Susan Faludi: Előhívás (részlet)

Posted on 2018. augusztus 9. csütörtök Szerző:

0


17. Az alkalmazkodás lassú mérge

Apám futni kezdett, át a téren a tízemeletes irodaház bejárata felé. Budán voltunk, pár saroknyira a Dunától. Suhogott a szoknyája, fekete magas sarkúja kopogott az aszfalton. A lábát gyorsan az üvegajtó résébe dugta, mielőtt becsukódott volna a futár után. Az orvosi rendelőbe igyekeztünk.
– Bezárják a bejáratot – szólt a válla fölött. – Gyere már! – Lifttel mentünk föl.
A rendelő egy hosszú, kopott folyosó végén volt. A berendezés sem nézett ki sokkal jobban. A váróteremben két roggyant műbőr kanapé állt egymással szemben a fal mellé tolva. A piszkos, elkoptatott szőnyeg helyenként vékonyodott, a színe jól illett az iszapszínű kanapékéhoz. Az egyik falra kisbabák képét rajzszögezték. Se recepciós pult, se recepciós nem volt.
– Hol találtad ezt az orvost? – kérdeztem.
– A telefonkönyvben – felelte apám. Elhelyezkedett a kanapén, lehajolt megigazgatni a fehér bokazokniját, amit a harisnyája fölött viselt. – Komolyan törődik velem, mert, hát gyerekeket segít a világra… Haáát és jó kis borravalót kap tőlem. Mármint jó magas az óradíja.
– Mennyi?
– 10 ezer forint.
Átlapoztam néhány folyóiratot a lepattogzott kisasztalon. Egy vitorlás magazin régi számai voltak.
– Nem szeretnél egy ilyet? – mutatott apám a kisbabákra a falon.
Úgy tettem, mint aki nem hallja, és a nagy névtáblát tanulmányoztam a képektől jobbra

DR. M. E. SZÜLÉSZ-NŐGYÓGYÁSZ.

Mielőtt újra megkérdezhette volna, kitárult a belső ajtó. Megjelent egy csokoládébarnára sült, ősz hajú ember golfpólóban és orvosi köpenyben.
Kezét csókolom – fordult hozzám. Aztán apámhoz is. – Kezét csókolom.
Apám szélesen mosolygott, és megbökött. Követtük a nőgyógyászt a rendelőbe. Kis helyiség volt, ütött-kopott, rendetlen íróasztallal és egy fiókos szekrénnyel, rajta díjak. Apám ölében a retiküljével magyarul kezdett csevegni. A bronzbarnára sült dr. M. ragyogott és nyájasan bólogatott. Kis idő után valamit írt a recepttömbjére, letépte a receptet, és átnyújtotta apámnak. Ösztrogénpótlás. Ezért jöttünk. Apám a táskájába csúsztatta a papírt.

– Épp azt mondtam dr. M.-nek – fordult hozzám –, hogy én vagyok az „anyád”. – Ujjával idézőjelet rajzolt a levegőbe. – Aki viszont nem anya.
– Kicsoda?
– Hát te. Legalábbis még nem.
– Hogyan nyerte ezeket a díjakat? – kérdeztem, hogy eltereljem a szót.
– Dr. M. csodááálatos vitorlás tehetség – magyarázta apám. – Van egy húsz láb hosszú hajója, és rengeteg kupát nyert.
Lefordította a hízelgő szavakat M. kapitánynak, aki még jobban ragyogott.
– Bajorországban szokott vitorlázni – folytatta apám. – Haáát végül is német. – Ezután visszafordult a doktorhoz, tovább magyarázott neki, és időnként rám mutatott.
– A problémádat mondom el neki.
– Nekem nincs semmilyen problémám.
– Lehet, hogy valami testi oka van.
– De nincs…
– Anyám dohányzott a terhessége alatt – vágott közbe. – Talán ez az oka.
– Az oka? Minek?
Apám a testére mutatott. – Annak, hogy olyan gyenge vagyok. Tudod, volt egy vetélése.
Dr. M. eltette a recepttömbjét. Én elővettem a jegyzetfüzetemet.
– Feltehetek pár kérdést?
Dr. M. jelezte apámnak, hogy rendelkezésre áll.
– Lát valami különbséget a műtét óta?
Az orvos megfontolta a választ.
– Azt mondja, nagyon szép most az arcom – fordította apám. – Azt mondja, a koromhoz képest alig van rajta egy-két ránc. Ezt a hormonok teszik, de a gének is. – Megveregette az arcomat. – Neked is jó génjeid vannak.
– Én úgy értettem – mondtam –, lát-e dr. M. valami változást a személyiségedben?
Most még tovább tartott, amíg válaszolt.
– Dr. M. azt mondja, látszik rajtam, hogy egy boldog fickó vagyok – mondta apám. – Illetve, boldog ember – javította ki magát. – Azt is mondja, hogy ez nagyon fontos, mert nem tudjuk, mennyi idő adatik nekünk itt a földön, de azt boldogan kell eltöltenünk.
Dr. M. olyan bőkezűen bánik a közhelyekkel, mint a gyógyszerekkel, gondoltam.
– Doktor, apám a… – keresgéltem a jelzőket – …szokatlanabb betegei közé tartozik?
A válasz a szokott nyelvi csatárláncon keresztül érkezett.
– Azt mondja, van még egy nálam is szokatlanabb. Világra segített egy lányt, aki tizenkét éves volt.

