P. D. James: Takard el az arcát! (részlet)

Posted on 2018. július 28. szombat Szerző:

0


Első fejezet

Pontosan három hónappal azelőtt, hogy a Martingale-házban megtörtént a gyilkosság, Mrs. Maxie vacsorát adott. Évek múlva, amikor a tárgyalás kavarta botrány már félig-meddig a feledés homályába merült, s lassan sárgulni kezdett a papír a szekrényfiókok béléséül szolgáló újságok öles címbetűi körül, Eleanor Maxie úgy gondolt vissza erre a tavaszi estére, mint a tragédia nyitó jelenetére. A rostáló és torzító emlékezet a szorongás baljós légkörébe burkolta ezt a teljesen köznapi vacsorát, amely így, visszatekintve, áldozat és gyanúsítottak rituális összejövetelének tűnt fel, a gyilkosság előjátékának. Egyébként nem minden gyanúsított volt jelen. Felix Hearne például nem töltötte Martingale-ben azt a hétvégét. Mrs. Maxie emlékeiben azonban ő is ott ült az asztalnál, s kaján élvezettel figyelte a szereplők bevezető mutatványait.

A vacsora akkor persze, hétköznapi volt, és igencsak unalmas. Hárman – Epps doktor és a lelkész meg Miss Liddell, a Szűz Mária Leánymenhely igazgatónője – oly gyakran vacsoráztak együtt, hogy egymás társasága nem nyújtott nekik sem újdonságot, sem izgalmat. Catherine Bowers szokatlanul hallgatag volt, Stephen Maxie és húga, Deborah Riscoe pedig szemlátomást nehezen leplezte ingerültségét, amiért éppen ezen a hétvégén kellett vacsoravendégeket hívni, amikor Stephen egy hónapja először nem ügyel a kórházban. Mrs. Maxie a napokban vett fel szobalánynak egy leányanyát Miss Liddell intézetéből, s a lány most szolgált fel először az asztalnál. Ám a feszélyezett hangulat, amely a vacsorát megülte, aligha eredhetett a meg-megjelenő Sally Jupptól, aki fürgén Mrs. Maxie elé tette a tálakat, majd leszedte a tányérokat, Miss Liddell önelégült és helyeslő pillantásaitól kísérve.

Mindenesetre akadt egy vendég, aki kétségkívül tökéletesen érezte magát. Bernard Hinks, Chadfleet falu lelkésze agglegény volt, háztartását a nővére vezette, aki soha semmi áron nem vacsorázott volna a paplakon kívül. A lelkész számára akkora élményt jelentett bármi, ami elütött házvezetőnő nővére tápláló, ám élvezhetetlen főztjétől, hogy a társasági érintkezés egyéb kellemességeire figyelméből már nem is igen futotta. Szelíd arcú, nyájas férfiú volt a lelkész, idősebbnek látszott ötvennégy événél, s tétova, félénk ember hírében állt – kivéve, ha hittételekről esett szó. Szellemi érdeklődésének a teológia volt a legfőbb és úgyszólván egyetlen területe, s a hívők, ha nem is mindig értették szentbeszédeit, ezt elégedetten úgy könyvelték el, mint lelkészük műveltségének kétségtelen bizonyítékát. Faluszerte tudták, hogy a paplakban mindenki kaphat tanácsot és segítséget, s ha az előbbi olykor kissé zavaros is, az utóbbiban rendszerint meg lehet bízni.

