A múlt emlékezete vezet a jövőbe | Jaap Scholten: Báró elvtárs

Posted on 2019. február 6. szerda Szerző:

0


Somogyi András |

Holland létére a Budapesten élő Jaap Scholtennek erős a magyar, erdélyi kötődése (életrajzát lásd az oldal alján). Könyve, a Báró elvtárs (Kameraad Baron) interjúkötet és útleírás keveréke. Az erdélyi magyar főnemesség háború előtti múltját, a kommunista diktatúra alatti szenvedéstörténetét és a kötet megírásának idejére datálható jelenét igyekszik felvázolni, beszélgetéseik alapján. A könyv nyilván sikeres volt mindazok körében, akiket érdekel Erdély általában, illetve a kisebbségben ott élő honfitársaink sorsa. Ez az igény (és a szellemes, bár hiteles cím) állhat az újabb kiadás mögött.

A szerző az általa bemutatott nemeseket kizárólag igen vonzó vonásokkal ruházza fel: „az igazság, a becsület és az egyenes magatartás alapérték volt”. Tudjuk, hogy sok főnemes – amíg hatalma és lehetősége volt – jótékonykodott, műveltek voltak, ismerték a korszak szellemi áramlatait, sokat tettek a kultúráért, operaházakat, akadémiákat, múzeumokat hoztak létre, de ezt az általánosító jellemzést, különösen a birtokaikat művelő parasztokhoz való viszonyukban – bár nem vagyok sem populista, sem demagóg – mégis meglehetősen egysíkúnak tartom.

Az író időben és térben kalandozik 1991 és 2010 között, Erdély különböző tájait járva a lélegzetelállító természeti szépségektől a lepusztult, sivár aprófalvakig. A statisztika szerint a háború előtt mindössze 34 – nagy többségében magyar – főnemesi család élt Erdélyben, azonban megnehezíti az olvasó tájékozódását a könyvben megemlített rengeteg leszármazotti, rokoni, baráti kapcsolat. Persze ismerősek a történelmi nevek, a Telekiek, Bánffyak, Tiszák, Zichyek, akik közül sokak a 12-13. századig vezetik vissza családfájuk történetét. Segít persze a kötet végén található névgyűjtemény is, de hogy a kapcsolatok milyen nehezen értelmezhetők, arra muszáj idéznem a szerző egy mondatát: „Nem sokkal előtte találkoztam Budapesten egy fiatalemberrel, aki annak a nőnek volt az unokája, aki Anikó nagyapjának a második felesége volt.”

Problémás, hogy a Báró elvtársban a legkésőbbi jelen idő 2010, ám az író a mostani második kiadás előszavában sem utalt az azóta eltelt évekre. Csaknem tíz év alatt egy ország politikai rendszere, a jogállamiság állapota teljes fordulatot is vehet, ahogy azt mi is megtapasztalhattuk. Románia politikai arculata, Erdély lakosságának etnikai összetétele is változott, ezért a könyv megállapításainak időszerűségét kritikával kell kezelnünk.

A kötet első része a háború előtti időket rajzolja meg. A főnemesség palotákban és kastélyokban élte háborítatlan életét, divatba jött az utazás, megismerték Európa nagyvárosait. Ezt az időszakot főúri esküvők, bálok, vadászatok, sok tízezer hektár termőföld és erdő birtoklása jellemezte. Az erdélyi nemesség különbözött a magyarországitól. A Habsburgok sok címet, rangot felkínáltak nekik, de az ősi családok ezeket büszkén visszautasították. A főnemesi családok egymás között házasodtak, merev választóvonal húzódott a köznemesek és a főnemesek között.

A második rész a kommunista diktatúra alatti megpróbáltatásokról szól. Az 1949. március 3-ra virradó éjszakán fegyveresek törtek rá mindazokra, akiket a Securitate (azaz a román államrendőrség) kijelölt, beleértve az összes főnemesi családot, és kényszerlakhelyre szállították őket. Összesen 2972 családot, 7804 embert telepítettek ki, kevés kivétellel magyarokat. Jóformán percek alatt, sok esetben egy szál ruhában, váltóruha nélkül kellett elhagyniuk otthonukat. Pénzt, értéket, ékszereket nem vihettek magukkal. (A kitelepítés nem ismeretlen számunkra sem, csak Budapesten 5300 lakást „szabadítottak fel” a munkásosztály és a Rákosi rezsim kegyeltjei számára 1951 és ’53 között. De nálunk általában összecsomagolhatták a legszükségesebbeket és akár egy órát is adtak a felkészülésre.)

Rendszerint szűk, dohos pincékben, összetákolt bódékban szállásolták el őket. Még gyermekeik iskolai tanulmányainak folytatását is megtiltották. A kitelepítés tényén túl számtalan embert – beleértve a főnemeseket is – kínoztak meg, épeszű ember számára elképzelhetetlen módszerekkel, amikre a szovjet NKVD-től, illetve utódjától, a KGB-től kaptak ötleteket és kiképzést. Tulajdonképpen nem is információt akartak kicsikarni, csak kiélték hatalmi fölényüket, és az áldozatok megalázásának lehetőségét. Akiket arra kijelöltek, azokat kényszermunkára deportálták a Duna–Fekete-tenger-csatorna építésére. Ez – tekintve a munkakörülményeket és az ellátást – igen sok esetben a halálos ítéletet jelentette.

