Cserhalmi Imre: Törlesztés – avagy lapok a talonból (részlet)

Posted on 2018. augusztus 27. hétfő Szerző:

0


A Győri Balett kezdetei

Az én történetem Port Árpád irodájában kezdődött. Azt mondta, hogy van egy, talán nem is közeli rokona, akinek a kislánya most végez az Állami Balettintézetben, s a végzős osztály tagjai állítólag szeretnének együtt maradni valamilyen módon, ezért csak arra kér, hogyha megkeresnének, fogadjam őket. Tekintettel arra, hogy nem szerepelt vezetői repertoáromban a valakit nem fogadni-ság, ezt könnyen megígérhettem. Sőt mást is. Port ugyanis arra kért, hogy bárhol-bármikor ez a téma előkerül, az ő nevét ne említsem, mert azonkívül, hogy nekem szólt, nem óhajt szerepelni, még támogatóként sem, ki akar maradni az egészből. Megígértem, megtartottam. Port Árpád meghalt, a szóban forgó leány már régóta nem tagja a balett együttesnek, hát leírhatom, hogy Port Árpád rokona Greiner Éva volt, egy kis termetű, bájos arcú, nagyon kedves és ügyes lány.

És most elérkeztem történetemnek ahhoz a pontjához, amely mindig kísértésbe kergeti az emlékezőket. Beállt az úgynevezett filmszakadás: nem tudok előkaparni a memóriából olyan eseményeket, amelyeknek pedig minden bizonnyal meg kellett történniük. A történetmesélés folyamatosságára irányuló, egyébként korrekt erőfeszítés ilyenkor szokta megkísérteni az emlékezőt, hogy találjon ki egy-két kis csavart, geget, poént, amelyen a sztori továbblendülhet. Amikor erre a könyvre készülve olvastam efféle munkákat, jócskán találkoztam ilyen hézagkitöltő megoldásokkal, némelyiküknek lehetett is szoros köze a valósághoz, hiszen korhű, élethű volt, csak valahogy… Nem tudom, miért, talán mert túlságosan is logikus, törvényszerű, a szerző koncepciójába nagyon is olajozottan belesimuló volt, talán ezért keltett bennem kétségeket. Nem az igazsága, hanem alkalmazásának kikerülhetetlensége felől.

Nos, arra nem emlékszem, hogy mikor és hogyan, de nekem valamikor találkoznom kellett az ifjú táncosokkal még a próbateremben tett látogatásom előtt; ha nem is minddel, Kiss Jancsival biztosan, hiszen ő akkor KISZ-titkára volt a Balettintézetnek, dinamikus vezetőegyéniség, aki már némi rutinnal tevékenykedett az osztálya érdekeiért különféle közéleti-szakmai utakon.

Bezzeg Markóval történt első találkozásaim emléke erősen él bennem. Nem tudom a pontos dátumot, de azt tudom, hogy kialvatlan, csapzott és megviselt volt, kék bársonyzakója a tarkójánál szinte fehérlett a korpától. Akkoriban a Wiener Walzernek nevezett expressz volt az egyetlen olyan, Nyugatra is közlekedő járat, amely Győrött megállt. Markó ezzel a vonattal utazott éjszaka, nem csoda, ha megviselte az út. És mégis: igazi férfiszépség volt így is. A titkárságon a nők szeme kikerekedett, és még a távozása után is sóhajtottak: A Markó!

