Medgyes Péter: Világgá mentem (részlet)

Posted on 2018. augusztus 6. hétfő Szerző:

0


Mániám, hogy előadói jegyzeteimet felolvasó­állványra helyezem, azokra pislantva szónokolok. Mindig előre jelzem, hogy okvetlenül szükségem lesz egy felolvasóállványra, a szervezők pedig rendre szavukat adják, hogy ne aggódjam, ott lesz. Erre mi történik? Nincs ott.

Az egyik ilyen esetet sose fogom elfelejteni. Színhely: Peru fővárosa, Lima. A program szerint én volnék a záró plenáris előadó.

Szokás szerint egy órával kezdés előtt ellenőrzöm, hogy minden a helyén van-e a teremben.
– Hol a felolvasóállvány? – kérdem a helyi szervezőtől.
– Felolvasóállvány? Ja, az nincs – válaszolja foghegyről.
– Tényleg nincs?
– Ha mondom.
– Kár – mondom szomorú képpel –, mert akkor bizony elmarad az előadás.

Szép komótosan összepakolok, indulok kifelé, közben a közönség már befelé szállingózik. A szervező rémülten rohan utánam, könyörög, hogy ne csináljak botrányt. Esküdözik, hogy öt percen belül kerítenek egyet valahonnan. Kerítenek is.

– Na, de mi lett volna, ha nincs felolvasóállvány? – kérdezhetnétek. Semmi, akkor is megtartom az előadást, mert a közönséget nem szabad cserben hagyni. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy az effajta linkség nem csak Dél-Amerikára jellemző, Európában sem ritka. (…)

„Kényeztesse magát!” olvasom a hirdetésekben. Hurrá! Tegyük fel, hogy befizetek egy egyhetes all-inclusive családi nyaralásra. A desztináció (továbbra is csalánkiütést kapok ettől a szótól!) legyen Marokkó, hiszen ott még sose jártam. Az ötcsillagos tengerparti hotel a képekből ítélve fölöttébb vonzó, reggeli, ebéd, vacsora az elegáns étteremben. Mivel a tengerpart sziklás, inkább a szállodai medencében hűsölök majd, egyik koktélt a másik után szürcsölve. Ebéd után szundi a légkondi duruzsolására, esténként az erkélyről gyönyörködöm a naplementében, közben hallgatom a hullámok egyenletes zúgását.

No de nem szándékom ezt a fajta full-extra nyaralást cikizni. Lehet, hogy az irigység szól belőlem?

– Képzeld, most jöttem haza a Maldív-szigetekről. Isteni volt, átmosta az agyamat, valósággal újjászülettem – lelkendezik Laci barátom.

De kérdem én, nem mindegy, hol kerül sor az efféle luxusüdülésre: a Földközi-tenger vagy az Indiai-óceán partján? A kéjutasok milyen jogon pipálják ki Marokkót és a Maldív-szigeteket? Hiszen szinte semmit se láttak magából az országból.

Hivatalos törökországi látogatás Magyar Bálinttal. Ankarából Isztambul felé menet útba ejtjük Kütahyját, ahol hazánk tiszteletbeli konzulja, dúsgazdag gyártulajdonos ebédet ad a magyar miniszter tiszteletére. A negyedik fogás után Bálint odaszól, tegyek már valamit, mert torkig van a zabálással egybekötött üres fecsegéstől.
– Tisztelt konzul úr, mi lenne, ha sétálnánk egyet a városban? – kockáztatom meg.
Bálint bőszen bólogat.
– Remek ötlet – szól a konzul, azzal fölpattan az asztaltól, ki az étteremből, fogdmegjei pedig az illusztris vendégeknek utat törve lökdösik le a járdáról a bámész tömeget. A liberális miniszter láthatólag rosszul van a látványtól, majd megkérdi vendéglátónktól, belefér-e az idejébe egy gyors gyárlátogatás.

– Ne csináld, Bálint, ma este fogadást ad tiszteletedre az isztambuli magyar konzul – okvetetlenkedem. – Hétig oda kell érnünk. Különben is, érdemes fél óráért kirobogni a világ végére?

– Érdemes – zárja le a vitát miniszter úr. Igaza volt. A varrógépek fölé görnyedő asszonyok tekintete sok mindent elárult a törökországi állapotokról. Többet, mint az éttermi locsogás. Annál meg pláne, mint amennyit egy luxusnyaralás nyújt.

