Igaz Dóra: Egy fiú a csapatból (részlet)

11. fejezet

Először a szóbeszéd érkezett meg, miszerint összegyűjtik és elviszik a zsidókat. De szinte a szóbeszéddel együtt a csendőrök is megjelentek. Végigjárták a házakat, és kitereltek mindenkit, aki sárga csillagot viselt. Kovács doktort, aki kigyógyított a szamárköhögésből. Kleinéket, akiké a rőfösbolt volt a sarkon. Földvári nénit, akinek a bolhás kutyája egyszer megharapott. Meg persze Endrééket is.

– Miért? – kérdezte Zsombi. Felhúzott szemöldökkel, értetlenül nézett a papára. Dani lesütötte a szemét. Megrettent attól, hogy ő tudja a választ, de azért egy kicsit még remélte, hogy nem az, amire gondol.

A bácsi nem válaszolt. Talán nem hallotta a kérdést. Talán nem tudta, mit felelhet erre. Aztán folytatta tovább.

– Anni néni csendben álldogált a kapu előtt, csak a tekintete cikázott ide-oda. Aliz dacos volt. Endre fölényesen mosolygott, mint amikor csínyt követ el, és tisztában van vele, hogy nem úszhatja meg a büntetést. Én meg az ablakból figyeltem, mi történik, anyámmal és apámmal együtt.
– Mindenki nézte? – kérdezte Zsombi.
– Mindenki – felelte az öreg. – Laci meg Misi is a szüleikkel. Pisti. Ő közvetlen közelről, mert az apját követte. Üveges bácsi pedig nem olyan régen csendőrnek állt. Pisti büszke volt rá, milyen felelősségteljes pozícióba került az apja. Meg is értettem, miért. Jól nézett ki a csendőregyenruha.

– Király – csóválta a fejét Zsombi. – Az a fontos, hogy menő legyen a cucc. Az nem érdekelt titeket, hogy mit csinálnak abban az egyenruhában?
A bácsi megint hallgatott. Aztán ugyanúgy, mint az előbb, folytatta mégis.
– Endrééket kiterelték a házból. Felemelt kézzel kellett beállniuk a sorba, a többiek közé. A csendőrkapitány vezényelt, hogy indulás. Akkor jutott nekem is eszembe, vajon hol lehet Lini, amikor a Pisti apukája figyelmeztette a parancsnokot, hogy kellene lennie itt még egy kislánynak. „Nincs több gyerekem” – állította Anni néni, és elismételte még többször. „Nincs. Nincs. Nincs.” A csendőrparancsnok vállat vont. Nem volt kedve foglalkozni a dologgal. Pisti apját viszont majd szétvetette a düh. Elismerést remélt a buzgalmáért, nem akart a helyzetből vesztesen kikerülni. „Ugye hogy van itt még egy kölyök?” – nézett rá Pistire megerősítést várva. Pisti kényszeredetten bólintott. A parancsnok szemmel láthatóan mérges volt a közjáték miatt. Legszívesebben hazament volna már, le szerette volna tudni az egész munkát. Megvető pillantást vetett Üveges bácsira, és beküldte az embereit a házba Lini után.
– Lini meg, gondolom, jó volt a bújócskázásban – jegyezte meg Dani. – Ezek a kiskölykök általában jók benne.
– Hát Lini éppen nem volt jó – válaszolta a papa. – Egy percig sem tudott csendben maradni. Biztos is voltam benne, hogy nincs a házban, mert akkor zengett volna az egész környék a hangjától.
– És tényleg nem volt a házban? – kérdezte Zsombi.
– De ott volt – felelte az öreg. – Végül megtalálták.
Danin végigfutott a borzongás. Ő sohasem élvezte a bújócskázást igazán. Mindig hamar felfedezték. De ez még mindig jobb volt, mint egy hang nélkül kuksolni, és azt lesni, hogy mikor bukkannak rá. Vajon ez a kislány mit érezhetett? Azt hitte, játék? Vagy tisztában volt vele, hogy nem az?

– Lini még akkor is csendben volt, amikor kihozták a rejtekhelyéről. Összeszorított szájjal bámult maga elé. Úgy nézett ki, mint aki szégyelli magát. Mint akinek nem sikerült elvégeznie a rá bízott feladatot.

Azt mondhatták neki, akkor lesznek rá büszkék, ha sikerül elbújnia, vette számba a lehetőséget Dani. De hiába igyekezett, mégis rátaláltak. Nem csoda, ha meg volt rémülve. És nem is amiatt, hogy most majd mi lesz vele. Attól félhetett, hogy kudarcot vallott, hogy csalódást okozott az anyukájának. És hogy nem kap dicséretet. Ez pedig minden érzés közül az egyik legrosszabb, nyilallt bele Daniba a felismerés.
– Ilyen már velem is történt – vetette közbe Zsombi. – Amikor kicsi voltam.
Dani hozzá akarta tenni, hogy vele nem csak akkor esett meg ilyesmi, amikor kicsi volt, de aztán inkább nem kezdett bele. Zsombi úgyis tudja, és ez most különben sem róluk szól. Még akkor sem, ha néha úgy érzi, mintha róluk szólna.

