyakorta járt vadászni, napokra elmaradva. Az elejtett madarakat aztán kitömte. A második fényképen egy őz és egy kislány látszik. Erzsébet.

– Az őzek bejártak a házba. Csokival etettük őket, a patáik csúsztak a parkettán, és iszonyú nagyokat spárgáztak. Ez itt az apám meg Nicolai. Akkor még fiatal medvebocs volt. Később nagyobbra nőtt, mint az apám. Nicolai pár napos korában került hozzánk. Az orosz határ közelében találták, ezért kapta a Nicolai nevet, így i-vel. Apámnak különleges viszonya volt az állatokhoz, kifejezetten szerették a társaságát. A falusiak odahordták neki az összes sérült és a környékre tévedt állatot, amelyeket a parasztok a földeken vagy a favágók és az erdész az erdőben találtak. Az így talált tojásokat a tyúkokkal keltette ki. Egész állatkert volt odahaza, a parkban. Amikor valaki hozott egy kisállatot, az apám azonnal odavitte külön-külön az összes többihez. Hogy meg tudják szagolni. Ez volt a titok, ezért nem bántották egymást. Az őzek, a macskák és a madarak egy térben aludtak és éltek. Csak a farkasoknak volt külön szállásuk, egy szalmatetős kőház. Vagy húsz évig velünk éltek.

Egy nap, amikor apám a Duna-deltában vadászott, a favágók jutazsákban egy fiatal vadmacskát hoztak oda a hegyekből. Icike-picike volt, és teljesen összekucorodott. Elneveztük Picusnak. Amikor megpróbáltam megfogni, meg akart karmolni, majd elszaladt. Egész álló nap kerestük a bátyámmal, de sehol sem találtuk. Amikor másnap reggel a cselédektől hallottam, hogy apám hazajött a Duna-deltából, berohantam a dolgozószobájába. Előrehajolva dolgozott. Nicolai, most is, mint  mindig, ott feküdt szuszogva, előrenyújtott mancsokkal a parkettán apám mellett. Zaklatottan elmeséltem, hogy hoztak egy vadmacskát, de elszökött, és ha nem kerül elő, nem marad életben. Apám így szólt: – Csitt, ha így kiabálsz, még felébreszted. – Egy párna hevert az ölében, Picus meg összegombolyodva ott aludt rajta.

Oda kellett vigyem Picust minden állathoz, hogy meg tudják szagolni. Csak a szajkó csattogtatta a csőrét. Aztán apám felküldött a padlásra, hogy hozzak le egy kosarat. Odatette Nicolai mellé, mert biztos volt benne, hogy az nem fogja bántani, és tényleg két nap múlva már játszottak egymással. Picus Nicolai felé kapott, az meg adott neki egy laza pofont, amitől a kisállat csak úgy szánkázott a parkettán, de már indult is vissza.

Amikor apám nem volt otthon, Nicolai az új kastély fedett teraszán álló padon várta. Apámnak mindig kis méretű autói voltak, mert a hegyi utakra azok voltak a legalkalmasabbak. A kis autókból mindig a cabrió változatot választotta, és mindig fehéret, hogy ha a hegyekben bármi történne, könnyebben megtalálják. Úgy értem, hogy ha felborulna. Volt egy Diattónk, egy olasz kocsink. Azt hiszem, hogy már nem gyártják. Meg egy Essexünk. A nyitott kocsikban Nicolait is magával vitte, mégpedig az anyósülésen. A medve az ajtóra tette a mancsát. A bátyámmal hajadonfőtt hátul ültünk. Így száguldoztunk mindenfelé. Apám 120 kilométeres sebességgel hasította a levegőt. Már mindenki ismerte.

Megálltunk az egyik faluban, mert vásár volt. Nicolai már mászott is át az ajtón, és indult, hogy szétnézzen. A standoknál egyetlen mozdulattal a földre rántotta a kiállított árut. Az árusok ijedtükben azt se tudták, hova legyenek. Apám kénytelen volt kiszállni a kocsiból és Nicolai után szaladni, ahogy egy kisgyerek után szoktak, hogy visszahozza az autóba. Csakhogy egy 250 kilós medvét nem lehet csak úgy beemelni az ülésre. Keményen ráparancsolt, mire Nicolai durcásan visszamászott a helyére, az anyósülésre.

