Jo Nesbø: (Dermesztően) csendes éj (részlet)

Posted on 2019. január 27. vasárnap Szerző:

0


1 || Öt nappal szenteste előtt

Ez a történet advent utolsó vasárnapján kezdődik, a délutáni szürkületkor.

Norvégiát vastag hótakaró borította, különösen Oslót, még inkább az Ágyú utcát, de legesleginkább a kis zsákutca legvégében álló furcsa, ferde, kék házat, ahol valakinek lassan össze kellene szednie magát, hogy ellapátolja a havat a lépcsőtől a behavazott körtefáig, majd  egészen a kapuig. Lehet, hogy lakatlan a ház? Biztosan nem, hiszen a kapu és a lépcső között kicsi és nagy lábnyomok tarkították a havat, a fagyott ablaktáblák mögül gyertyafény szűrődött ki, a kéményből pedig füst emelkedett.

Odabent a konyhában egy Lise nevű kislány üldögélt az asztal mellett és álmodozva hallgatta Juliette-et, a derűs és szelíd hölgyet, aki a tűzhely mellett állva kevergette egy lábas tartalmát, miközben egy romantikus karácsonyi történetet mesélt két szerelmesről, akik elveszítették egymást, ám szenteste újra egymásra találtak.

– Imááádom az olyan romantikus történeteket, amiknek szomorú a közepe – sóhajtotta Lise. – Különösen, ha közben kicsit hátborzongatóak is.
Juliette Margarin elnevette magát, és egy kevés tejet öntött a lábasba.
– Ez azért van, mademoiselle Lise, mert idebent ülsz a finom és barátságos melegben, nem pedig a vérfagyasztóan rémséges, láthatatlan teremtmények között, amelyek ilyenkor, karácsony előtt ólálkodnak odakint.
Ebben a pillanatban az előszobában megcsikordultak a bejárati ajtó sarokvasai, és jeges fuvallat süvített be a konyhába. Egymásra néztek. Valaki – vagy valami – belépett a házba. A folyosó fapadlóján nyikorgó léptek közeledtek.
– K-ki az? – kérdezte Juliette remegő hangon.
Nem érkezett válasz.
– Ki… – próbálta meg újból, ám ekkor rémülten a szájára tapasztotta a kezét.
A folyosóra nyíló ajtóban rémisztő látvány tárult eléjük.
Egy farakás. Egy jókora halom, felaprított nyírfa, húsz centiméterrel a föld fölött lebegve.
– Jaj, ne, egy lebegő farakás! – jajveszékelt Juliette. – Mit akarsz tőlünk, ártatlan, védtelen nőktől?
– Elverni az éhem! – válaszolta a farakás.
– Mon Dieu! – sikkantotta Juliette, mivel francia volt, a Mon Dieu! pedig az jelenti, hogy Istenem! – Mindkettőnket fel akarsz falni vagy beéred ezzel a kislánnyal? Az egész házat bekebelezed vagy…
– Rizskását akarok habzsolni! – felelte a farakás.
– Akkor ülj csak le oda a kályha mellé – mondta Juliette, és visszafordult a lábashoz.
A farakás továbblebegett a pattogó kályhához, nagy lármával a tűzifás kosárba zúdult, és egy szokatlanul pöttöm kisfiú bukkant fel mögötte. Icipici, pisze orra volt és az arcán a legparányibb szeplők, amiket valaha láttál. Lesöpörte a havat a pulóveréről, és néhány nyírfaforgácsot szedett ki élénkvörös hajából és pirinyó füléből.
– Csak nem éhes vagy, Bulle? – kérdezte Lise.
– Hogy éhes? – kérdezett vissza az aprócska fiú, és a pulóver ujjába fújta az orrát. – Hadd magyarázzam el…
– Jaj, ne – mormolta Lise.
– Amikor az életemet kockáztatva nekivágtam ennek a sarki expedíciónak, egyetlen dolgot tartottam szem előtt. – Bulle felemelte hihetetlenül kurta mutatóujját. – Hogy nőket és gyermekeket… nos, mindenekelőtt nőket mentsek meg a fagytól és az éhezéstől. Egyszerű szerszámokkal, kommunikációs eszközök és navigációs műszerek híján, teljesen egyedül küzdöttem át magam az odakint tomboló hópoklon, amely többször is azzal fenyegetett, hogy maga alá temet. De egy pillanatra sem adtam fel. Mert én Bulle vagyok, és Bulle soha nem adja fel. Bulle…
– Bulle a garázsban volt tűzifáért – jegyezte meg szárazon Lise, és az ablakon keresztül a holdfényben fürdőző, rozoga fészerre mutatott, amely közvetlenül a kapu mellett állt.
– Úgy van – bólintott a fiú. – És ezért most a korgó gyomrú, lesoványodott Bulle egy hangyányit csalódott, amiért a nők és gyermekek – főként a nők –, akikért kockára tette ifjú életét, nem mutatnak számottevő előrehaladást… – Bulle szeme fennakadt, és a padlóra roskadt. – … a rizskása készítésében.
– Bulle, összesen öt percig voltál távol.