Charles Epps doktor számára a vacsora elsőrangú fogásokat jelentett, társalgási alkalmat néhány kedves asszonnyal és üdítő közjátékot a vidéki praxis egyhangúságában. A doktor özvegyember volt, s mert harminc éve élt Chadfleetben, olyan jól ismerte a betegeit, hogy kiről-kiről pontosan meg tudta jósolni, meghal-e, vagy életben marad. Meggyőződése volt, hogy az orvos kevéssé képes befolyásolni ezt a döntést, s hogy az igazi bölcsesség az, ha valaki tudja, mikor haljon meg úgy, hogy a legkisebb kényelmetlenséget okozza másoknak és a legkevesebb gyötrelmet önmagának, továbbá, hogy a gyógyászat fejlődése csupán az orvos nagyobb dicsőségére hosszabbítja meg a beteg életét néhány kínos hónappal. Mindezzel együtt Epps doktor sokkal kevésbé volt ostoba, és sokkal jobban értett a szakmájához, mint Stephen Maxie föltételezte, s nem sok olyan betege akadt, akit időnek előtte ért volna utol az elkerülhetetlen. Annak idején ő segítette világra Mrs. Maxie mindkét gyermekét, s férjének ma is kezelőorvosa és barátja, már amennyire Simon Maxie ködös elméje még egyáltalán felfogja és értékeli a barátságot. Epps doktor most itt ült a Maxie család asztalánál, s az olyan ember arckifejezésével ette a csirke-soufflét, aki megszolgálta a vacsorát, s akinek esze ágában sincs, hogy hagyja magát megfertőzni mások hangulatától.

– Szóval idevette Sally Juppot meg a gyerekét, Eleanor? – Epps doktor a nyílt beszéd híve volt. – Kedves fiatal teremtés ő is, a kicsi is. Igazán vidám dolog, hogy megint van kisgyerek a házban.

– Reméljük, Martha is így gondolja – felelte Mrs. Maxie kimérten. Igaz, hogy roppant nagy szüksége van a segítségre, de igen konzervatív. Valószínűleg jobban zavarja a helyzet, mint amennyire bevallja.

– Majd beletörődik. Hamar elmúlnak az erkölcsi aggályok, ha arról van szó, hogy még valaki odaáll mosogatni. – A tömzsi kezű Epps doktor egyetlen legyintéssel elintézte Martha Bultitaft lelkét. – A kicsi nemsokára úgyis belopja magát a szívébe. Jimmy kedves kisbaba, akárki is az apja.

Ebben a pillanatban Miss Liddell úgy érezte, a tapasztalatnak is szóhoz kell jutnia.

– Azt hiszem, doktor úr, nem volna szabad ilyen könnyedén kezelnünk a problémát, amelyet ezek a gyermekek okoznak. Természetes, hogy keresztényi irgalmat kell tanúsítanunk – Miss Liddell itt kissé meghajtotta a fejét a lelkész felé, mintegy jelezve, hogy tudomásul veszi a másik szakember jelenlétét, és elnézést kér, amiért az ő illetékességének területére lép –, de óhatatlanul úgy érzem, hogy lassan az egész társadalom túlságosan elnéző lesz ezekkel a lányokkal. Ha ezek a gyermekek nagyobb gondoskodásban részesülnek, mint a házassági kötelékben születettek, az ország erkölcsi normái még mélyebbre süllyednek. S ez máris így van! Hány tisztességes, szegény anya van, akivel senki se törődik, aki körül bezzeg nem csapnak ekkora hűhót, mint némelyik ilyen lány körül!

Miss Liddell kipirult arccal nézett körül az asztaltársaságon, majd gyorsan nekilátott az evésnek. És ha mindnyájuknak leesett az álla? Valakinek ki kellett mondania. És erre ő a legilletékesebb. A lelkészre nézett, mintha tőle várna támogatást, de Hinks egy tétova válaszpillantás után ismét csak a vacsorának szentelte minden figyelmét. A szövetségesében csalódott Miss Liddell ingerülten azt gondolta, hogy a kedves lelkész enyhén szólva kissé falánk! Hirtelen Stephen Maxie hangja ütötte meg a fülét.

– Ezek a gyerekek semmiben se különböznek a többitől, csak éppen többel tartozunk nekik. És szerintem az anyjukban sincs semmi rendkívüli. Egyébként hányan tartják meg azokat az erkölcsi szabályokat, amelyek megszegéséért ezeket a lányokat megvetik?

