Sarah Vaughan: Egy botrány természetrajza (részlet)

Posted on 2018. augusztus 18. szombat Szerző:

0


Első fejezet | Kate

2016. december 2.

A parókám még mindig ott hever az asztalon, ahová ledobtam. Mint egy partra vetett hal. A tárgyalótermen kívül meglehetősen mostohán bánok a ruhatáram ezen fontos darabjával, és egyáltalán nem adom meg neki azt a tiszteletet, amit szimbolizál. Igazi kézi munka lószőrből, és legalább hatszáz fontot ér. Szeretném, ha még sokáig szolgálna, ha azt a méltóságot sugározná, ami belőlem időnként hiányzik. Ha a haj vonalánál kissé megsárgulna az izzadságcseppektől, ha a krémszínű bodrok kiegyenesednének, vagy megszürkülnének a rájuk rakódott portól. Tizenkilenc év telt el azóta, hogy a kamara tagja lettem, és a paróka gazdája még mindig egy kötelességtudó új lány, nem pedig egy olyan ügyész — pláne nem férfi —, aki az apjától örökölte ezt a jelképet. Márpedig én ilyen parókát akarok: tükrözze a hagyományt, a tiszteletet és a kort.

Lerúgom fekete, aranyzsinóros cipőmet, ami olyan, mint a korabeli piperkőcöké a régensség idején, de a Lordok Háza ceremóniamestere is viselhetné; vagy egy ügyvédnő, aki örömet talál ebben a hagyományban, a kiüresedett jelentésében, a képtelenségében. Fontos a drága cipő. Amikor az ember kollégákkal, ügyfelekkel, törvényszolgákkal, rendőrökkel tárgyal, időnként lehajtja a fejét, és a másik cipőjét bámulja, hogy elrejtse rosszalló tekintetét. Ha valaki az én cipőmre néz, azonnal láthatja, hogy a gazdája teljes mértékben érti a pszichológia ilyetén védekezését, és nagyon is komolyan veszi magát. Olyan nőt láthatnak, aki úgy öltözik, mintha biztos lenne benne, hogy megnyeri a pert.

Nem tagadom, szeretem, ha ilyennek látnak. Szeretem jól végezni a munkámat. Az ügyvédnők számára megengedett a csipkegallér, ami olyan, mint valami partedli: a mellrész felső része körbefogja a nyakat, nagyjából harminc fontért. De úgy is öltözhetnek, ahogy én teszem: fehér ing, rajta egy olyan gallér, amit díszgombok erősítenek a ruhához elöl és hátul. Az ing ujján elegáns mandzsettagombok vannak. Erre jöhet egy fekete gyapjúblézer szoknyával vagy nadrággal és egy fekete szövet- vagy selyemköpeny, attól függően, hogy a viselője mennyire sikeres, és milyen régóta van a pályán.

Most nincs rajtam minden ruhadarab. Az álruhám néhány kellékétől már megszabadultam a bírósági öltözőben. Levettem a köpenyemet, a galléromat, a mandzsettát; félhosszú, szőke hajamat — amit a bíróságon copfba fogok — kiengedtem, és most egy kissé kócosnak tűnik.

A munkaruhám nélkül sokkal nőiesebb vagyok. Tudom, hogy a parókával és a vastag keretes szemüveggel eléggé aszexuálisnak tűnök. Nem vagyok valami vonzó, és a járomcsontom is meglehetősen feltűnő: a két éles kiemelkedés huszonéves koromban jelent meg az arcomon, és az évek során egyre keményebb, egyre feltűnőbb lett, ahogy én is egyre keményebbé és vonalasabbá váltam.

A paróka nélkül igazán önmagam vagyok. Ez az igazi énem. A valódi személyiségem látszik, és nem az, amilyennek a bíróságon mutatom magam, de még csak nem is a korábbi énem. Ez vagyok én valójában: Kate Woodcroft, királyi jogtudós, bűnügyi szakértő, kamarai tag, szexuális bűncselekmények tapasztalt ügyésze. Negyvenkét éves, elvált, egyedülálló, gyermektelen. Arcomat a kezembe temetem, hosszan kifújom a levegőt, megpróbálok megnyugodni. De hiába, képtelen vagyok lazítani. A csuklómon van egy apró ekcémás folt, kenőcsöt kenek rá, és ellenállok a kísértésnek, hogy megvakarjam. Hogy elvakarjam az élettel szembeni elégedetlenségemet.