– És már csak öt perc van hátra a vacsoráig – nevetett Juliette. – Különösen akkor, ha felkászálódsz a földről, és megteríted az asztalt.
Bulle felpattant, és a következő másodpercben már a konyhapulton ült, kinyitotta a szekrényajtót, és tányérokat szedett elő.
Ebben a pillanatban robbanás hallatszott a padlódeszkák alól.
– Mi volt ez? – rémült meg Lise.
– Ó, biztosan csak Viktor talál fel valamit.
A pincelépcső felől csoszogó léptek hangzottak, és kisvártatva egy szokatlanul magas, vékony férfi lépett be a konyhába. Nagy, bozontos haja volt, széles mosolyát gyér szakáll keretezte, kék feltalálóköpenyt és szemüveget viselt, amely alaposabban szemügyre véve úszószemüvegnek bizonyult. – Kedvesem! Barátaim! – ujjongta, majd cuppanós csókot nyomott Juliette arcára. – Heuréka!
– Ez azt jelenti, hogy megtaláltam – súgta oda Lise Bullének, aki felmászott mellé a padra.
– Ezt Bulle is tudja, barátocskám – válaszolta Bulle. – Mit talált fel, doktor Proktor?
– Figyeljetek jól, barátaim! Továbbfejlesztettem Raspa időszappanját, így már nincs szükség speciális időfürdőkádra a térben és időben való utazáshoz. – Egy kis, málnapiros folyadékot tartalmazó samponos flakont emelt a magasba. – Bármilyen fürdőkádba, vödörbe vagy medencébe beleönthetjük a szappant, aztán jól felkeverjük, hogy hab képződjön. Utána már csak lebukunk a víz alá, egy távoli helyre és egy múltbéli időpontra gondolunk, és – zsupsz! – már ott is vagyunk!
Mon amour, te egy igazi zseni vagy! – lelkendezett Juliette, és olyan szorosan átölelte Proktor professzort, hogy az egészen belepirult.
– Ezért egész biztosan magának ítélik a prizikai Nobel-díjat! – szökdécselt Bulle a padon. – Az egész világon árusíthatja majd az időszappant, és gazdag lesz!
– Sajnos aligha – mosolygott doktor Proktor. – Ugyanis ezek voltak Raspa időszappanjának utolsó morzsái, és most, hogy Raspa nincs többé, senki sem ismeri a képletet, amely alapján újabb adagot állíthatnánk elő.
– Amiből viszont bármennyit készíthetünk, az a rizskása! – mondta Juliette, és az asztal közepére állította a lábast. – Lássatok hozzá, és majd elválik, hogy marad-e belőle!
Nem kellett kétszer mondania, mindannyian a rizskására vetették magukat. Mert csak egyvalami volt, amit Lise és Bulle még Juliette rizskásájánál is jobban szeretett, mégpedig doktor Proktor karamellpudingja. Bulle egyébként mostanában mindent karamellízesítéssel evett, ezért mindig lapult a zsebében egy flakon karamellszósz. Az édesanyja ugyanis nem volt kifejezetten mesterszakács, így amikor a nővérével vacsoráztak, Bulle igyekezett elvonni a mamája figyelmét (például azzal, hogy felkiáltott: Nézd, egy hétlábú pók!), és villámgyorsan a vacsorájára spriccelt egy kevés karamellszószt a flakonból. Bár sokak szerint a karamellszószos halrudacska kissé bizarr, a karamellszószos borsóleves pedig, ha lehet, még annál is bizarrabb.
Most azonban Juliette és doktor Proktor konyhájában ültek. És miközben elégedett hümmögések közepette, szaporán kanalaztak, Juliette Margarin arról mesélt, hogyan ünnepelte a karácsonyt gazdag családja a franciaországbeli nagy és hideg kastélyban, kacsapecsenyét vacsorázva, szolgákkal körülvéve, de egyetlen rokont vagy barátot sem vendégül látva.
– Nálunk pont fordítva volt – mondta doktor Proktor. Felállt, és bekapcsolta a rádiót. – A szüleimnek egy icipici, meleg házikójuk volt szolgák nélkül, viszont szenteste egy csomó rokont megvendégeltünk. Olyan sokan voltunk, hogy majd szétesett a ház, még a csillárról is lógtak. – Megkereste a Kívánságkoncertet sugárzó csatornát, ahol az ismerősök, szerelmesek, unokatestvérek, barátok, osztálytársak és munkatársak küldhettek egymásnak karácsonyi üdvözleteket és zeneszámokat. – Mindnyájan feltalálók voltak, és egymás szavába vágva meséltek a legfrissebb találmányukról. Mindig valami újdonságot ettünk, amit anya és nagymama találtak fel, és mindig saját találmányokkal ajándékoztuk meg egymást.
– Mint például? – kérdezte Bulle tele szájjal.