Iván elmondta, amit akkor már tudtam, hogy a végzős gyerekek őt hívták meg vezetőjüknek egy később alakítandó együtteshez, ő már találkozott is velük, és nem tud ellenállni a „közepes tehetségű” (ezt később gyakran hangsúlyozta) társaság bizalmának, csak az a kérdés, én támogatom-e. Hej, ha csak ez lenne a kérdés!…

Nem lehetett nem tudni, ki volt Markó Iván. Talán másutt említettem, hogyha nem is huzamosan, de egy primabalerinához fűződő, korábbi érzelmi kapcsolat révén is lehetett némi ismeretem a balett sajátos világáról. Ami csak abban segített, hogy jobban értsem a kimondott szavak valódi értelmét. Tekintve, hogy ő Maurice Béjart-hoz, az abszolút öntörvényű főnökhöz volt szokva, láthatóan nem igazán értette, hogy bár véleményem szerint az új színház művészi építkezésének nagyon vonzó és rangos eleme lehetne egy balett tagozat, de ezt egyelőre fel se merem vetni a főnökeimnél Az új színházépület nagyon megterhelte a megye költségvetését (az állam egy fityinget se adott hozzá, a megyei kötődését mindig érzelmesen hangsúlyozó Pozsgay miniszter is csak az „áldását”), felsoroltam, mi minden került itt pénzbe és mennyibe: mindenesetre szóbeli szándéknyilatkozat született mindkettőnk részéről.

Talán egy hét múlva és eléggé váratlanul ismét megjelent Markó, ugyanolyan „kivitelben”, mint először. Sürgette a döntést, mondván, hogy Béjart (akinek világhírű együttesénél táncolt) jelentősen megemelte az új szezonra a gázsiját, csak hogy maradjon, és neki hamarosan válaszolnia kell. Nem vagyok biztos ebben, de talán még harmadszor is eljött ugyanígy, ugyanezért, ugyanezzel a szöveggel. És ma sem tudom, hogy nem követtem-e el akkor egy hibát. Illetve, nem tudom, hogy ha valamit másként tettem volna, később kicsit másképp alakultak volna-e a dolgok.

Mert valamiről hallgattam. Ugyanis úgy tudtam, hogy Béjart kifejezetten hét évre szerződtet táncosokat, és hét év alatt annyira „elhasználja” őket, hogy mindenképpen cserél. Markónál éppen akkor járt le az a hét év. Azt hiszem, hogy akkoriban Csarnói Katalin ment Béjart-hoz, és nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy ő itthon többre vihette volna, de hát nem vagyok balett szakértő. Tehát amikor Markó állandóan (véletlenül se mondanék olyat, hogy zsarolt) arra figyelmeztetett, hogy folyton növekvő gázsitól eshet el, ha nem intézkedünk itt gyorsan, akkor nem mondtam el neki, ami itt fentebb írtam.. Pedig töprengtem rajta. Arra gondoltam, hogyha igaz, akkor Ivánnak kellemetlen, ha meg nem igaz, akkor nekem. Márpedig nem volt a balettszakmában akkor egyetlen olyan ismerősöm sem, akitől ilyesmit megkérdezhettem volna annak veszélye nélkül, hogy elterjed – mert elterjed! – a hír: Cserhalmi már nyomoz Markó után. Ez már azért is rossz hangulatot szült volna, mert Markó szüntelen panaszkodásából arra következtetésre kellett jutnom, amit ő szüntelenül hangsúlyozott is: nem nagyon kedvelik hazai szakmai körökben. Ezt kivételes adottságainak, sikerének, megszállottságának, és nem kevésbé a zsidóságának tudta be. Néha oly mértékben ömlött belőle – sok történettel dúsítva – a panasz, hogy néha már az volt az érzésem, üldözési mániája van. Lehet, hogy volt, de még ha csak az lett volna!