Amikor kislány voltam, állandóan Nicolaion lógtam. Az összes állat közül ő volt az egyetlen, amelyik a házban aludt; saját szobája volt, benne egy négyszögletes dívány, és éjjel párnák közt azon aludt. Az ajtókat is ki tudta nyitni. Ha látogató érkezett Kolozsvárról, Nicolait küldtük ki a bejárati ajtóhoz. Főleg a hölgyek rémültek halálra, amikor a két méter magas medve kitárta az ajtót. Üvegből itta a sört, és széken ült a nappaliban. Teljes jogú családtagnak számított, de egy szép napon arcul csapta a szakácsnét.

Az asszony egy málnával teli tálat tartott a kezében. Nicolai el akarta venni a málnát, mire a szakácsné elrántotta a tálat. Ekkor Nicolai odacsapott. Elkapta a düh. A szakácsnénak véres lett az arca. És ha egy medve egyszer vérszagot kap, vége mindennek. Nicolai akkor már jó tíz éve nálunk élt. Másnap apám felment a hegyekbe és négy napig haza sem jött. Otthon hagyta a revolverét, de a vadásznak indulása előtt elmagyarázta, mit kell tennie. Menjen ki Nicolaijal a parkba, és játsszon vele. Amikor a medve játszott, gyakran a hátára feküdt. A vadásznak jól bele kellett nyomnia a revolvert a bundájába, apám azt is elmagyarázta, hogy itt, az oldalán melyik bordájához szorítsa, és meg kellett húznia a ravaszt. De mindezt úgy, hogy Nicolai szinte semmit se vegyen észre.

A tölgyfa alá temették el, ahol egy vadrózsa nőtt. Nicolairól onnantól kezdve egyetlen szó sem esett, ahogy annak idején az anyámról sem. Ami túl mélyen van, ami nagyon fáj, arról nem beszél az ember.

Amerre az út vezetett

Leányfalu, 1991. június

Ezen az Ilonával első közös úton egy öreg Peugeot-val jártuk Kelet-Európát, ahol a városok utcáit még szinte ködbe burkolta a diktatúrák megdöntése felett érzett önfeledt öröm. Átevickéltünk Kelet-Németországon, Csehszlovákián, Magyarországon és Románián, és ha lehetett, mindig a hegyeken és dombokon át vezető mellékutakat választottuk. Úgy éreztük magunkat, mint akik menekülnek, mi voltunk az erdőkben bujkáló Bonnie és Clyde. Két konkrét úti célunk volt: Leányfalu és Bukarest. Leányfalun lakott nagymami, Ilona magyar nagymamája, Bukarestben pedig a nagybátyám, Coen Stork, aki nagykövetként őfelségét, a királynőt képviselte a román fővárosban. Amúgy pedig arra mentünk, amerre az út vitt bennünket.

Nyár eleje volt, és akár esett, akár fújt, mindig nyitott tetővel autóztunk. Jó vastag orosz pufajka volt rajtunk. Kelet-Németországból főleg a macskakövekre emlékszem, amelyeken végigzötykölődtünk, Csehszlovákiában titokban egy kastély kertjében aludtunk, másnap reggel aztán meglátogattuk a kastélyt, ahol a lábunkra húzott kék színű, műanyag lábvédőkkel vidáman szánkóztunk a parkettán. Az a vacak inkább csak fegyelmezésre, mint a parketta megóvására szolgált, hisz a biztonsági őrök az elefántcsonttal és gyöngyházzal kirakott asztalokon zsíros kolbászt és paradicsomot falatoztak. A kastély belseje úgy nézett ki, mint amibe az önkényes házfoglalást megakadályozandó egy diákot költöztettek be, aki különös vonzódást érez a rózsaszín textilek és a neobarokk iránt. Teljesen nyilvánvaló volt, hogy az ott felhalmozott mismásnak semmi köze sincs az épület múltjához.

A kastélybeli idegenvezetés egyfajta bevezetés volt a mindennapi közép-európai szürrealizmus világába. Olyan színielőadás résztvevői lettünk, amelyben a jelenlévőkre akaratuk ellenére szerepeket osztottak. Egy hölgy fásult hangon minden egyes széknél végtelen hosszúságú előadásokat tartott. Minden ajtóban ott állt egy kék köpenyes teremőr, hogy még véletlenül se tudjunk megszökni. A csoport kizárólag csehekből állt, akik egytől egyig úgy néztek ki, mint akik zsírba sült krumplin nőttek fel.

