Zana Ágnes: Mit mondjak, hogyan mondjam? (részlet)

Posted on 2018. augusztus 20. hétfő Szerző:

0


Súlyos beteg a családban (társas szint)

A súlyos, gyógyíthatatlan emberekkel folytatott munkát alapvetően az határozza meg számomra, hogy nem tekintem őket haldoklóknak. Ez alatt nem azt értem, hogy nem akarok szembenézni a beteg valós állapotával vagy a halál elkerülhetetlenségével, hanem hogy éppen olyannak látom őket, mint bárki mást. Egy embert, férfit, nőt a saját történetével, vágyaival és félelmeivel, sajátos testi és lelki állapotával, környezetével, hitével, kultúrája meghatározó elemeivel együtt. A haldoklás mai, társadalmi tabuja megakadályozhat abban, hogy normálisan közelítsünk a beteg emberekhez. Számos felhalmozódott félelem és iszony tör felszínre, ha az ember elképzeli a halált, a haldoklót. Ezzel senki nem szeretne szembesülni, nem akarjuk látni azt a szenvedést, amit nem áll módunkban enyhíteni, és amiről biztosan tudjuk, hogy egyszer bennünket is utolér majd.

Valóban, sokféleképpen halnak meg az emberek. Ki békésen, csöndesen, „udvariasan”, a családot, a gondozóit a lehető legkevésbé háborgatva. Van, aki haragszik az egész világra, tehetetlensége elsöprő indulatban nyilvánul meg. Van, akinek testi fájdalmai feledtetik a többit, és a hosszú elnyúló haláltusa látványa valóban a legnehezebb élmény – az ittmaradók számára is. Érdekes, hogy míg arról beszélünk, hogy nem bírjuk a szenvedés látványát, bele sem gondolunk abba, milyen sokféle szenvedés létezik, mert ilyenkor elsősorban a testi szenvedésre gondolunk.

Számtalanszor megfordult a fejemben a munkám során, amikor a testi szenvedéssel találkozom, hogy vajon miért nem lehet hatékonyabban csillapítani. Amikor a különböző felmérésekben egészségügyi dolgozókat kérdeztünk arról, mitől félnek leginkább a halállal kapcsolatban, a válasz az esetek jelentős részében a testi szenvedéstől való félelem volt. Ha ezt látjuk a kórházakban, miért nem teszünk ellene? A másik elgondolkodtató dolog, hogy vajon valóban a testi szenvedést tapasztaljuk meg ilyenkor? Belegondolunk-e, milyen okokból szenved valaki, és hogy a testi-lelki szenvedést milyen sokféle módon lehetne csillapítani? Ebben valószínűleg erős gát az elmúlást övező félelem. Ha az ember szembesülni tud ezekkel a félelmekkel, és meg tudja érteni azok okait, nemcsak a segítségre szoruló emberhez tud közelebb kerülni, hanem a saját halálának elfogadásához, ezáltal egy sokkal teljesebb élethez is.

Mind elmegyünk, a ringatózó fák alól mind elmegyünk,
a párás ég alatt mind indulunk a pusztaságon át
a száraz ég alá, ahányan így együtt vagyunk,
olyik még visszanéz, a holdsugár a lábnyomunkba lép,
végül mind elmegyünk, a napsütés is elmarad
és lépdelünk a csillagok mögött a menny abroncsain,
tornyok fölé, olyik még visszanéz és látni vágy,
hullott almát a kertben, vagy egy bölcsőt talán
ajtó mellett, piros ernyő alatt, de késő már, gyerünk,
ahogyan a harangok konganak, mind ballagunk
mindig másként a csillagok mögött, a puszta körfalán,
ahányan végre így együtt vagyunk, mind elmegyünk.
– Weöres Sándor: Bolero

Ha az élet végére szent iszonyatként tekintünk, akkor a súlyos beteggel megélt időből fakadó számtalan szép élménytől fosztjuk meg magunkat. A legbensőségesebb beszélgetések, a legjobb ízű nevetések, a legszebb szavak, amelyeket ilyen helyzetben az emberek egymásnak adnak, mind előfordulnak a betegekkel töltött idő alatt. Amellett persze, hogy a családtag mindeközben kénytelen megküzdeni a saját érzéseivel, vágyaival, veszteségével, kifáradásával, tehetetlenségével, a család egész működésének a megváltozásával. Nem összehasonlítható módon, de mindezek a lelki tartalmak megjelennek a segítőnél is, a saját érzései és félelmei, a saját emlékei és korábbi veszteségei által. A halál közelében nem tarthatók oly módon a keretek, ami az empatikus, de nem bevonódott hozzáállás sajátja kellene, hogy legyen. Mi pedig nagyon szeretjük a kereteket, legyen szó szakmai munkáról, a család működéséről, vagy akár a vallásról. A keretek fontosak és megtartanak, de ebben az időszakban az ember alkalomadtán átlépi a maga által megfelelőnek tartott határokat.