Elbűvöltek a gyerekek

Hanem megrázó élményem következik. Meghívtak a Kazinczy utcába, egy terembe, ahol Markó az akkor végzős balettintézeti osztály, tehát a még nem létező Győri Balett tagjaival próbálta az első, később joggal híressé vált produkciójukat, A nap szeretteit, amelynek koreográfiáját Orff: Carmina Burana című művének zenéjére Markó készítette. Sohasem fogom elfelejteni azt a napot, mert akkor egész igazgatói működésem egyik legszebb élményéhez jutottam. Az igazság az, hogy próbákra járni mindig is nagyon szerettem, és nagyon megértem azokat a művészeket, akik azt vallják – szinte minden művészeti ágban nyilatkozóktól hallottam ilyesmit –, hogy a próbákat jobban szeretik, mint az előadást. Az alkotás legjava a próbákon történik: ott még semmi sem végleges, semmi sem lezárt, ott még kreatív képlékenység légköre a meghatározó, ott még szinte minden lehetséges, még közösen formálhatunk, ötletelhetünk, kipróbálhatunk. Még szabadon kereshetjük a szavak, a hangok, a mozdulatok, a pillantások, a gesztusok érzelmi és intellektuális hátterét, szándékát, rejtett magvát, még javíthatjuk – ha meghallottuk – a saját hangunkat, még illeszkedhetünk egy közös mondandóba, üzenetbe, hatásba, még van idő és tér önmagunkból kibányászni azt a hozzáadott értéket, amely talán éppen a feladat által válik magunk előtt is ismertté… Mindez cseppet sem egyszerű, sőt olykor gyötrelmesen bonyolult, mindez gyakran jár kétségbeeséssel, szenvedéssel, hiúságok porba omlásával, ingerültséggel, késhegyre menő vitákkal, kétségekkel a saját tehetségünkben, az alkotótársakban, az életben, mindenben, de hát mindez a vajúdás, a születés folyamata. Amelyben persze fel-felcsillan a heuréka ősi öröme, a felfedezés boldog pillanata, a rátalálás biztonsága, a hála, a gyönyörűség, a varázslatosan illanó szenvedélyes lángolás is. És ez a bonyolultság szinte együtt, egyszerre, egymásba gabalyodva – valami ilyesmi az valamennyi lehetősége és lehetetlensége!

Az előadás – noha természetesen abból sem létezhet két tökéletesen egyforma – már a kész sütemény, a rögzített cselekvés. Erről egyébként a Harag Györgyről szóló esszémben írtam részletesebben, mert sok próbát láttam életemben (a saját darabjaiméra nem szerettem, nem is voltam hajlandó járni), de talán az övéi jelentették a számomra a leginkább azt, amit itt vázlatosan érzékeltetni szeretnék.

Hanem, vissza a Kazinczy utcába! Tizenvalahány gyerek és köztük Iván. Emlékszem a szinte éteri Bombicz Barbara, a férfias Demcsák Ottó szépségére,meg a többiekre is, hiszen mindnyájukat szinte eufóriával töltötte el a közösen vallott hit és vállalt feladat. Iván a próbák során olyasfajta rituálét csinált, amely valamiféle közös imára emlékeztetett, de valahogy ez is jól állt nekik, ott és akkor hiteles volt és láthatóan eredményes is. Ugrás? Forgás? Francia szakszavak? Erő? Tartás? Izmok? Lihegés? Veríték? Persze, ez is, sőt mindez, de a gyerekek mintha külön-külön nem is léteznének, mert összefonódnak és szinte eggyé válnak olyasvalamiben, amit csak egyetlen fogalommal tudok jellemezni: átszellemültség.

Igen, ott, és az engem még sokáig elkísérő ottani élmény nyomán vált bennem véglegessé az elhatározás: megcsinálom, ha addig élek is. Ez a meséből származó fordulat persze túlzó, de azért nem teljesen légből kapott, ugyanis az első pillanattól tudtam, hogy a Győri Balettet csak titokban, pontosabban törvénytelenül lehet létrehozni. Vagyis a saját kockázatomra. Több okból is. Először: a balett szakma teljes erőből fúrta az ötletet. És még csak nem is azért esetleg, amit Markó szeretett hangoztatni, tehát hogy azokban a körökben nem volt maximálisan népszerű. A gyerekek beszámoltak arról, hogy volt tanáraik, vezetőik olykor egyenként rendelték őket magukhoz, hogy „jobb belátásra” késztessék őket. Már esetleg azért is, mert ez az „együtt marad az osztály”-féle elképzelés megtörte a szakma munkaerőpiacán működő tradíciót.