– Ó, bármi lehetett! Például egy izomkesztyű, amellyel tonnaszámra lehetett lapátolni a havat anélkül, hogy elfáradna az ember. Vagy egy olyan síléc, amellyel nem lehet elesni. De többnyire csak olyan dolgokat, amik viccesen robbannak fel. Az egyik évben Inga nénikém feltalált egy bonbonos dobozt, amelyben az összes csokoládé beszélni kezdett, amikor felnyitották a dobozt. Egymás szavába vágva hablatyoltak arról, hogy milyen finomak, míg végül kórusban ezt cincogták: „engem válassz, engem válassz!”.
– Ho-hó! – rikkantotta Bulle. – És Mikulás is volt?
A professzor kis ideig a levegőbe bámult, mielőtt válaszolt:
– Apa mindig kiment, azt mondta, hogy segítenie kell a Mikulásnak. Azután kisvártatva belépett a Mikulás néhány ajándékkal. Azt mondta, hogy még rengeteg helyre kell mennie, és amilyen gyorsan jött, el is tűnt.
– Papa is pontosan így csinálja! – mondta Lise. – De a cipőjéből tudom, hogy igazából ő az, csak Mikulás-jelmezbe öltözött.
– És te, Viktor? – kíváncsiskodott Juliette. – Te is rájöttél, hogy az édesapád öltözött be, mikor a Mikulás távozása után azonnal visszajött?
– Nem – felelte doktor Proktor szórakozottan, és kikukucskált az ablakon. – Apa mindig késő éjszaka ért haza. Ugyanis a Mikulásnak segíteni nagy és fontos feladat.
– Haha – nevetett Bulle szárazon.
– Ez a szenteste mindenesetre mókásabbnak tűnik, mint amilyen nálunk szokott lenni – szólalt meg Lise. – A mi családunkban csak praktikus ajándékokat szokás adni. Új iskolatáska, pénz az iskolai katonazenekar tagsági díjára, ilyesmi. Papa ügyel arra, hogy a megfelelő irányban induljunk el, amikor körbetáncoljuk a karácsonyfát, és amikor kinyitjuk az ajándékokat, mama összegyűjti és kivasalja a csomagolópapírokat, hogy a következő évben is fel lehessen használni őket. A kártyákat is összeszedi, és feljegyzi, mennyibe kerülhetett az ajándék, hogy a következő karácsonykor hasonló értékű ajándékkal viszonozzuk.
– Igazán alapos asszony az édesanyád – állapította meg doktor Proktor.
Lise elnevette magát.
– Tavaly kaptam egy pici ajándékot, ami egy egyszerű, ráadásul használt papírlapba volt csomagolva. Még rá is volt írva valami. A kártyán pedig csak annyi állt, hogy „A MIKULÁSTÓL”. Egy hógömb volt, tudják, egy olyan üveggömb, amit ha megrázunk, havazni kezd a belsejében.
– Már hogyne tudnám? – felelte a professzor. – Ugyanis az ükapám találta fel az üveggömböt.
– A lényeg az, hogy a mama szörnyen ideges lett, mivel nem tudta, hogy kinek kell hasonló árú ajándékot adnunk ebben az évben! Én pedig nem akartam elárulni neki, hogy természetesen csak egyetlen olyan személyt ismerünk, aki képes egy összefirkált papírba csomagolni az ajándékát!
Juliette és Lise a kis vörös üstökű fickóra nézett, aki láthatóan oda sem figyelt a beszélgetésre, helyette úgy tett, mintha trombitálna, miközben a rádióból szóló Csendes éj trombitaszólóját fütyülte.
– Mondta, hogy tőle van? – kérdezte doktor Proktor.
Lise megrázta a fejét.
A professzor megvakarta a szakállát.
– Ez esetben nem zárhatod ki, hogy a Mikulástól kaptad.
– Ó, ugyan már! – nyögött fel Lise. – Mikulás? Nem kétéves vagyok!
– Vagyis nem hiszel a Mikulásban?
– Nem! Miért, maga talán hisz?
– Neeem – húzta el a választ doktor Proktor. – Nem hiszek a Mikulásban. Én tudom…
Juliette nyomatékosan megköszörülte a torkát.
– Mit tud? – kérdezte Lise.

Jo Nesbo

– Azt… öhm, tudom… – mondta a professzor, és Juliette-re pillantott, aki figyelmeztető pillantást vetett rá. – Hadd fogalmazzak úgy, hogy tudom, az utóbbi években egyre kevesebben hisznek a Mikulásban, mert szegényről egészen megfeledkeznek a nagy ajándékvásárlási hajszában. Az emberek manapság inkább Thrane úr karácsonyi kínálatával vannak elfoglalva ahelyett, hogy a Mikulásban hinnének. Thrane úr vagyona minden egyes karácsonnyal tovább hízik, míg szegény Mikulás egyszerű kis ajándékaira már senkinek sincs szüksége.
– Ez eléggé úgy hangzott, mintha mégiscsak hinne a Mikulásban – nevetett Lise.
– Én… – kezdte doktor Proktor, de Juliette határozott torokköszörülése újból félbeszakította.
– Inkább meséld el, Bulle, ti hogyan szoktátok ünnepelni a karácsonyt! – javasolta Juliette.

Fordította: Petrikovics Edit

Jo Nesbø: (Dermesztően) csendes éj
Doktor Proktor pukipora 5.
Mike Lowery rajzaival
Kolibri Kiadó, Budapest, 2018