Ez valóban szokatlanul hangzott.
– Mármint a páciens volt tizenkét éves – helyesbített apám. – Eljött a kórházba, de nem tudta, hogy terhes. Ki kellett vágni azt a dolgot.
– Milyen dolgot?
– Hát tudod, ott a hüvelyben.
– A szűzhártyát?
– Azt.
Még mindig nem értettem.
– Valahogy odakerült a sperma – magyarázta apám. – Mert a szűzhártyán van egy kis lyuk. És ott jutott be a sperma.
Valahogy? – Apám tovább tanácskozott az orvossal.
– A lányt megerőszakolták.
Megdermedt a kezemben a toll.
Újabb magyar párbeszéd.
– Az apja volt – mondta apám.
– Úristen! – szaladt ki belőlem.
Dr. M. továbbra is ragyogott.
Orvos és páciens hosszan beszélgetett. Apám néha kuncogott. Abbahagyta a fordítást, ezért egy idő után eltettem a jegyzetfüzetet.
– Dr. M. arra kíváncsi, hány éves vagy – mondta apám.
– Negyvenkilenc. – Mérges voltam, és az járt az eszemben: Miért, te nem tudod?
Megint egymással beszéltek.
– Azt mondja, sokkal fiatalabbnak látszol – folytatta apám. – Úgy, mint én.
Majd néhány perc múlva: – Dr. M. azt mondja, volt egyszer egy betege, aki negyvennyolc éves kora után szülte az első gyerekét… Szóval ez az utolsó esélyed. Arra kíváncsi, kaptál-e már termékenységi kezelést.
– Nem.
– És voltál-e már valaha terhes.
– Nem… – haboztam. – Nem.
– Azt mondja, figyelemmel kell kísérned a peteérésedet.
A nőgyógyász a fiókba nyúlt, és kivett egy szivar formájú, kis műanyag eszközt, ami egy kazura1 hasonlított.
– Csak bele kell köpni – fordította apám –, és a megfelelő napon jelzi, mikor vagy megtermékenyíthető.
Megtermékenyíthető?
– Hogy mikor tudsz teherbe esni. – Megint megbökött a könyökével. – Na, draáágám, azt mondja, most meg is tudna vizsgálni.
– Köszönöm, nem – mondtam.
– De most van ideje.
– De nem akarom, hogy megvizsgáljon.
– Akarsz később visszajönni?
– Nem… én…
– Azt mondja, tud másik orvost ajánlani, ha ő nem felel meg neked.
Az orvos ismét a fiókba nyúlt, és átnyújtott nekem egy ovulációs mikroszkópot reklámozó szórólapot. Lányos, rózsaszín írással ez állt rajta angolul: Maybe Baby.
– De csak tíz perc az egész – győzködött apám.
– Nem!
Fölkapta a táskáját, és az ajtó felé indult; arcán a jól ismert haragos kifejezés.
Csöndben mentünk lefelé a liften. A földszinten megálltunk a gyógyszertárnál – ki kellett váltani a hormonjait. Beálltunk a hosszú sor végére. Mogorva gyógyszerész vette át a receptet, hosszú ideig kereste a gyógyszert, és gyanakodva méregette apámat.
Éreztem, hogy apám meg engem méreget.
– Az, hogy nem akarsz gyereket – szólalt meg –, nem normális dolog.
Normális? Életem egy fordulópontján, a húszas éveim elején egy terhesség-megszakítás adta vissza a normális életbe vetett hitemet. Úgy emlékszem, ez mentett meg. És emlékszem egy idősebb nőre, akit nagyon szerettem, akire felnéztem, és akinek az életét tönkretette, hogy nem volt erre lehetősége. Az 1950-es évek közepén tiltott abortuszt végeztetett, amelynek szörnyű következményei – az elrontott műtét, az életveszélyes és késői szülés, a régóta elhalt magzat – élete hátralévő részében végig kísértették. Megpróbáltatásai csak táplálták az ifjúkori feminizmusomat.

