Minden új és minden ódon | Murányi Gábor: A sajtó szövedéke

Posted on 2019. január 28. hétfő Szerző:

0


Bedő J. István |

Nemrég arról írtam, hogy a Fehér Ház aktuális lakója a jelleméből adódóan mekkora veszélyt jelent országára meg az egész világra, és tettei egyre vas­tagabb szürkeséget terítenek a jövőre. Nem lehet­nek illúzióink, hogy figurája egyedi eset lenne. Murányi Gábor új kötetben kiadott régebbi írásait elborzadva olvastam, mert napjainkban kísér­teti­esen ismétlődik a sajtó elleni egykori durva támadások koreográfiája. Eminescu verstöredéke vissz­hangzott bennem: Évre év jön, évre év megy / Minden új és minden ódon. (Glossza, Dsida Jenő fordítása.)

A sajtó szövedéke egyszerre történészi aprómunka és élvezetes olvasmány – már ha eltekintünk attól, hogy amit leír – mondjuk a Horthy-kor, a háború utáni koalíciós idők, az ’56 utáni vagy a hetvenes-nyolcvanas évek gyakorlatáról –, az több mint elgondolkodtató. Inkább rémisztő. Ugyanis a különböző időszakokban kísértetiesen ismétlődnek a sajtóirányítás módszerei, de még a megregulázásé vagy a megfélemlítésé is.

Lapot alapítani (gründolni) igazán nagy buli akkortól számítva volt, amikor a információ – vagy egyáltalán a gondolat, a szövegekben megmutatkozó (gazdasági vagy politikai) érdek – eljuttatása a címzettekhez viszonylag könnyű volt és másfajta média nem befolyásolhatta a tömegeket. Az újságok legfeljebb egymásnak voltak versenytársai. Amikor azonban az érdekek összeütköznek, az erősebb kutya (a hatalom) igyekszik móresre tanítani a sajtót. Murányi minden, e kötetbe szerkesztett sajtótörténeti tanulmánya, cikke, az Oral History Archívum számára készült interjúja ezekre az időszakokra irányítja a fényt.

Nem szándékom idézni az írásokból (bár felhívom a figyelmet Révész Sándor sok erős mondatot, bekezdést ideszólító cikkére), de számos mai jelenség előképét megtaláljuk a huszadik században. Voltak a kormányzót körüllihegő kutyák, a pártfőtitkárt tömjénező túlteljesítők. Voltak óvatos cenzorok, akik cikkeket vettek ki a lapokból, és voltak, akik figyelmetlenségből (vagy szolidaritásból?) nem akarták észre venni az áthallásos, valójában „felségsértő” cikket. Murányi a Magyar Nemzet munkatársaként részben saját bőrén érezhette a hetvenes-nyolcvanas évek kézivezérléses sajtómanipulálását. Kollégái megjegyzéseiből, majd kutatóként az archívumok, korábbi évfolyamok átböngészésével, illetve a még élő szem- és résztvevő tanúk elbeszéléseiből megismerhette 1956 sajtóvilágát: a MN és a többi szerkesztőség bizonytalanságait vagy éppen dacosságát – majd azt is, ahogy a későbbi visszaemlékezők memóriája hogyan rögzített vagy maszatolt el részleteket. Egyesek a saját szerepüket felejtették el, mások meg „árulássá” vagy „hősi tetté” maszkírozták át az októberi eseményekben.

És ha már a hősökről beszélünk: szinte görög tragédiákba illő dilemmákat élhettek át némelyek, amikor például a MN megszűnése vagy megmaradása volt a tét. És mai szemmel nézve az eseményeket ugyanolyan bizonytalanok vagyunk, hogy a sztrájkolóknak volt igazuk vagy a sztrájktörőnek.

A könyv egybegyűjtött cikkeit olvasva kórleírást kapunk arról, hogy a sajtó szabadsága mennyire késztet(het)i vakaródzásra a hatalmat. (A közismert anekdota szerint a mucsai újságszerkesztő csípős vezércikket ír a Bismarck ellen, és reggel dicsekvőleg mondja a kávéházban: Na, ettől a cár majd vakaródzni fog! [Eredetiben: Gustav Freytag Tartozik és követel című regényében.]) Csakhogy a kórleírás előrevetíti azt is, hogy az a fajta hatalom, amelyik a neki nem tetsző hangú lapokat bezáratja, az azt hiszi, hogy a hatalom birtokában mindent megtehet. Hogy ez időben meddig érvényes, arra már több példát láttunk…

A könyvben is idézett olasz író, Primo Levi figyelemre méltó gondolatával találkoztam e cikk írása közben: Ha megérteni lehetetlen, akkor muszáj (meg)ismerni, mert minden, ami megtörtént, visszatérhet. Ezért fontos Murányi Gábor összefoglaló munkája, beleértve a könyvet záró portrék, visszaemlékezések anyagát is.

A könyv minden egyes írása nyilvánosságot kapott már, amikor a valaha volt legbecsületesebb, majd elhitványított polgári napilapot újabb fordulattal valódi újsággá alakították – és hirtelen (de nem váratlanul) bezárták.

A Magyar Nemzet legeslegújabb kori történelmének megírása majd akkor lesz esedékes, amikor Magyarországon a sajtószabadságról ismét igazat fognak mondani. Addig olvassuk ezt a szövedéket, és okuljunk.

Murányi Gábor

Murányi Gábor: A sajtó szövedéke.
Huszadik századi laphistóriák

Kronosz Kiadó, Pécs, 2018
406 oldal, teljes bolti ár 4500 Ft,
kedvezményes webshop ár a kiadónál 3600 Ft,
ISBN 978 963 467 0292

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

A megbicsaklott 20. század sajtótörténete – melyet újságíróként, történészként három évtizede kutatok – kimeríthetetlen adalékokkal szolgál örök témámhoz, választott szakmám és a hatalom viszonyához. Ezen írásaimat – akár részletező tanulmányok, akár archívumok mélyéről előbányászott ismeretlen dokumentumközlések, akár hosszabb-rövidebb cikkek – legszívesebben krónikáknak nevezem. Olyan múltböngésző krónikáknak, amelyek a megjelent sorok mögé igyekeznek bepillantani. Hiszen annak, hogy mikor mi, hol és hogyan jelent meg, viszonylag könnyű utána járni. A „mögötteseket” megsejteni, azokra rálelni – nos, számomra ez volt mindig az izgalmasabb kihívás. Választ találni arra, hogy a politikai érdekek, háttéralkuk milyen következményekkel jártak a nyilvánosságra, a sajtószabadságra nézve, hogy mi miért nem, vagy miért csak csonkítva jelent meg a 20. század során szinte mindvégig valamiképpen irányított, gyakorta bilincsbe verten beszélő magyar sajtóban.
Mint azt a kötetcím sejteti, a tartalomjegyzék pedig alátámasztja, könyvem puzzle-darabokból áll. Olyan vegyes szövegekből, amelyek három évtized során a legkülönfélébb orgánumokban, könyvekben, folyóiratokban jelentek meg, s amelyekhez utólag számos új „foltot”, ténymorzsát, azóta előkerült forrásértékű dokumentumot illesztettem. Reményeim szerint mindezek egybegyűjtve nem csak számomra állnak össze izgalmas, egymásra épülő, egymást kiegészítő krónikafolyammá. – Murányi Gábor