Felnézek az irodám magas mennyezetére. Ez a néhány helyiség a nyugalom igazi oázisa London szívében. A tizennyolcadik században épült díszes párkányzattal, a falakon díszes ornamentika, aranyszín levelek, a hatalmas ablakokból nagyszerű kilátás nyílik a kamara udvarára meg a tizenkettedik században épült Temple Church környékére.

Ez az én világom. Ódon, korszerűtlen, kiváltságos, exkluzív. Minden megvan benne, amit alapból gyűlölnöm kellene, és általában gyűlölök is. Ezt mégis imádom. Talán azért, mert régen fogalmam sem volt ennek az épületegyüttesnek a létezéséről itt, a City szélén, a Strand és a folyó között; nem tudtam erről a pompáról, a rendjéről, a jelentőségéről, a történelméről, a tradíciójáról. És azt sem gondoltam volna, hogy egyszer majd itt akarok dolgozni. Ez mind azt mutatja, hogy milyen messzire jutottam.

Talán ezért is szoktam forró csokit vinni egy csomó cukorral a lánynak, aki a Strand egyik kapualjában fekszik a hálózsákjában — legalábbis olyankor adok neki, ha nem a kollégákkal vagyok. A legtöbb ember észre sem veszi a lányt. A hajléktalanok nagyon ügyesen válnak láthatatlanná, vagy mi vagyunk olyan ügyesek, hogy azzá tegyük őket: azonnal elkapjuk a tekintetünket a keki színű hálózsákjukról, a szürke arcukról, az összeragadt hajukról, a kelleténél jóval nagyobb pulóverben megbújó testükről, az ugyanolyan sovány kutyáikról, és csak sietünk a Covent Garden csábító ragyogása vagy a South Bank vibráló kulturális élete felé.

De ha csak egy kicsit is elidőzünk valamelyik bíróság környékén, azonnal látni fogjuk, hogy az élet mennyire kiszámíthatatlan. Milyen hamar felborulhat minden, ha nem megfelelően cselekszünk, ha csak a pillanat tört részéig is valami törvénytelen dolgot művelünk! És ez még inkább így van, ha egy szegény ember szegi meg a törvényt. A bíróságok — csakúgy, mint a kórházak — mágnesként vonzzák azokat, akikkel kezdettől fogva mostohán bánik a sors, akik aztán nem a megfelelő férfit, nem a megfelelő társat választják, és egy idő

Felnézek az irodám magas mennyezetére. Ez a néhány helyiség a nyugalom igazi oázisa London szívében. A tizennyolcadik században épült díszes párkányzattal, a falakon díszes ornamentika, aranyszín levelek, a hatalmas ablakokból nagyszerű kilátás nyílik a kamara udvarára meg a tizenkettedik században épült Temple Church környékére.

Ez az én világom. Ódon, korszerűtlen, kiváltságos, exkluzív. Minden megvan benne, amit alapból gyűlölnöm kellene, és általában gyűlölök is. Ezt mégis imádom. Talán azért, mert régen fogalmam sem volt ennek az épületegyüttesnek a létezéséről itt, a City szélén, a Strand és a folyó között; nem tudtam erről a pompáról, a rendjéről, a jelentőségéről, a történelméről, a tradíciójáról. És azt sem gondoltam volna, hogy egyszer majd itt akarok dolgozni. Ez mind azt mutatja, hogy milyen messzire jutottam.

Talán ezért is szoktam forró csokit vinni egy csomó cukorral a lánynak, aki a Strand egyik kapualjában fekszik a hálózsákjában — legalábbis olyankor adok neki, ha nem a kollégákkal vagyok. A legtöbb ember észre sem veszi a lányt. A hajléktalanok nagyon ügyesen válnak láthatatlanná, vagy mi vagyunk olyan ügyesek, hogy azzá tegyük őket: azonnal elkapjuk a tekintetünket a keki színű hálózsákjukról, a szürke arcukról, az összeragadt hajukról, a kelleténél jóval nagyobb pulóverben megbújó testükről, az ugyanolyan sovány kutyáikról, és csak sietünk a Covent Garden csábító ragyogása vagy a South Bank vibráló kulturális élete felé.