Minta

Szerencsésnek mondhatom magam, hogy orvos édesanyám sosem zárt el a mindennapi élettől. Gyakran töltöttem időt a klinikán, ahol dolgozott, elkísértem beteglátogató körútjaira, és sem a „kórházszag”, sem az idős és/vagy beteg emberek látványa nem riasztott, természetes volt. Jól emlékszem, ahogy anyukám leült egy-egy betege ágya mellé, megfogta a kezüket, beszélgetett, figyelt. Pedig a klinikusi munka feszített iramot diktált már negyven éve is. Azóta is nagyon szeretem hallgatni és meghallgatni az embereket. Antropológiai tanulmányaim idején fedeztem fel a teljes élettörténetek szerepét és hasznát, és azóta is tapasztalom, hogy ha figyelmesen hallgatjuk a másik embert, az ő történetén, narratíváján keresztül kulcsot kaphatunk ahhoz, hogyan tudunk neki segíteni. Úgy nyolc-kilenc éves lehettem, amikor egy szeretett rokonom utolsó óráit élte egy vidéki kórházban. Mikor elmentünk hozzá, már nem volt magánál, de még utoljára megsimogathattam, megpuszilhattam az arcát, elbúcsúzhattam tőle. A búcsúzás gesztusa a mai napig jó érzéssel tölt el, és segít az emlékezésben is.

Küzdelem és kudarc

Számos remek segítő könyvet és online felületet találhatunk, amely arról szól, hogy mit él át egy ember, amikor súlyos, életet veszélyeztető betegséggel találkozik. Majdnem azt írtam, hogy életet veszélyeztető betegséggel veszi fel a küzdelmet. Ebből is látszik, hogy egy súlyos betegség esetén egyértelműen a harc, a küzdelem és lehetőség szerint a győzelem jut eszünkbe, nem meglepő hát, hogy a halál kudarcként él a képzeletünkben. Kudarcként tekint rá a beteg, a hozzátartozó és maga az orvos is. Az orvos azért, mert gyógyításra esküdött fel, és ebbe a szép és idealisztikus elképzelésbe nem illik bele a páciens halála. Az orvostudomány 20. századi diadalmenete erre látszólag okot is adott, hiszen az átlagéletkor jelentősen nőtt, korábban reménytelennek tartott eseteket meg lehet gyógyítani, krónikus betegségekkel is hosszú éveken át jó lehet a betegek életminősége. Nem beszélve a különböző életfenntartó eszközök használatáról. A beteg számára is kudarc, mert sok esetben a betegséget büntetésként vagy lelki terhek nem megfelelő kezelésének eredményeként értelmezi.

Zana Ágnes

Nagyon sokszor gondoljuk, ha valami nagyon nehéz dolog történik velünk: „Istenem, ezt miért kapom? Mit követtem el, hogy ezt érdemlem? Jó voltam, igyekeztem jól élni, másokat nem bántani.” Különösen erőteljesen jelenik meg ez a gondolat a súlyos betegséggel szembenézőknél. De említhetjük az önvádat is: „Rossz voltam, csaltam, hazudtam, cserbenhagytam másokat.” Esetleg: „Engem csaltak, nekem hazudtak, engem hagytak cserben, ezért betegedtem meg.” A test és lélek közötti kapcsolat ily módon megjelenik a betegségről való gondolkodásban is, amely kapcsolattal többek között a pszichoszomatikus szemlélet is dolgozik.

Tehát, ha elfogadjuk az élet véges voltát, akkor sokkal több bátorságunk és energiánk marad arra, hogy az itt töltött időt szebbé, tartalmasabbá, könnyebbé tegyük magunk és egymás számára. Ezzel együtt a betegség, a búcsúzás a legnehezebb próbatétel mindenkinek.

Zana Ágnes: Mit mondjak, hogyan mondjam?
Kossuth Kiadó, Budapest, 2018