Margaret Atwood: Alias Grace (részlet)

Posted on 2018. december 7. péntek Szerző:

0


Alias Grace a filmben (Sarah Gadon)

|| 3 ||  —  1859.

Egy bíbor bársonypamlagon ülök az Igazgató társalgójában, az Igazgatóné társalgójában – ez mindig is az Igazgatóné társalgója volt, bár nem mindig ugyanazé a feleségé, mivel folyton cserélődnek, ahogy a politika fordul. A kezem összekulcsolva az ölemben, úgy, ahogy illendő, ámbár kesztyűm, az nincsen. A kesztyű, amilyet szeretnék, sima volna, és fehér, ránc nélkül illene a kezemre.

Gyakran vagyok ebben a társalgóban, leszedem a teázós holmikat, leporolom a kis asztalokat meg a hosszú tükröt, amin körben szőlők meg levelek futnak, meg a zongorát, meg a magas állóórát, amit Európából hoztak, a narancs-arany nappal meg az ezüst holddal, melyek ki-be járnak attól függően, milyen napszak van, meg épp melyik hetében járunk a hónapnak. Az egész társalgóban az órát szeretem a legjobban, igaz, hogy az időt méri, s abból nekem már így is túl sok van.

De ezelőtt még sose ültem a pamlagon, mivel az a vendégeknek van. A Parkinson tanácsnokné azt mondta, hogy egy úri hölgynek sose szabad olyan székre leülni, amelyikről egy úriember épp felállt, ámbár azt nem mondta meg, hogy miért; de Mary Whitney azt mondta, Hát azért, te buta liba, mert még meleg a férfi ülepétől; amit közönséges dolog kimondani. Így hát én nem bírok úgy ülni itt, hogy ne gondolnék az úri hölgyek ülepére, amik itt ültek előttem ugyanezen a pamlagon, finoman és fehéren, akár a remegő lágytojás.

A látogatók délutáni ruhát viselnek, elöl végig gombokkal, alatta merev, drótos krinolinnal. Csoda, hogy egyáltalán le bírnak ülni, és járás közben semmi se ér a lábukhoz a ringó szoknya alatt, csak az ingük meg a harisnyájuk. Olyanok, akár láthatatlan lábakon sikló hattyúk – vagy mint a medúzák a házunk melletti sziklás kikötő vizében, amikor még kicsi voltam, mielőtt megtettem azt a hosszú, szomorú utat az óceánon át. Azok is harang alakúak voltak, és fodrosak, a tenger alatt kecsesen ringatóztak, szépségesen – de ha partra sodródtak, s kiszáradtak a napon, semmi se maradt belőlük. És ilyen az úri hölgy is: a nagyja víz.

Amikor először elhoztak ide, még nem volt drótos krinolin. Akkoriban lószőrből készítették őket, mivel a drótost még nem találták fel. Sokat néztem őket, a szekrényben lógtak, amikor bementem rendet csinálni meg kiönteni az éjjeliedényt. Olyanok, mint a madárkalitkák – no de mit zárnak beléjük? Lábakat, az úri hölgyek lábát – bekerített lábak, hogy ne juthassanak ki, s dörgölőzzenek az urak nadrágszárához. Az Igazgatóné sose mondja ki azt, hogy láb, pedig a hírlapban lábról írtak, amikor a Nancyről volt szó, akinek holtában kilógott a lába a fürdőkád alól.

Nem csak a medúza-úrhölgyek jönnek ám. Keddenként tárgyalják meg nálunk a Női Kérdést meg az ilyen-olyan emancipációt, mindkét nembeli reformer személyek részvételével; csütörtökönként meg ott a Spiritiszta Kör, ahol teázni lehet, meg a holtakkal társalogni, ami vigasz az Igazgatónénak, az elhunyt csecsemő fia miatt. De főként az úri hölgyek jönnek. Ülnek, vékony falú csészékből kortyolgatnak, s az Igazgatóné csenget a kis porceláncsengővel. Nem szeret Igazgatóné lenni, jobban örülne, ha az Igazgató mást igazgatna, nem egy börtönt. Az Igazgatónak arra voltak jók a barátai, hogy igazgatót csináljanak belőle, de más egyébre nem.