– Biztosíthatom, Maxie doktor, hogy igen sokan. – Foglalkozása miatt Miss Liddell nem volt hozzászokva, hogy a fiatalok ellentmondjanak neki. Lehet, hogy Stephen Maxie ígéretes fiatal sebész, de ettől még nem szakértője az eltévelyedett fiatal lányok problémájának. – Szörnyű volna, ha azt kellene hinnem, hogy a teljes mai ifjúságot az a magatartás jellemzi, amelyről munkám során hallanom kell.

– Mint a mai ifjúság egyik képviselője állíthatom, nem olyan ritka ez a magatartás, hogy jogunk lenne megvetni azokat, akik lelepleződnek. Az én szememben ez a lány tökéletesen normális és tisztességes.

– Csöndes és finom a modora. Meglehetősen művelt is. Gimnáziumba járt! Soha meg nem fordult volna a fejemben, hogy a maga édesanyjának ajánljam, ha nem őt tartom a legremekebb lánynak a Szűz Mária Leánymenhelyen. Árva, a nagynénje nevelte. De ettől még nem kell sajnálni. Sallynek az a dolga, hogy szorgalmasan dolgozzék, és éljen a jó lehetőséggel. Ami megtörtént, az a múlté, legjobb elfelejteni.

– Nehéz elfelejteni a múltat, ha ilyen kézzelfogható emléke marad – jegyezte meg Deborah Riscoe.

Epps doktor, akit nyomasztott ez a beszélgetés, amely rontja a hangulatot és feltehetően az emésztést is, sietett előhozakodni a maga placebójával. Sajnos csak meghosszabbította a vitát.

– Sally jó anya és okos lány. Bizonyára megismerkedik majd valakivel, és férjhez megy. Ez lenne a legjobb. Nem mondhatnám, hogy szeretem ezt a „leány anya és gyermeke” összeállítást. Túlságosan kötődnek egymáshoz, s ez olykor pszichés zavarokhoz vezet. Néha arra gondolok… tudom, Miss Liddell, ez szörnyű eretnekség… hogy ezeket a gyerekeket rögtön a születésükkor jó intézetekben kellene elhelyezni.
– A gyermekért az anya a felelős – szögezte le Miss Liddell. – Az ő kötelessége, hogy eltartsa és gondját viselje.
– Tizenhat éven át, az apa segítsége nélkül?
– Ha lehet, Maxie doktor, természetesen megítéltetjük a gyermektartást. Sally sajnos nagyon makacs, és nem hajlandó megnevezni gyermeke apját, így aztán képtelenek vagyunk segíteni.
– Pár shilling nem sokat lendít manapság. – Stephen Maxie mintha konokul eltökélte volna, hogy tovább feszegeti a kérdést. – És azt hiszem, Sally még családi pótlékot se kap.
– Keresztény országban élünk, kedves bátyám, itt a bűnért halál jár, nem pedig az adófizetők shillingjei.
Deborah suttogva mondta ezt, Miss Liddell mégis meghallotta, s érezte, hogy az ő fülének szánták. Mrs. Maxie elérkezettnek látta az időt, hogy beavatkozzék. Legalább két vendége szerint ezt előbb is bízvást megtehette volna. Nem az az egyéniség, aki hagyja, hogy a dolgok kicsússzanak a kezéből.

– Szeretném behívni Sallyt – szólalt meg –, talán jó lenne, ha témát váltanánk. Mindjárt népszerűtlenné is teszem magam, mert az egyházközségi ünnepséget hozom szóba. Tudom, hogy úgy fest, mintha hamis ürüggyel hívtam volna ide a társaságot, de csakugyan gondolkodni kellene a lehetséges időpontokon. – Ez aztán olyan téma volt, amely minden vendég nyelvét bizonyosan megoldja. Mire Sally bejött, olyan unalmas, nyájas és fesztelen társalgás alakult ki, amely még Catherine Bowers vágyainak is megfelelt.

