Keresd a pasit. Vagy a nőt | P. D. James: Takard el az arcát!

Posted on 2018. július 29. vasárnap Szerző:

0


Virginiawoolf |

Még a legbékésebb ember agyán is átsuhan a gondolat, hogy legszívesebben megfojtaná az idegesítő szomszédot, rokont vagy éppenséggel a piaci kofát. P. D. James, ma már klasszikusnak számító krimijében – Takard el az arcát! – sincs ez másként. Az első ránézésre se hús, se hal szereplők közül mindenki, bárki lehet (a) gyilkos. De vajon milyen nemű tettest keres a rendőrség, illetve kiben és miért uralkodik el a gyilkolhatnék?

Immár jó ideje, hatalmas és közérthető irodalma (is) van a férfi, illetve női aggyal foglalkozó kutatásoknak. Létezik olyan elmélet, amely szerint nincs releváns különbség. Ennek gyökeresen ellentmond a tanulmány, amelyik azt állítja, hogy a férfi és női elme sokban eltérő működése a nemi különbségekre vezethető vissza. Természetesen ez a mostani – vállaltan laikus – írás nem az agykutatás legfrissebb eredményeit hivatott taglalni, csupán a kiindulópontra, illetőleg a gyilkos kilétére kíván rávilágítani. Feltéve, ha jó nyomot követünk.

P. D. James regényében a legtöbb szereplő kívülálló a saját életében, mivelhogy ezek a férfiak és nők így vagy úgy terheltek, különféle testi, lelki problémákkal küzdenek. Ezek itt mind, az áldozatról nem is beszélve, jobban járnának, ha felkeresnének egy pszichiátert! Helyette azonban gyilkolnak, gondolatban legalábbis. Potenciális fojtogatók mindahányan, habár a tettet csak egyikük követi el. A történet látszólag nem túl bonyolult, de azért nem árt minden félmondatra figyelni, mert ahogyan a szerző (róla bővebben később) fogalmaz: „Az embert végül mindig a saját gondolatai árulják el…”

A mai olvasó számára maga a regényidő nosztalgikus időutazás a közelmúltba, hiszen az 1960-as években játszódik, Angliában. A vidéki kúria lakóinak csendes és unalmas állóvizét mindaddig nem zavarja meg különösebben semmi, amíg nem alkalmaznak egy csinos szobalányt (Sally Jupp), aki nem mellékesen leányanya. Az a tény, hogy a fiatal nő deklaráltan apa nélkül vállalja gyermekét, ma már nem verné ki a biztosítékot, de nem úgy majd hatvan évvel ezelőtt Nagy-Britanniában. Az udvarház lakói, egytől egyig a háborús nemzedék tagjaiként ugyanis, másfajta életszemléletet és erkölcsi hozzáállást hordoznak örökségként, mint a huszonkét éves szingli. Az elsőszámú indíték tehát tálalva.

Sally Jupp ugyan bicskanyitogató személyiség, de ez nyilván nem elégséges ok arra, hogy valaki megfojtsa. A faluünnepet követő nyári reggelen a ház lakói mégis holtan találják. Emeleti szobáját, a gyilkosság helyszínét belülről reteszelték be, vagyis az elkövető csak az ablakon keresztül távozhatott. Az igen gondosan megrajzolt karakterek között kevés akad, aki rokonszenvezne a mutatós külsejű Sallyvel, de vajon kinek csípte annyira a szemét, hogy végezzen is vele?

Gyanúsított akad szép számmal, mert szinte mindenkinek volt valamilyen vélt vagy valós sérelme vele kapcsolatban, így indíttatása is. Ilyenkor érkezik (ahogy kell) az agyas detektív – Adam Dalgliesh –, aki szétbogozza a kusza szálakat. Mielőtt bárki azt gondolná, hogy könnyű a feladvány, nagyot téved. A szereplők – magától értetődően férfiak és nők – belső monológjai alapján valóban bármelyikük lehet(ne) a gyilkos. A latolgatás bár elsősorban a detektív dolga, az érintettek maguk is gyanakodva figyelik egymást.