Korábban ugyanis a végzős osztály legjobbjait automatikusan leszerződtette az Opera, a maradékot vagy az Operába valamiért nem kívánkozókat a Pécsi Balett, a többieket az Operettszínház vagy más együttes. Tehát a szakma nem szerette ezt a győri ötletet. Másodszor: Győr kiköltekezett. Erre már utaltam néhányszor. Az ekkora beruházásból szinte még ki sem mászott megyénél azzal előállni, hogy volna még itt tizenvalahány diplomás táncos, meg a vezetőjük (ők persze operettekben, ilyesmikben dehogyis lépnének fel!), természetesen szükség volna a bérükre, a megfelelő számú művészlakásra, aztán kellékesre, sminkesre, ügyelőre, világosítókra, díszletekre, jelmezekre, cipőkre (speciálisakra, és nem is kevésre!), aztán a zenéjükért (esetleg devizában) kifizetendő jogdíjakra. És persze megközelítőleg se szabad tőlük annyi előadást (tájelőadást biztosan nem!) várni, mint mondjuk a prózai vagy a zenei tagozattól! Ami biztosan megvan a gyerekek meg Markó elszántságán kívül, a hatalmas, tükrös, korszerű balett próbaterem, azt mondják, alig valamivel kisebb, mint az Operaházé. Azt tetszik kérdezni, hogy milyen balettet fognak táncolni? Hát azt még ők se tudják egészen. Hogy nem valamiféle modern tornamutatványokat? Tornát biztosan nem. Hogy Markó mit és hol vezetett eddig? Még sehol, semmit. Hol táncolták a koreográfiáit? Még sehol, úgy tudom. Viccel a színházigazgató velünk?!… Szinte hallottam ezeket a kérdéseket, és szinte láttam főnökeimet a jogos kérdéseik és a cseppet sem megnyugtató válaszaim után. Ismertem annyira helyet és a helyzetet, hogy tudtam: tisztességes, tőlem elvárható előzetes engedélykérés esetén nincs esély. Még talán meg is rónának, hogy bár pontosan ismerem a realitásokat, olyan álmokkal jövök, amelyek egyszerűen megvalósíthatatlanok. Hát itt a pillanat, amelyben nyakig merülhetnék az önreklámba: lám, a kreativitás, vállalkozó szellem, áldozatkészség, ügyszeretet… Iszonyúan jól hangzik, nem? De őszinte maradok: semmi ilyesmi nem jutott eszembe akkor. Azt hiszem, hogy aki a Himalája legeslegcsúcsára igyekszik, ráadásul rossz időben és oxigénpalack nélkül, mászás közben nem jut, nem is juthat az eszébe tettének a minősítése, sőt talán még a kockázata sem, mert magával a tettel van elfoglalva. Én akkor úgy gondoltam, hogy néhány dologgal – például az új épülettel, Törőcsik Mari, Bács Ferenc, Harag György, Martin Márta, Szikora János, Bor József, Bán János, Nádas Péter, Morcsányi Géza, Jeles András, Frajt Edit, Kováts Kriszta és mások odavonzásával, és a Weöres–Ránki opera eredeti bemutatójával a színház emelkedő pályára lépett, tehát már látszott az érdekessé és értékessé válás útjának a kezdete. És úgy gondoltam, hogy ezen az úton újat és nagyot lépni jelenthet lehetőséget a balett. Talán. Őszintén szólva akkor ennek az esélyét nem csak Markóban, hanem legalább annyira az ifjan lobogó táncosokban láttam.

Bizony törvénytelenül!