– Aztán Lini úgy döntött, ha nem ment a bújócska, megpróbálja másképp az ellenállást. Először nyelvet öltött. De mivel ezzel nem törődött senki, beleharapott a csendőr kezébe. Zsombi a fejét ingatta.
– És ez nem volt jó ötlet – jegyezte meg halkan.
Dani nem volt biztos benne, hogy Zsombinak igaza van. Mert persze az embernek már bölcsődés korában azt tanítják, hogy nem nyújtunk nyelvet, nem köpködünk, nem harapunk. Egyszóval normálisan viselkedünk. Mert a világ is normálisan működik körülöttünk. De lehet-e normálisnak felfogni a helyzetet, ha egy kisgyerekkel felfegyverzett emberek játszanak bújócskát, miközben a családja feltartott kézzel áll az utca közepén? Ilyenkor akár egy harapással is kifejezhetjük a véleményünket az egésszel kapcsolatban. Hogy ez így nincs rendben. Oké, talán tényleg nem a legjobb ötlet belemélyeszteni a fogunkat egy egyenruhás felnőttbe, de legalább bátor dolog. Vagány volt a kislány. Bár azt előre tudni lehetett, hogy jó nem sülhet ki ebből az egészből.

– A csendőr szitkozódva rázogatta az ujjait, aztán megragadta Linit és arrébb hajította. Endre ekkor ugrott ki a sorból, és ment neki ököllel a csendőröknek. Azt ordította, hogy Lini az ő testvére, és csak neki van joga rugdosni és ráncigálni. A csendőrnek erre már végképp elfogyott a türelme. A puskatussal vágott bele Endre arcába, aki elterült a földön.
– És…? – kérdezte fojtott hangon Zsombi.
– Aztán anyám elrángatott az ablak mellől. Azt mondta, ne nézzem tovább.
– És…? – erősködött Zsombi.
– Anyám utasított, hogy terítsem meg az asztalt. Itt az ideje, hogy megvacsorázzunk. Olyan nagy zajjal vette elő a tányérokat meg az evőeszközöket, hogy már be sem hallatszottak a kinti hangok. Fogalmam sem volt, mi történik a házunk előtt.
– És…? – kérdezte Zsombi még halkabban, ugyanakkor még erőteljesebben.
– És elfogyott a só. Anyám azt mondta, hozzak a kamrából. Akkor mentem ki mégis a ház elé, hogy körbenézzek. Dani magán érezte Zsombi tekintetét. Zsombi nem akart újra kérdezni, azt várta tőle, hogy ő kérdezzen. Ő meg nem volt biztos benne, hogy tényleg hallani akarja.

– A suliban mindig sótlan a leves – dörmögte, és rettenetesen utálta magát, amiért erre terelte a szót. Főleg amikor a tekintete találkozott Zsombiéval. Zsombi grimaszában értetlenség volt, és talán-talán bujkált benne némi megvetés is. Dani máskor felháborodott volna, és számon kérte volna Zsombin, hogy miért néz rá így. Most viszont csak elkapta a tekintetét, és maga sem tudta, mi lenne jobb – ha elmagyarázhatná Zsombinak, mitől rettent meg ennyire, vagy ha sosem derülne ki. A bácsi nem vett tudomást a megjegyzésről. Folytatta tovább.

– Már csend volt az utcán, mire kiértem. Elindult a menet. Endre hátrafordult még, amikor meghallotta a lépteimet. Vérzett a feje. Tudjátok, mit éreztem? Semmit. Nem éreztem semmit. Olyan természetesnek tűnt, mint amikor focimeccs közben sérül meg az ember.
– Pedig azért vérzett, mert megverték – mondta halkan Dani.
– Igen – felelte az öreg. – És akkor láttam utoljára.

Zsombi az asztalra könyökölt, és érdeklődve nézett a bácsira. Várta a folytatást. Daninak meg az jutott eszébe, ő is így ült múltkor a tévé előtt, amikor apa megmutatta neki a kedvenc gyerekkori indiántörténetét. Először baromira nem volt kedve az egészhez. Azt mondta, nem érdeklik ezek a régi hülyeségek, és szívesebben keresne inkább valami szórakozást a neten. De apa annyira erősködött, hogy belefáradt az ellenkezésbe, és mégis elkezdte nézni az indiános filmet. És aztán tetszett neki. Tök izgalmas volt. A végén még meg is mondta apának, hogy mutasson majd hasonló filmeket. Zsombit is mintha ugyanígy szívta volna magába a papa története. Izgalmas volt a sztori, ugyanolyan izgalmas, mint bármelyik régi kalandregény. Dani viszont azt érezte, nem tudja leküzdeni a remegést ott belül. Az pedig még rosszabb érzés volt, hogy egyedül kell megbirkóznia mindezzel. Ezért is lehetett, hogy Dani mégis kimondta, amit pedig nem akart kimondani:

– Haláltáborba vitték őket.

És Zsombi erre olyan felháborodással meredt rá, mintha szánt szándékkal tett volna tönkre egy izgalmas történetet.

Igaz Dóra: Egy fiú a csapatból
Pagony Kiadó, Budapest, 2018