Csehszlovákiában egyszer egy hőlégballonosokat szállító busz mögé keveredtünk. Követni kezdtük, majd megkérdeztük őket, nem szállhatnánk-e fel velük. Másnap egy nádból font kosárban lebegtünk a morva erdők felett. A gázláng sistergését leszámítva tökéletes volt a csend. Alattunk gyanútlan őzek lépdeltek át a fatörzseken. A hőlégballon-kirándulás után folytattuk utunkat. Szénakazlakban vagy a Peugeot előtt a földön aludtunk. Egy éjjel rendőrök vették körül a szénakazlat, mert cigarettacsempészeknek néztek bennünket. Mindig a lehető legkisebb erdei utakat választottuk. Egy sűrű erdő közepén elhaladtunk egy ott felejtett piros-fehér csíkos sorompó mellett, és egyszer csak megérkeztünk Ilona szülőföldjére.

Ilona nagymamája, aki után elnevezték, Leányfalun lakott. Jó humorú nő lehetett, mert amikor a negyvenes években a kommunisták lefoglalták a kiterjedt családi birtokot, csak ennyit mondott: – Most már legalább nem kell aggódni, hogyan alakul az időjárás.

A házat halványsárgára festették, tehát a festékbe valamivel kevesebb vöröst kevertek, mint a Habsburg-sárgába, abba a meleg színbe, amiben annak idején a Monarchia minden középülete pompázott Szlovéniától Erdély legkeletibb határáig. Abban az időben a legtöbb katolikus templom is ezt a színt kapta. Az épület túloldalán volt egy muskátlis cserepekkel díszített, keskeny veranda és egy kert, amelynek közepén egy öreg almafa állt. A sarokban diófa nőtt, mint szinte minden magyar falusi kertben. Az utóbbinak az volt a funkciója, hogy távol tartsa a legyeket és a szúnyogokat. Ilona nagymamája a szó szoros értelmében tárt karokkal fogadott bennünket.

A ház falait családi fényképek és családi portrék díszítették. Díszmagyarba öltözött, büszke magyarokat ábrázoló fekete-fehér fényképek. Ez a nemesi viselet még a Moulin Rouge kánkán-táncosainál is díszesebb, pedig azok még egy strucctollból készült legyezőszerűséget is tűznek a feltornyozott hajukba. Az esküvői fényképen a nagymama fehér ruhát és hosszú fátylat viselt. Szinte már a nagyapa által viselt díszmagyar is elég ok lett volna a nagymamának arra, hogy feleségül menjen hozzá. Kettejük között állt az egy fejjel kisebb, miseruhás pap. Ilona nagyapjának jobb keze a családi szablyán nyugodott. Ezt a görbe kardot egyik őse, I. Miklós még Buda 1686-os visszafoglalásakor zsákmányolta egy töröktől. A család abban az időben kapott nemesi rangot. Egy későbbi leszármazott, József, a 18. század elején az utolsó lengyel király, a később Franciaországba száműzött és a Loire-menti Chambord-ban lakó Lescinsky Szaniszló kamarása volt. Egy másik családtag Franciaországban telepedett le, és megalapította a család francia ágát.

Európa ezen részének gazdag történelmével ott, Ilona nagymamájának házában az ő történetei, illetve a fényképei és a festmények révén kezdtem megismerkedni. A falon lovas vadászatot ábrázoló nagy méretű metszet lógott. A kép nagymami családját, a Dőryeket ábrázolta. A család már a 14. században nemességet kapott, és ezzel ősi magyar nemesi családnak számított. A metszet 1863-ban készült, és a család hegemóniáját és erejét volt hivatva szimbolizálni. Nagyok és kicsik, öregek és fiatalok mind-mind azt sugallták, milyen magától értetődő, hogy lovon ülnek és az uralkodó osztályhoz tartoznak.

Jaap Scholten

Ilyen volt a világ. A képen látható nők hosszú fekete szoknyát viselnek és elegánsan ülnek a női nyeregben, a sötét kabátos gyerekek úgy feszítenek a pónikon, mint megannyi kis Lord Fauntleroy, a férfiak szakálla pedig tekintélyt parancsol. Mindannyian egyenes háttal, peckesen ülnek a lovon, és csak úgy sugárzik róluk a nemzedékek alatt a génjeikben felhalmozódott büszkeség és önfegyelem. A háttérben az egyik Dőry lazán és komótosan egy vastag szivart szív. Az egész jelenetből árad a rendíthetetlen önbizalom.

Fordította: Bérczes Tibor

Jaap Scholten: Báró elvtárs (2. kiadás)
Corvina Kiadó, Budapest, 2018