Annyit elárulhatunk, hogy a regény végén az az olvasó nevezheti magát ügyes nyomozóbojtárnak, aki nem hagyja magát megtéveszteni a sok mellékszáltól. Helyesebben: nem dől be a nemi sztereotípiáknak. Ami (lásd fent) arra tanít, hogy a két nem gondolkodása markánsan különbözik. Hogyha mégis követjük ezt a logikát, azt mondhatjuk, hogy a férfi agya rendszerez, az ok-okozati összefüggéseket keresi, a női agy pedig inkább analógiákon keresztül értékeli a tényeket. Gondoljunk csak Agatha Christie két nyomozójára – Poirot és Miss Marple –, akik ennek a kétféle megközelítésnek a megtestesítői. Míg a szürke agysejtekkel bőségesen fölszerelt belga logikus ívet követ, a csacsogó vénkisasszony minden rezdülésre, reakcióra figyel, s így talál rá a megoldásra. Melyikük eredményesebb? Hiszen mindkét módszer elvezet a gyilkoshoz. Amennyiben tehát elfogadjuk, hogy van különbség a férfi és női agy között, ez a fajta másság szignifikánsan befolyásolja az események láncolatát.

Igen ám, de mi van akkor, ha női agyszülemény a férfilogika? Ez éppúgy igaz Agatha Christie nyomozóira, mint P. D. James művészlelkű felügyelőjére. Dalgliesh egyébként ebben a krimiben bukkant fel először, majd további 13 James-regényben szerepel. A nyomozó figurájában – amint megalkotója elmondta – azokat a tulajdonságokat gyúrta egybe, amelyeket a férfiakban a legjobban csodált: az érzékenységet, a bátorságot és az intelligenciát. Akkor a detektívzseni attól sikeres, hogy ötvözi az alapvetően nőknek (érzékenység), illetve férfiaknak (bátorság) tulajdonított jellemvonásokat? Ezek szerint még sincs releváns különbség a női és férfi elme működése között?

A modern brit krimiirodalom nagyasszonyának könyveit olvasva egyszerű a válasz a fenti kérdésre: nincs. Phyllis Dorothy James, az igen magas kort megélt szerző (94 évesen hunyt el, 2014-ben) ugyanis képes volt olyan szépírói eszközökkel mesélni a férfi és női kortársak lelki indíttatásairól és legrejtettebb gondolatairól, amit hatvan év tudományos kísérletei sem írtak felül. Az pedig, hogy szerelemféltés, irigység, féltékenység, bosszúvágy vagy csak szimpla ellenszenv vezetett szegény Sally Judd halálához, az értelemszerűen attól függ, hogy férfi vagy nő követte el a gyilkosságot.

P. D. James

P. D. James: Takard el az arcát!
21. Század Kiadó, Budapest, 2018
Krimi Klasszikus sorozat
Fordította: Nemes Anna
280 oldal, teljes bolti ár 2990 Ft,
kedvezményes webshop ár 2392 Ft,
ISBN 978 615 575 9284

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

Gyilkosság történik egy vidéki kúriában. Az áldozatot megfojtva találják a szobájában, az ajtót belülről elreteszelték, az ablak tárva-nyitva. Az asztalon egy csupor kakaó – benne altató. Vajon a gyilkos tette bele? Ha igen, aligha lehetett más, mint valaki a házban lakók közül. A Maxie család és két vendégük feszült, gyanakvó légkörben várják a nyomozás eredményét, és a legkevésbé sem könnyítik meg Dalgliesh főfelügyelő dolgát. A poétalelkű detektív azonban nem az a fajta, aki könnyen feladja…

P. D. James, akit Agatha Christie mellett az angol krimi klasszikusának tartanak, gondosan ügyel arra, hogy az olvasó számára végig izgalmas maradjon a fejtörő irodalmi kirakójáték – majd minden szereplője gyanús, és egészen az utolsó oldalakig az is marad.