Ha van valami, amit szörnyen tudok unni, az a tengerpart. Egyik olyan, mint a másik. Ötvenedik születésnapomra aranyos kislányaim meglepetést tartogatnak számomra: spórolt pénzükön befizettek egy egyhetes közös nyaralásra Rodosz szigetén. Útravalóul viszek magammal két vastag regényt, amit két nap alatt felfalok, miközben a lányok a tűző napon sütkéreznek. A harmadik napon autót bérelek, körbe kocsikázzuk az apró szigetet, a rekkenő hőségben felkapaszkodunk a lindoszi várba, a petaludeszi lepkevölgyben megcsodáljuk a csíkos medvelepkéket. Nem mintha látnánk őket, mert megbújnak a sziklák réseiben. Bezzeg húsz évvel azelőtt még szabad volt tapssal riogatni: huss, milliószámra felrebbentek. Marad még három napunk. Hogyan tovább? A negyedik napon kora reggel lerohanok az újságoshoz – kizárólag görög nyelvű lapokat árul. Veszek egyet. A szállodában nekilátok az olvasásnak, azazhogy a betűk silabizálásának, mert az epharisztón (köszönöm) és a parakalón (kérem) kívül vajmi kevés maradt meg csekélyke görög tudásomból. Az utolsó három napon szétunom magam, és csak azért nem menekülök haza, mert nem akarom megbántani drága gyermekeimet.

A görög betűkkel elboldogultam valahogy, nem úgy az arab írással. Felkészülő nagykövetként magántanárt fogadtam egy damaszkuszi egyetemen végzett magyar fiatalember személyében. Fél éven át gyűrtem az arab nyelvet. Odakinn udvarias mosollyal nyugtázták, ahogy a bemagolt frázisokat pufogtattam. Később valaki elárulta, hogy kicsit furcsán hangzik egy idegen szájából az irodalmi fuszha a köznapi szír dialektus helyett. Például amikor a hogylétem felől érdeklődtek (kifak?), rávágtam, hogy kullu tahta szajtara, amit körülbelül úgy lehetne lefordítani, hogy ura vagyok a helyzetnek, a tamam (jól), esetleg az alhamdulillah (jól, hál’ istennek) helyett.

A feleségem folyton azzal zrikált, minek vesződöm az arab írással, ha nem értem a szavak jelentését.
– Jól jön az még – feleltem dacosan.
Mígnem egyik kirándulásunk alkalmával, valahol a sivatag közepén útelágazáshoz értünk. Most jobbra forduljak vagy balra? Kiszálltam, odamentem az útjelző táblához, kiókumuláltam a két település nevét, amiből kiderült, hogy balra kell mennünk.
– Látod, nyuszikám? Mégsem volt hiábavaló az arabtanulás – mondtam kaján mosollyal.

Az arab ábécével meggyűlt a bajom, a cirill betűket viszont alaposan belénk verték az általánosban. Mongóliában a feliratokra pillantva örömmel fedeztem föl, hogy jé, ők is a cirill írást használják! Kár, hogy szót sem értettem az egészből, mert a mongol nyelvnek a betűkészletén kívül köze nincs az oroszhoz.

Ott tartottunk, hogy tengerpart. Családi nyaralás. Irány Szarajevó, onnan a festői hídjáról nevezetes Mostar, majd le egészen a montenegrói Adriáig. Egy hét petrovaci nyaralás. A booking.com jelezte ugyan, hogy a panzió 150 méterre van a tengerpartról (egy kis séta sosem árt), ám elfelejtették hozzátenni, hogy a távolság függőlegesen értendő. Naponta kétszer másztuk meg a domboldalt: reggel gatyaféken csúsztunk le a partra, délben – hacsak nem akartunk szénné égni a napon – visszakapaszkodtunk a panzióba, délután le, este megint föl. Így ment ez egy álló héten át.

Ezt még csak túléltük volna, a zsúfoltságot kevésbé. Az öblöt ugyanis nem ennyi vendégre tervezte a Mindenható. Mire mi reggel kilenc felé leértünk, már zsebkendőnyi szabad placc sem volt a fövenyen. A feleségem a szó szoros értelmében állva napozott, miközben én a kisfiammal a vízben labdáztam. Olyan volt az egész, mint a hajdani Dagály Strand kánikula idején. Hol az én képembe csapódott egy labda, hol mi lőttünk fejbe valakit. Egyetlen örömöm az volt, amikor sétahajókáztunk a Shkodrai-tavon; megmártóztam a langymeleg vízben, kisfiam pedig maga kormányozhatta a hajót a kapitány engedélyével. Megtudtam, hogy a tó másik fele albán felségterület. De jó lenne egyszer ellátogatni Albániába! – álmodoztam. Pár évvel később valóra vált az álmom.

Különös, hogy az ember mindig arra vágyik, ami nincs, ahelyett hogy annak örülne, ami van. Ciprusban például hiába vitettem el magam Paphosba, ahhoz a sziklához, ahol a legenda szerint a szépséges Afrodité kiemelkedett a tengerből, hiába mártóztam meg derékig a kéklő tenger habjaiban, én Észak-Ciprusba vágytam. Mert oda nem lehetett csak úgy átmenni. Az úgynevezett Zöld Vonal ugyanis kettévágja az apró szigetet egy déli részre, ahol a görög ciprusiak élnek, és egy többségében török ciprusiak lakta északira, melyet Törökország úgymond felszabadított, és 1983-ban kikiáltotta a csak általa elismert Észak-Ciprusi Török Köztársaságot. Az egykori Berlinhez hasonlóan a fővárost, Nicosiát is kettészeli a Zöld Vonal. Ahogy ott álltam a határ görög oldalán, arra vágytam, bárcsak átslattyoghatnék a túloldalra is.