És akkor követtem el azt a törvénytelenséget, amelynek egyetlen nyilvános mozzanatát már sokat „megénekeltek”: leszerződtettem az egész társaságot, de teljes titokban! A budapesti Negro presszóba (ma már más van a helyén, az Andrássy úton) meghívtam az egész osztályt, és ott mindegyiküket leszerződtettem. Aláírattam velük az általam már korábban aláírt szerződést, amelyről Győrött senki sem tudott. Természetesen Háry Béla sem, Port Árpád sem. Azt hiszem, hogy a színházban is csak Mecznert avattam be a titokba, de ennyi év után már abban se vagyok biztos. Azt kértem a gyerekektől, hogy a jelenlétemben írjanak alá, de csak néhány nap múlva adják postára, és – fontos! – nem a mostani dátummal, hanem a postázáséval. Ugyanis, ha jól emlékszem április 1-je után a szerződés érvényessé vált, és már mindkét fél számára felbonthatatlan volt. Ha tehát a szerződéseket április 2-án kapta meg a színház, és akkor kapta meg, akkor a fiataloknak egy éven át akkor is ki kellett volna a szerződésben megjelölt havi gázsit fizetnünk, ha nem kapnak Győrött munkát. Ez volt életük első szerződése, kissé meg is voltak illetődve, sőt Bombicz Barbarát – némi érthető gyanakvással – még az édesanyja is elkísérte a Negróba.

Amikor tehát postán megérkeztek színházunkba a szerződések, már megvoltak a táncosok a még nem is létező együtteshez. Már nem emlékszem pontosan, hogy milyen státust találtam ki Markónak, mert egy nem létező együttesnek vezetője sem lehetett, ugyebár. A legkeményebb tétel, tehát a legsúlyosabb következményekkel fenyegető tétel a bérteher volt, mert a bér akkoriban a legkényesebb költségvetési tétel volt, tervezésben is, ellenőrzésben is, korlátozásban is. Hogy állami vezető minden biztosíték, fedezet és engedély nélkül ekkor bérterhet vállal – miután, ugye, már két éve „szórja a pénzt” az új színházra –, hát mondtam is a családomnak, hogy a Jókai utcába – ott volt a győri börtön – néha majd hozzanak be nekem egy kis bableveset. Néhány nappal később, kezemben az összes szerződéssel bementem a megyei tanácshoz, az illetékes főnökömhöz, és – azt hiszem a francia kifejezés itt a legpontosabb – fait accompli, kész helyzet elé állítottam, vagyis töredelmesen bevallottam a tettemet. Mindenféle reakcióra fel voltam készülve lelkileg, de a főnök fantasztikus hidegvérrel, mindössze egyetlen kérdő mondattal reagált: ugyan mondanám meg, honnan lenne erre pénze a megyének. És én vágtam rá: a pedagógusok maradványbéréből. A főnöknek egy pillanatra elakadt a lélegzete, mert hiába éltem éveken át a Népszabadság tudósítójaként a megyében, azért ekkora tájékozottságot nem nézett ki belőlem. És bizony így történt: a Győri Balett létrejöttét abban az évben a pedagógusok bére bánta, ők érthetően nem is lelkesedtek érte eleinte olyan nagyon.

Nem részletezem, mennyi hideget-meleget kaptam még ezután is, de türelemmel fogadtam mindet, mert még mindig elviselhetőbb volt, mintha például feljelentenek vagy akár csak fegyelmit indítanak ellenem. Bőven adtam okot erre is. Hetek teltek el úgy, hogy a megye szemében egyesegyedül az én személyem volt a garancia, engem ismertek, nekem hittek, és – ez nem lényegtelen – élveztem a helyi pártvezetés feltétlen bizalmát. Ezt a bizalmat akkor – amint később megtudtam – nem kizárólag a színházi eredményekkel, még csak nem is korábbi újságírói munkámmal érdemeltem ki, hanem egy tartózkodással. Háry ugyanis nagyon akart mindenféle kulturális reklámot, például megyei irodalmi folyóiratot is. És legnagyobb megdöbbenésemre engem akart főszerkesztőnek. Ezt azonban elfelejtette velem megbeszélni, tehát az ötletét egy hivatalos tanácsi levélből tudtam meg, amely már hivatalos megbízás volt.