Így hát az asszonynak ki kell használni a társasági pozícióját meg a sikereit, és bár tőlem félnek, akár egy póktól, jótékonykodnak is velem, én magam is az egyik sikere vagyok. Bejövök a szobába, térdet hajtva bókolok, jövök-megyek, összeszorított szájjal, lehajtott fejjel, összeszedem vagy lerakosgatom a csészéket, mikor hogy – ők meg úgy csinálnak, mintha nem engem bámulnának a szalmakalapjuk alól.

Azért akarnak látni, mert én egy ünnepelt gyilkosnő vagyok. Vagy legalábbis ezt írták rólam. Amikor először láttam, meglepődtem, mert olyat szoktak mondani, hogy ünnepelt énekesnő vagy ünnepelt költőnő, meg ünnepelt spiritiszta, meg ünnepelt színésznő, de hát a gyilkoláson mi ünnepelnivaló van? No mindegy, a gyilkosnő hatásos szó, ha az emberre aggatják. Szaga van ennek a szónak – pézsmaszagú és fojtogató, akár az elszáradt virágé a vázában. Néha éjjelente újra meg újra elsuttogom magamban: gyilkosnő, gyilkosnő. Úgy susog, mint a tafotaszoknya, amikor a padlót söpri.

A gyilkos egyszerűen csak durva. Olyan, akár egy kalapács vagy egy darab fém. Inkább volnék gyilkosnő, mint gyilkos, ha már nincsen más választásom.

Néha, amikor a szőlős tükröt porolom, megnézem benne magam, ámbár tudom, hogy ez hiúság. A társalgóban, a délutáni fényben a bőröm sápadt mályvaszínű, akár egy kifakult zúzódás, a fogam meg zöldes. Eszembe jut a sok dolog, amit leírtak rólam – hogy én egy embertelen női démon vagyok; hogy egy elvetemült gazember ártatlan áldozata vagyok, akit akarata ellenére kényszerítettek, s aki a saját életét féltette; hogy túlságosan tudatlan vagyok ahhoz, hogy tisztában legyek azzal, mi a helyes, s az akasztásom törvény általi gyilkosság volna; hogy szeretem az állatokat; hogy igen csinos vagyok, az arcom ragyog; hogy kék szemem van; hogy zöld szemem van; hogy vörösesbarna és hogy barna hajam van; hogy magas vagyok, meg hogy nem vagyok magasabb az átlagosnál; hogy igen jól és illendően öltözködöm; hogy egy halott nőt fosztottam ki ezért; hogy fürge és ügyes vagyok a munkában; hogy mogorva a természetem, és könnyen dühbe gurulok; hogy olyan személynek látszom, aki jóval felette áll alacsony társadalmi helyzetének; hogy derék leány vagyok, alkalmazkodó természetű, s nincsen rám panasz; hogy ravasz vagyok, és fondorlatos; hogy lassú észjárású vagyok, alig több egy gyengeelméjűnél. Én meg azon töprengek, hogy vajon hogyan lehetek én ennyi különböző dolog egyszerre?

A saját ügyvédem, a Mr. Kenneth MacKenzie úr mondta azt nekik, hogy én majdhogynem gyengeelméjű vagyok. Dühös voltam rá emiatt, de ő azt mondta, hogy talán ez az én egyetlen esélyem, és nem volna szabad túlságosan okosnak mutatnom magamat. Azt mondta, mindent megtesz majd, ami tőle telik, hogy hatásos perbeszédet tartson, mert bármi is az igazság, akkortájt én még szinte gyermek voltam, meg hát őszerinte az egész alapvetően a szabad akarat kérdése, amiben vagy hisz valaki, vagy nem. Barátságos úriember volt, ámbár számomra se füle, se farka nem volt a mondókája nagy részének, de biztosan jó perbeszéd volt. Az újságok azt írták, hogy hősies teljesítmény volt a nyomasztó esélytelenséggel szemben. Azt ugyan nem tudom, miért nevezik az ilyet perbeszédnek, mert nem tett mást, mint hogy igyekezett az összes tanút erkölcstelennek, rosszhiszeműnek vagy pedig tévedésben levőnek beállítani.

Nem tudom, vajon egy szavamat is elhitte-e valaha.