Amikor nagy sokára kiadták a gyógyszert, apám lekapta a pultról, és kirohant az ajtón. Sietnem kellett, hogy ne tévesszem szem elől; szaporán kopogott végig a zegzugos mellékutcákon, fehér retikülje csapkodott, mint egy vitorla a behúzott vállának árbocán. Hirtelen eltűnt egy sarkon, engem pedig elfogott az elveszett gyerek rettegése, aki örökös vándorlásra kényszerül az érthetetlen táblák és undok gyógyszerészek között.

Váratlanul azonban megpillantottam a csapkodó retikült, amint kifordult a széles Margit-körútra. Aztán elnyelte a posztkommunista fogyasztói szabadság temploma, a Mammut Bevásárlóközpont, és a vásárlók áradata. Azzal vigasztaltam magam, hogy itt legalább értem a feliratokat: EXTREME DIGITAL, CINEMA CITY, D. I. V. A., ROYAL CROISSANT… és azt is tudtam, hogy csak egy percre vagyunk úti célunktól, a Moszkva tértől, ettől a csúf, kommunista korszakot idéző csomóponttól. A Moszkva térnél már utolértem apámat, aki átvágott jó pár villamossínen, végül kikötött az 59-es megállójánál. Ez volt az a járat, amellyel hozzá mentünk. Pár perc várakozás után apám megtörte a csendet.

– Minden szaporodik – szólalt meg. – A madarak, a méhek, még ezek a kis gyomok is a földön – mutatott arra kis csomó muharra, ami az aszfalt repedéséből nőtt ki.
Néztem a síneket, szerettem volna, ha jön már a villamos.
– Gyerek nélkül nincs értelme az életednek. – Nem válaszoltam, erre így folytatta: – A könyveidet sem fogják örökké venni. Az emberek elfelejtik az írásaidat.
Csak bámultam a síneket.
– Ez a legfontosabb dolog – mondta.
Felé fordultam.
– A család.
Ha a család a legfontosabb dolog, gondoltam, vajon miért szakította meg a kapcsolatot azzal a családdal, amibe beleszületett, és azzal is, amit ő maga teremtett? Az „Én már Stefi vagyok” hangoztatásával nem saját zaklatott gyermeki és harcias férji mivoltának mítoszával szakított?

És ha valami más oka van ennek? „Az én lányom már szeret engem”, mondta apám transz barátainak a vendégségben, amit az én tiszteletemre rendezett. „Rendszeresen meglátogat.” A Replika folyóirat cikkében az újságíró megkérdezte, milyen viszonyban van a családjával a műtét óta. „A lányom nagyon örült a dolognak”, felelte apám. „Rögtön eljött meglátogatni az operáció után. Azelőtt, tudja, a nemek közötti különbség miatt, ami apa és lánya között fennáll, sokkal távolabb voltunk egymástól.” Eszembe jutott Ilonka egyik megjegyzése: „Azt hiszem, apád azért vonzódott hozzám, mert tetszett neki, hogy a családom tagja lehet.” Azután eszembe jutott a Mások cikkének címe: Stefánia, a családapa.

Vártunk a villamosra a Moszkva téren, és apám szavai zakatoltak a fejemben. Miért nem jöttem már évekkel korábban? Fülsiketítő fémes csikorgás jelezte a villamos érkezését. Apám szúrósan rám nézett.

– Nálad ér véget a család – jelentette ki. – Ha egy családfa megszakad, az öngyilkosság – mindazoknak a halála, akik előtted éltek. – Igaza van, gondoltam. Megtagadtam a családját. Nem csak azzal, hogy nem szültem gyereket, hanem azzal is, hogy hagytam, elidegenedjünk egymástól. És az utóbbi miatt szégyelltem magam.

Susan Faludi

Az 59-es csikorogva megállt előttünk. Megígértem, hogy másnap reggel átmegyek hozzá. Estére visszamentem Pestre. Pár pillanatig néztük egymást, azután odahajoltam hozzá, és félszegen megöleltem. A korlátba kapaszkodva fölmászott a lépcsőn. A fényesen kivilágított villamos ablaksorán át – akár egy filmszalag kockáin – követtem, ahogy ülőhelyet keres magának. Ölébe tette a retiküljét, kezét összekulcsolta a csaton, és egyenesen maga elé nézett. Még álltam a megállóban, reméltem, hogy kinéz, és látja, hogy integetek, de nem nézett ki. Aztán becsukódtak az ajtók, a villamos elcsörömpölt a kanyarba, elvitte apámat a Moszkva tér ragyogásából a budai hegyekben elkerített birodalmába, ahol homályosabb volt a kilátás.

—–

1 Szivar formájú fém vagy műanyag hangszer, a belefújt levegőt rezgeti.

Susan Faludi: Előhívás
Libri Könyvkiadó, Budapest, 2018
Fordította: Merényi Ágnes