A teljes kilátástalanság, a keserű szegénység, a kétségbeesés szélére sodorta a román népet, és ez még egy tökéletesen ellenőrzött rendőrállamban is forradalomhoz vezetett. A forradalom 1989 decemberében tört ki. Néhány nappal később a gyűlölt diktátort, Ceauşescut és feleségét egy rövidke pert követően kivégezték. A forradalom utáni államszervezet kárpótlást ítélt meg a diktatúra alatt elkobzott földekre, ingatlanokra. Ez a kárpótlás sokkal nagyvonalúbb volt, mint a magyarországi. Azonban a főhivatalnokok, a helyi kiskirályok, polgármesterek korrumpálása nélkül el sem kezdődhetett a folyamat, amely valahogy mégis megindult és magában foglalta az ősi kastélyok egy részének teljes, vagy részleges restaurálását is. Erre általában külföldi alapítványok vagy magánszemélyek adták össze a fedezetet. Sokan eladták ősi birtokaikat, mert hiányoztak a fenntartáshoz szükséges anyagi alapok. Így alakult ki Romániában – Erdélyben – is egy újgazdag oligarchákból álló réteg (ez számunkra is ismerős). Döntő többségükben olyanok, akikre a kommunista rendszer hatalmasságai átörökítették vagyonukat és kapcsolati tőkéjüket. A szerző interjúalanyai szerint a Securitate még a forradalom után is jelentős gazdasági hatalom és befolyás birtokosa volt.

Az erdélyi magyar arisztokrácia további sorsával már a könyv harmadik része foglalkozik. A nemesi családok négyötöde külföldön szóródott szét, és nem is fog visszatérni, bár szoros kapcsolatot ápolnak egymással az internet révén. Akik Erdélyben maradtak, próbálnak gazdálkodni a kárpótlás során visszakapott javakkal, de ezek a birtokok nem adnak számukra életcélt. Tudnunk kell, hogy ahol nem kreálnak új nemeseket, eltűnik a nemesség. A cím csak férfiágon örökölhető, így a demográfiai statisztika alapján a nemesség kihalásra van ítélve. Anglia kivételével, ahol a nemességnek még valódi, intézményesített befolyása van, Európában a nemesség anakronizmussá vált. Magyarországon és Romániában jogszabályokkal zárták ki végképp a hatalomból az arisztokráciát. Társadalmi funkciója nincs, a nemesi osztály/réteg gyakorlatilag csupán hagyományőrzőként van jelen.

Mindenképpen meg kell említenem a fordító, Bérczes Tibor kiváló munkáját, s bizonyára segítségére volt az immár 15 éve hazánkban élő író is. Az olvasó tájékozódását számos összefoglaló jegyzék (irodalom, fényképek, fogalmak, időrendi áttekintés, földrajzi nevek, fontosabb személynevek) igyekszik segíteni ebben a nagyon gubancos 20. században.

Utóirat: Az olvasó elnézését kérem, hogy kifogásaimmal is untattam, mielőtt a mű tartalmára rátértem.

Jaap Scholten

Jaap Scholten: Báró elvtárs (2. kiadás)
Corvina Kiadó, Budapest, 2018
408 oldal, teljes bolti ár 3990 Ft,
kedvezményes webshop ár a lira.hu-nál 3192 Ft
ISBN 978 963 136 5511

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

Nem sokkal Nicolae Ceauşescu 1989. december 25-én történt kivégzését követően Jaap Scholten holland író későbbi feleségével együtt egy ütött-kopott kabrióval nekivágott Kelet-Európának, hogy a Kárpátokon átkelve meglátogassa Bukarestben nagykövetként tevékenykedő nagybátyját.
Az írót teljesen lenyűgözte az erdélyi táj szépsége, és később rendszeresen visszatért Európának ebbe a gyönyörű, de nehéz sorsú részébe.  Magyarországi és romániai utazásai során találkozott az egykor oly tekintélyes erdélyi arisztokrácia számos tagjával. Felkereste velük azokat a lakásokat többnyire pincéket és sufnikat, ahol a szocializmus alatt lakni kényszerültek, és járt azokban a munkatáborokban is, ahol annak idején kényszermunkát végeztettek velük.
Scholten az egykori gazdag múltról és az üldöztetés borzalmairól faggatta őket. De találkozott a legfiatalabb nemzedék tagjaival is, és megkérdezte tőlük, mit szándékoznak tenni a kárpótlás keretében visszaszolgáltatott családi kastélyokkal és birtokokkal. Az így született izgalmas, megrendítő és felkavaró riportokat foglalja magába a Báró elvtárs, Scholten első dokumentarista munkája, amelyet 2011-ben a történelmi témájú könyveket díjazó Libris Geschiedenis Prijsszel tüntették ki Hollandiában.

Jaap Scholten holland író, három regény és egy sor úti riportkönyv szerzője. Az Európai Kulturális Parlament tagja és a Budapest Culture Club egyik alapítója. Félig magyar felesége révén személyes szálak is fűzik a magyar nemesi családokhoz. 2003 óta Budapesten él.