Azután, hogy kiléptem a szobából a tálcával, az úri hölgyek az Igazgatóné emlékkönyvét nézegetik. Ó, képzeld csak el, én menten elalélok, mondják, meg Te hagyod, hogy ez a nő szabadon járkáljon a házadban, nyilván kötélből vannak az idegeid, az enyémek biztosan felmondanák a szolgálatot. Ó, nos hát, az ember kénytelen hozzászokni az ilyesmihez a mi helyzetünkben, tudod, gyakorlatilag mi magunk is foglyok vagyunk itt, bár az embernek szánnia kell ezeket a szegény, tudatlan teremtéseket, és végül is őt kitanították szolgálólánynak, és nem is baj, ha elfoglaltságot biztosítunk nekik, nagyszerű varrónő, igen ügyes kezű és gyakorlott, és emiatt hatalmas segítség, főként a lányok ruháinál, jó szeme van a díszítésekhez, és szerencsésebb körülmények között kitűnő kalapossegéd lehetett volna belőle.

Bár természetesen csakis napközben lehet itt, éjjel nem tűrném meg a házban. Tudjátok, hogy a torontói tébolydában is ápolták, hét vagy nyolc esztendővel ezelőtt, és igaz, úgy tűnik, teljesen felgyógyult, sosem lehet tudni, mikor tör ki rajta újra a betegség, néha magában beszél, és hangosan énekel, egészen különös módon. Az ember nem kockáztathat, a foglárok esténként visszakísérik és bezárják, különben egy szemhunyást sem tudnék aludni. Ó, én megértelek, az ember egy bizonyos határig képes keresztényi könyörületet tanúsítani, de kutyából nem lesz szalonna, és senki nem mondhatja azt, hogy te nem tetted meg a kötelességed, és mutattál kellő érzést.

Az Igazgatóné albumát azon a kerek asztalon tartják, amit a selyemsállal takarnak le, ágak fonódnak egymásba rajta, akár az indák, virágokkal, vörös gyümölcsökkel meg kék madarakkal, valójában az egész egy nagy fa, s ha az ember elég sokáig nézi, az indák tekergőzni kezdenek, mintha a szél fújná őket. Indiából küldte az Igazgatónénak a legidősebb leánya, aki egy misszionáriushoz ment férjhez, ahhoz nekem nem igazán fűlne a fogam. Az ember Indiában biztosan korai halált hal, ha nem mindjárt a lázongó bennszülöttek keze által, mint Kánpurban, ahol gyalázatos szörnyűségeket követtek el a tiszteletreméltó úri hölgyek személye ellen, s szerencséjük, hogy mindet lemészárolták, így legalább nem szenvednek, mert hát elég csak a szégyenre gondolni; azután ott a malária, ami egészen elsárgítja az embert, s őrjöngőgörcsök közepette múlik ki; de mindenképp egy szempillantás alatt ott találná magát eltemetve egy pálmafa alá, idegen vidéken. Láttam róluk képeket abban a könyvben a keleti metszetekkel, amit az Igazgatóné olyankor vesz elő, amikor könnyezni akar.

Margaret Atwood

Ugyanazon a kerek asztalon ott egy egész rakás a Godey-féle Úrhölgyek könyvéből a divatrajzokkal az Államokból, meg a két kisebb leányának az emlékkönyvei. A Miss Lydia szokta mondogatni nekem, hogy én egy romantikus alkat vagyok – de persze ők ketten olyan fiatalok, hogy azt se tudják, mit beszélnek. Néha kíváncsiskodnak, incselkednek velem, azt mondják, Grace, hát miért nem mosolyogsz vagy nevetsz te sose, sosem látunk mosolyogni, mire én azt felelem, hogy Azt hiszem, kisasszony, hogy leszoktam róla, a szám már nem görbül abba az irányba. De ha egyszer hangosan felnevetnék, meglehet, hogy nem bírnám abbahagyni, s az tönkretenné a rólam alkotott romantikus elképzelésüket. A romantikus embereknek nem dolga nevetni, ennyit én magam is tudok a képekből.

Fordította: Csonka Ágnes

Margaret Atwood: Alias Grace
Jelenkor Kiadó, Budapest, 2018