Amikor ezt a megbízást kaptam, én már színházigazgató voltam. Fogalmam se volt, hogy Háry ezt hogyan képzelte? Főszerkesztés és színházigazgatás két olyan könnyű tevékenység, hogy egyszerre végezhető? Nem képzelte ő sehogy. Egyszerűen műveletlen és a kultúra ügyeiben totálisan tájékozatlan volt – ámbár abszolút jó szándékú, persze. Meg aztán – amint a pártapparátus fiatal tagjai megsúgták – egyszerűen én volt a szemében az ügyeletes zseni, minden feladatról én jutottam az eszébe, mai szóval: sztárolt. Hogy ezzel nekem árt, hogy ezzel a hitelemet rontja, hogy éppen a kultúra világában akár gyanakvást is kelt velem szemben, erről fogalma se volt, nem is lehetett, talán nem is értette volna. Természetesen nem vállaltam a főszerkesztőséget. Azt hallottam, hogy Háry ezt nem vette jó néven, de érdekes módon ő a megbízást nem említette, így én se neki, hogy nem vállaltam. Ami, persze, a kulturális körökben növelte a hitelemet. Később bőven volt alkalmam, hogy emlékezzem erre a magatartására, mert az emberek megítélésében ez a szélsőséges szubjektivitás nem sok jót ígért…

Ezt még talán sohasem írtam le: nélkülem nem jöhetett volna létre a Győri Balett. Se Béjart hírneve, se Markó vállalása, se a KISZ áldása, senki és semmi más nem jelentett, nem is jelenthetett igazán vonzerőt azokra a főbb helyi vezetőkre, akik az egészből csak annyit értettek, hogy belekeverem őket egy semmiféle garanciát nem nyújtó, ám annál költségesebb kalandba. Állítom, hogy abban az időpontban, abban a helyzetben ezt senkinek nem nézték volna el, márpedig a „muzsikát” nekik kellett fizetniük. A Győri Balettnek óriási szerencséje volt, hogy egy végzős osztály „beleszeretett” Markóba, hogy Markó Iván felvállalta ezt az osztályt, s legalább akkora szerencséje volt, hogy akkor éppen olyan igazgató állt a színház élén, aki minden jogos veszélyt, minden kockázatot egyedül vállalt. Még csak azt se mondanám, hogy jellemerő kellett hozzá, vagy rajongás a balettért, hanem talán csak helyzetfelismerés. Olyan igazgató, akinek megvolt ehhez az úgynevezett háttere, volt egy különleges helyzete, s ezzel hajlandó volt élni, sőt visszaélni.

Szinte hisztérikus siker

Azt, hogy nekem erre a titkosságra szükségem volt, senki sem sejthette, a gyerekek mindössze garanciát láttak a szerződésben a biztos állásra, és védettséget az őket nem túl sok megértéssel kezelő balett szakmával szemben. Mindenesetre azt már nem lehetett kifogásolni, hogy a végzős osztály vizsgaelőadása – természetesen mindig az Operaházban – a Markó-féle A Nap szerettei legyen.

Cserhalmi Imre

Ahogy mondani szokták: aki csak élt és mozgott, én mindenkit meghívtam oda Győrből. Kivonultak a megye és a város kisebb-nagyobb vezetői, szurkolók és ellenszurkolók, reménykedők és kétkedők, és nem tudom másként mondani: egyszerűen pofán csapta őket az a frenetikus siker, amit ott aratott ez a végzős osztály. Nagyot sóhajtottam, nem is csak egyet, amikor a szünetben, a folyosókon, a büfében a kezemet szorongatták a győri illetékesek. Nagy nap volt, győztes nap, és csak néhány hetet kellett hozzá kibírnom…

Lett aztán elegendő lakás, Markónak vezetői státusz, lett áldozatos és példamutatóan önfeláldozó próbamunka, és hatalmas, országos siker.

Cserhalmi Imre: Törlesztés – avagy lapok a talonból
Corvina Kiadó, Budapest, 2018
400 oldal, teljes bolti ár 3990 Ft,