De ha csak egy kicsit is elidőzünk valamelyik bíróság környékén, azonnal látni fogjuk, hogy az élet mennyire kiszámíthatatlan. Milyen hamar felborulhat minden, ha nem megfelelően cselekszünk, ha csak a pillanat tört részéig is valami törvénytelen dolgot művelünk! És ez még inkább így van, ha egy szegény ember szegi meg a törvényt. A bíróságok — csakúgy, mint a kórházak — mágnesként vonzzák azokat, akikkel kezdettől fogva mostohán bánik a sors, akik aztán nem a megfelelő férfit, nem a megfelelő társat választják, és egy idő után annyira beleragadnak a balszerencséjükbe, hogy elveszítik az erkölcsi érzéküket. A gazdagokat mindez nemigen érinti. Gondoljunk csak az adócsalásra, illetve az adóelkerülésre, ahogy azok nevezik, akiknek elég jó a könyvelőjük. A balszerencse — vagy még inkább az éberség hiánya — nem üldözi annyira a gazdagokat, mint a szegényeket.

Nem vagyok jó hangulatban. Könnyű észrevenni, ha rossz kedvem van, mert ilyenkor mindig úgy gondolkodom, mint egy kezdő politikus. A Guardian-olvasó énemet megtartom magamnak, nem igazán passzolna a bíróság konzervatív tagjaihoz vagy a hivatalos vacsorák heves vitáihoz, amelyek közben az esküvőkön is gyakori ételeket fogyasztunk a svédasztalos kínálatból, csirkét, lazacot, és közepes minőségű borokat iszunk. Sokkal diplomatikusabb, ha csak a pletykákról társalgunk: melyik kollégánk kap olyan kevés munkát, hogy jelentkezett egy kevésbé jelentős posztra valamelyik koronabíróságon, kit léptetnek elő legközelebb, kit idegesített fel egy törvényszolga. Az ilyen beszélgetések közben gyakran a munkám jár a fejemben, esetleg a magánéletem miatt boszszankodom, de az is lehet, hogy a másnapi vacsorát tervezgetem. Tizenkilenc év után már szakértő vagyok ebben, nagyon ügyesen csinálom.

De a szobám szentélyében időnként elengedhetem magam, legalább egy kicsit. A mahagóniasztal fölé borulva a tenyerembe temetem az arcomat, szorosan becsukom a szemem, aztán ökölbe szorítom a kezem. Ilyenkor többnyire csillagokat látok: fehér gombostűfejek ugrálnak a sötétben, majd ragyognak, mint annak a gyűrűnek a gyémántjai, amelyet saját magamnak vettem — mert senki sem volt, aki megvette volna nekem. Jobb ezeket a pontokat nézni, mint engedni a könnyeknek.

Ma elveszítettem egy ügyet. Tudom, hogy hétfőre elmúlik a kudarcérzés, továbblépek, mert vannak más ügyeim, más ügyfeleim, akiket képviselnem kell — de ettől még nagyon rossz. Nem túl gyakran történik ilyesmi, nem is szeretem beismerni a vereséget, mert szeretek nyerni. Mindenki szeret. Ez a természetes. Győzelmek kellenek ahhoz, hogy folytathassuk ragyogó karrierünket. Így működik a kétpólusú igazságszolgáltatási rendszerünk.

Emlékszem, mekkora sokk volt, amikor a pályám elején rájöttem erre. Idealisztikus gondolatokkal léptem a jogi pályára — és valamennyit még megőriztem belőlük. Nem csömörlöttem meg teljesen, de fiatalon nem számítottam rá, hogy ilyen kegyetlen lesz.

— Az igazság csalóka dolog. Helyes vagy sem, a kétpólusú bírósági rendszer nem az igazságot akarja feltárni — mondta Justin Carew annak idején huszonéves korunkban, amikor friss diplomával megérkeztünk Oxfordból, Cambridge-ből, Durhamből és Bristolból.

És úgy folytatta, hogy a rendszer arról szól, sikerül-e meggyőzőbbnek lennünk az ellenfelünknél. Akkor is nyerhetünk, ha a bizonyítékok mind ellenünk szólnak, feltéve, hogy jobban érvelünk. És természetesen a győzelem a legfontosabb.

De néha a kiváló meggyőzőképesség ellenére is veszít az ember, és velem mindig olyankor történik ez, ha egy áldozatról kiderül, hogy megbízhatatlan. Ha nem a bizonyítékok döntenek, hanem a keresztkérdések hatására olyan történet bontakozik ki, amely tele van ellentmondásokkal, és az áldozat egyre jobban belebonyolódik ezekbe.