(Nem hagyhatom ki az idevágó kedvenc viccemet. Két férfi áll a folyó két partján. Az egyik átkiabál a másiknak:

– Mondja, hogy jutok át a túlsó partra? – Mire a másik: – De hiszen ott áll!)

Igen ám, de ahhoz, hogy átkelhessek a nicosiai határon, külön engedélyre lett volna szükségem, amilyennel minisztériumi kiküldöttként nem rendelkeztem. Rá néhány évre nagykövetként sem. Ezért aztán, amikor néhány gazdag szír barátom szólt, tartsak velük az észak-ciprusi kirándulásukon, fájó szívvel visszautasítottam a meghívást, mert nem akartam diplomáciai bonyodalmakba bocsátkozni. Még csak az kéne, hogy büntetésből végleg hazahívjanak Damaszkuszból!

Útban hazafelé Montenegróból egy éjszakát egy lepusztult trogiri panzióban töltöttünk a dalmát tengerparton. Az udvaron betontömbök között szlalomozva lehetett csak megközelíteni a szobánkat. De hogy fogok innen visszatolatni? A visszapillantó tükörből nem látni a gyakorlópályát. Másnap reggel, ahogy gondterhelten méregetem a terepet, elibém toppan a panziós asszony:
– Tessék csak rám bízni, majd én navigálok!
Finoman gázt adok, ő meg bőszen int:
– Jöjjön csak, még, még, bátrabban!
Bumm! Fogja a fejét:
– O, moj bože!
Jókora horpadás a sárvédőn, de sebaj, kibírjuk hazáig, ha addig élek is.

De mi ez ahhoz képest, amit a vadonatúj hivatali Mercedesemmel műveltem? Alig néhány napja érkeztem Damaszkuszba. A már említett Khodor barátommal jól bevacsorázunk az óvárosban, elbúcsúzunk egymástól, beszállok a kocsiba. De vajon hogyan jutok ki a főútra? Vaktában elindulok. Több betontömböt megkerülve gurulok egyenesen az orrom után. Egyre szűkül az út, utca lesz belőle, majd sikátor, jobbra-balra düledező házak. Hátha ismét kiszélesedik, reménykedem. Rongyos gyerekek pattannak elém, mögém, mellém, élő torlaszt alkotva. Stop. Nehogy falnak lapítsd valamelyiküket! A kutyát sem érdekli, hogy te volnál Magyarország rendkívüli és meghatalmazott nagykövete, ott helyben meglincselnek. Próbálj valahogy kitolatni! A gyerekek bőszen integetnek, hogy tessék jobbra fordítani a kormányt, ne arra, balra. Kiver a veríték. Reccs! Tőből kiszakad a jobb visszapillantó tükröm. Ha ezt túlélem, akkor mindent. Ekkor mellettem terem egy szakállas férfi hálóingszerű, fehér galabijában. Mosolyogva int, hogy szálljak ki. Átveszi a volánt. Határozott mozdulatokkal kerülgeti a betontömböket, én loholok utána. Egy keresztutcánál megáll, kiszáll, jelzi, hogy itt forduljak jobbra, aztán egyenesen előre. Hálásan megköszönöm. Mivel tartozom? Még hogy! Semmivel. Kezet rázunk, és csakhamar kiérek a főútra.

Másnap a sofőröm telefonál a szervizből, hogy csak piros színű visszapillantó van raktáron. Megfelel? Ezüst színű nagyköveti autó piros tükörrel?! Ne csináljunk már Krisztusból bohócot!

Medgyes Péter

Ha már itt tartunk, Szíriában – de bárhol másutt is a Közel-Keleten – más a vezetési stílus. Ha tartod magad az ottani szokásokhoz, nincs gáz. Az egyik íratlan szabály, hogy szemet szegezz, ne tekintgess se jobbra, se balra. A piros lámpa merő dekoráció. A kereszteződésnél mindig azé az elsőbbség, aki előbb odaér. És az illető könyörtelenül él is a jogával. Ha nem akarsz összekoccanni, eszedbe ne jusson udvariaskodni. Továbbá ne hidd, hogy szűk utcában, a kétoldalt parkoló autók mellett nem férsz el a szembejövő autótól. Elférsz, csak meg kell tanulnod centizni, de előbb hajtsd be a visszapillantó tükröket. Még valami: a női vezetők éppoly rámenősek, mint a férfiak.

Medgyes Péter: Világgá mentem
Corvina Kiadó, Budapest, 2018