Ma is ez történt a Butler-ügyben. Nemi erőszak családon belüli erőszakkal megspékelve: Ted Butler és Stacey Gibbons négy éve éltek együtt, és ezalatt a férfi rendszeresen verte a nőt.

Kezdettől fogva tudtam, hogy kevés esély van a győzelemre. Az esküdtek imádnak elítélni egy zsákmányra vadászó erőszaktevőt, a sötét sikátorban ólálkodó őstípust, de amikor egy kapcsolatban történik erőszak, akkor abból, köszönik, nem kérnek, inkább nem is vesznek tudomást róla.

Úgy gondolom, hogy az esküdtek a legtöbb ügyben helyesen döntenek, de ebben az esetben nem így történt. Néha úgy érzem, hogy a tizenkilencedik században ragadtak: a nő törvényes hitves, magánügy, hogy mi történik a zárt ajtók mögött. És be kell vallanom, valóban van valami undorító abban, amikor részletesen feltárják egy pár magánéletét: megtudhatjuk, hogy a nő mit visel az ágyban — az egyik vezető áruházlánc túlméretezett pólóját —, vagy hogy a férfi szeret rágyújtani szex után, pedig a nő asztmás, és a cigarettafüsttől szorít a tüdeje. Sokszor csodálkozom a hallgatóságon: miért akarja látni ezt a szomorú, szánalmas drámát? Sokkal torokszorítóbb, mint egy szappanopera, mert ezt valódi emberek játsszák, és az áldozat zokogása is igazi — a közönség szerencsére nem látja őt, mert egy paraván mögött van, így nem kell szembenéznie a feltételezett támadójával, a tokás, disznószemű férfival, aki olcsó öltönyt, fekete inget és nyakkendőt visel. Tiszteletet parancsol a megerősített üveg mögül kivillanó, fenyegető tekintete.

Szóval az egész helyzet undorító és beteges. Beférkőzünk mások életébe. Mégis felteszem a kérdéseimet — amelyek Stacey életének legvédtelenebb, legfélelmetesebb pillanatait firtatják —, mert mélyen legbelül szeretném, hogy feltáruljon az igazság, függetlenül attól, hogy mit mondott erről a mesterünk sok évvel ezelőtt.

Aztán a védőügyvéd előhozza a pornótémát. És azért hozza elő, mert egy beadványában sikeresen érvelt az éjjeliszekrényen talált DVD egyik jelenete és a valóságban lezajlott történet párhuzamai mellett.

— Nem lehetséges, hogy itt egy szexjátékról volt szó, amit a sértett most kissé kínosnak tart? — kérdezi mély, meggyőző baritonján tanult barátom, Rupert Fletcher. — Egy fantázia, amiről most úgy érzi, hogy túl messzire ment? A filmen egy nőt pont úgy kötöznek meg, ahogy Miss Gibbonst. Ted Butler joggal hihette a behatolás pillanatában, hogy Stacey Gibbons belement a játékba, ahogy azt korábban megbeszélték. Hogy a hölgy azt a szerepet játszotta, amelyet szabad akaratából vállalt.

Aztán további részleteket mesél a pornófilmből, majd megemlít egy SMS-t, amelyben a nő beismeri: „Nagyon felizgatott a dolog.” És már látom is az ellenszenvet néhány esküdt arcán — például azon az idősödő, elegánsan öltözött nőén, aki talán azt gondolta, hogy egy rablási, netán gyilkossági ügyre osztják be, és most tágra nyílt szemmel hallgatja a beszámolót —, és azt is tudom, hogy a Stacey iránt érzett szimpátiájuk egy szempillantás alatt szertefoszlik.

— Fantáziált arról, hogy megkötözik, igaz? — kérdezi Rupert. — SMS-t írt a szeretőjének, hogy szeretne kipróbálni ilyen dolgokat.
Elhallgat, időt ad, hogy Stacey feltörő zokogása körbeérjen az ablaktalan tárgyalóteremben. Aztán a nő válaszol:
— Igen — érkezik a tompa beismerés.
És innentől már nem számít, hogy Ted kis híján megfojtotta az erőszak közben, hogy a csuklóján hurkák keletkeztek, amikor megpróbált kiszabadulni, hogy a kötél szinte beleégett a bőrébe, és ő előrelátóan felvette ezt az iPhone-jára. Innentől kezdve az egész ügy megindul a lejtőn.

Leveszem a tálalóról a whiskysüveget, és töltök magamnak. Nem fordul elő túl gyakran, hogy az irodában iszok, de nagyon hosszú napom volt, és már elmúlt öt óra. Bealkonyodott — halványbarack és arany fények világítják meg a felhőket, amitől az udvart még szebbnek látom —, és mindig is úgy gondoltam, hogy sötétedés után már megengedett az alkoholfogyasztás. Az ital marja a torkomat, forrósággal tölti el a nyelőcsövemet. Elképzelem, ahogy Rupert éppen a bírósággal szemközti borbárban ünnepel. Biztos, hogy tisztában volt az ügyfele bűnösségével, erről nem hagytak kétséget a csuklón látható sérülések, a fojtogatás, a férfi önelégült mosolya. De egy győzelmet nem kell magyarázni. Ha én védenék egy ilyen embert, legalább annyi tisztesség lenne bennem, hogy nem lennék kárörvendő, és semmiképp sem pezsgőznék az ügyvédjelöltemmel. Igaz, próbálom is elkerülni, hogy egy ilyen ügyben legyek védő. Tudom, hogy jobb szakembernek tartják azt, aki mindkét oldalt kipróbálja, de nem akarom beszennyezni a lelkiismeretemet azzal, hogy egy bűnöst védek. Így aztán jobban szeretem a vádat képviselni.

Mert az igazság oldalán állok, nem a győztesekén, és úgy vélem, ha hiszek egy sértettnek, akkor biztosan elég bizonyíték van a győzelemhez. Ezért akarok nyerni. Nem magáért a győzelemért, hanem azért, mert a világ összes Stacey Gibbonsát akarom képviselni, és mindazokat, akiknek az ügye kevésbé összetett, de talán még brutálisabb: a hatéves kislányt, akit a nagyapja erőszakolt meg; a tizenegy éves kisfiút, akivel a homoszexuális cserkészvezetője fajtalankodott rendszeresen; a diáklányt, akit orális szexre kényszerítettek, mert elkövette azt a hibát, hogy késő este egyedül indult haza. Igen, különösen érte dolgozom. Egy büntetőügyben nagyon komoly bizonyítási kényszer van, semmiféle kétség sem merülhet fel, nem foglalkoznak feltételezésekkel, a bizonyítás nem úgy működik, mint egy polgári perben. Ezért sétálhatott ki szabadon a bíróság épületéből Ted Butler. Felmerült egy szemernyi kétség: Rupert a bársonyos hangján elhitette az esküdtekkel, hogy Stacey, akit a tagok egy része amúgy is kissé közönségesnek tartott, beleegyezett a durva szexbe. És különben is, hogyhogy csak két héttel később jött rá, hogy Ted mit tett, és miért csak akkor gondolta úgy, hogy a rendőrséghez fordul? Az esküdteknek valószínűleg nem jutott eszükbe, hogy ennek oka az átélt trauma és a szégyen is lehetett, ráadásul Stacey attól is félhetett — mint kiderült, jogosan —, hogy a bíróságon ízekre szedik, és nem hisznek neki.

Újra töltök a súlyos kristálypohárba, öntök hozzá egy kis vizet. Kettőnél nem szoktam többet inni, és ezt tartom is. Fegyelmezett vagyok. Muszáj annak lennem, mert tudom, hogy ha csak egy kicsivel is többet iszom, eltompul az agyam. Haza kellene mennem, de valahogy semmi kedvem a rendezett, két hálószobás lakásomhoz. Többnyire élvezem, hogy egyedül élek. Tudom, hogy túlságosan makacs vagyok egy kapcsolathoz; otthon senkihez sem szeretnék alkalmazkodni, túl önző vagyok, gyakran veszekszem. Élvezem a magányt, vagy még inkább azt, hogy nem kell figyelnem egy másik ember igényeire, amikor egy ügyre készülök, és folyamatosan azon kattogok, vagy amikor hullafáradt vagyok egy tárgyalássorozat végén. De ha elveszítem a pert, akkor nem akarom a néma, megértő csendet. Ilyenkor nem akarok egyedül lenni, és a szakmai meg a személyes hiányosságaimon töprengeni. Ezért maradok bent sokáig az irodámban, a lámpám még mindig ég, a családos kollégáim már rég hazamentek, én pedig az igazságot keresem a papírjaim között, és azon gondolkodom, hogyan nyerhetném meg a következő ügyemet.

Ma este is hallgatom, ahogy a kollégáim sietnek le a tizennyolcadik századi falépcsőn, nevetésfoszlányok érnek el hozzám. December eleje van, a karácsonyi rohanás kezdete, péntek este, a megkönnyebbülés tapintható a levegőben: megint vége egy hosszú hétnek. Nem csatlakozom a többiekhez a kocsmában. Van bőr a képemen, ahogy anyám mondaná, és mára már eleget játszottam a szerepet. Nem szeretném, ha a kollégáim úgy éreznék, vigaszra szorulok, nem akarom hallani tőlük, hogy vannak más ügyek is, amelyeket megnyerhetek, és ha családon belüli erőszakkal foglalkozom, akkor jó eséllyel veszíthetek. Nem akarok jó képet vágni, miközben belül majd felrobbanok a dühtől, de azt sem akarom, hogy a haragom miatt fagyos legyen a légkör. Richard is ott lesz, aki egykor a mesterem volt, időnként pedig a szeretőm. Az utóbbi időben már tényleg csak ritkán, mert a felesége, Felicity tudomást szerzett a kapcsolatunkról, és nem szeretném tönkretenni a házasságukat. Nem akarom, hogy Richard megsajnáljon.

Határozott kopogás hallatszik, és a pattogó hang az egyetlen személytől jöhet, akit ebben a pillanatban el tudok viselni. Brian Taylor a kezdetektől, tizenkilenc éve a titkárom. Negyven éve van a szakmában, és sokkal okosabb, jobban ért az emberi lélekhez, mint nagyon sok jogász, akiknek dolgozott. Sima, őszülő haja van, elegáns öltönyt visel, és állandóan kisasszonynak szólít, mert ragaszkodik a hierarchiához, legalábbis az irodában. A kimért külső azonban mélyen érző embert és szilárd erkölcsi rendet takar. Nem nagyon szeret magáról beszélni. Négy év után tudtam meg, hogy a felesége elhagyta, és újabb négy évbe telt, hogy kiderüljön, egy másik nő miatt tette.

— Gondoltam, hogy még itt találom — mondja, miután bedugta a fejét az ajtón. — Hallottam a Butler-ügyről.

Tekintete az üres whiskys pohárra, majd az üvegre téved, aztán megint vissza a pohárra. Nem szól semmit. Csak megfigyel.
Semmitmondón morgok valamit, inkább csak jelzem, hogy hallottam, amit mondott.
Az íróasztalom előtt áll hátratett kézzel, sugárzik róla a nyugalom, talán valami bölcsességet készül mondani. Belemegyek a játékba, hátradőlök a székemen, és egyszer csak azt érzem, hogy már enyhül is a rossz hangulatom, igaz, épp csak egy kicsit.

— Tudja, mire lenne most szüksége? Egy komoly ügyre, egy igazán nagy dobásra.
— És mi lenne az?
Megkönnyebbülés fog el, hogy valaki ennyire ismer, ilyen tisztán látja, mire vágyom, és ezt az ambíciót a személyiségem részeként fogadja el.

Sarah Vaughan

— Olyan ügyet kell elvállalnia, amivel szintet léphet — folytatja, és ravaszul néz rám, sötét szeme ragyog, ahogy valami szaftos ügyre gondol. — Amivel a csúcsra érhet.

Valamit tart a kezében. Tudtam… 2015 októbere óta minden ügyet elektronikus formában továbbítanak, nem a régen megszokott rózsaszín szalaggal átkötve, amitől a dokumentáció olyan volt, mint egy köteg szerelmes levél. De Brian tudja, hogy szívesebben olvasok papíron: szeretek elmerülni a dossziékban, belefirkálni, aláhúzni, kis jegyzeteket ragasztani rá, amíg már majdnem olyan lesz, mint valami térkép, és a segítségével navigálhatok a tárgyaláson.

Mindig kinyomtatja nekem a dokumentációt, és ezek számomra a legédesebb levelek, amiket most úgy prezentál, ahogy egy bűvész húzza elő a nyulat a kalapból.
— Nos, olyan ügyet hoztam önnek, amilyenre most nagy szüksége van.

Sarah Vaughan: Egy botrány természetrajza  
General Press Kiadó, Budapest, 2018