Miss Liddell figyelte, hogyan mozog Sally Jupp az asztal körül. Mintha az előbbi beszélgetés arra ösztönözte volna, hogy most először alaposan szemügyre vegye a lányt. Sally igen vékony volt. Karcsú nyakához túlságosan súlyosnak tetszett a főkötője alá tornyozott súlyos, aranyvörös haj. Két karja gyerekesen hosszú volt, könyökcsontja szinte átbökte a kipirosodott bőrt. Széles szája most fegyelmezett tartásba igazodott, zöld szemét tartózkodón a munkájára szögezte. Miss Liddellt hirtelen megmagyarázhatatlan szeretethullám lepte meg. Sally csakugyan nagyon rendesen dolgozik, igazán rendesen! Fölnézett, hogy elkapja a lány pillantását, s hogy helyeslőn és biztatón rámosolyogjon. Tekintetük találkozott. Két teljes másodpercig nézték egymást. Ekkor Miss Liddell elpirult, és lesütötte a szemét. Biztosan tévedett! Biztos, hogy Sally sose merészelne így ránézni. Miss Liddell zavartan és rémülten próbálta elemezni e röpke kapcsolat rendkívüli hatását. Mielőtt magára öltötte volna a hűvös elismerés álarcát, kiolvasott valamit a lány szeméből. Nem azt az engedelmes hálát, amely a Szűz Mária leánymenhelybeli Sally Juppot jellemezte, hanem derűs fölényt, egy kis intrikát és szinte ijesztő erejű ellenszenvet. Aztán a lány lesütötte zöld szemét, és a rejtélyes Sallyből megint az alázatos, a szelíd Sally lett, Miss Liddell kedvence és legkegyeltebb megtévedt báránykája. A pillanat azonban örökül hagyott valamit. Miss Liddellt hirtelen kínzó balsejtelem fogta el. Fenntartás nélkül ajánlotta Sallyt. Olyan ideális megoldásnak látszott. A lány kiváló teremtés. Tulajdonképp többre hivatott, mint ez a martingale-i munka. Ám a döntés megszületett. Most már késő azon tűnődni, okos döntés volt-e. A legrosszabb, ami történhet, hogy Sally szégyenszemre visszatér a Szűz Mária Leánymenhelyre. Most először tudatosodott Miss Liddellben, hogy esetleg bonyodalmakat okozhat kedvence beajánlása a Martingale-házba. E bonyodalmak nagyságát azonban éppúgy nem láthatta előre, ahogy azt sem, hogy végül erőszakos halálhoz vezetnek.

Catherine Bowers, aki a hétvégére érkezett a Martingale-házba, alig szólalt meg a vacsora folyamán. Természettől fogva őszinte ember lévén kissé riadtan tapasztalta, hogy Miss Liddell-lel érez együtt. Persze nagyvonalú és gáláns dolog Stephentől, hogy ilyen hevesen lándzsát tör Sally meg a hasonlók mellett, de Catherine-t ez ugyanúgy idegesítette, mint amikor nem ápolónő barátnői az ápolónői hivatás emelkedettségét taglalták. Szépek a romantikus elképzelések, de sovány vigasz annak, aki ágytálakat hord vagy leányanyákkal foglalkozik. Már-már engedett a kísértésnek, hogy ezt kimondja, ám Deborah jelenléte az asztal túlsó oldalán belefojtotta a szót. A vacsora, mint minden félresikerült esemény, mintha háromszor annyi ideig tartott volna, mint valójában. Catherine úgy érezte, család ennyit még nem időzött a kávé mellett, és férfiak ennyit még nem várattak magukra a cigaretta után. Végre csak befejeződött. Miss Liddell visszaindult a menhelyre, s elmenőben célzott rá, hogy nyugodtabb, ha az intézet nem marad sokáig Miss Pollack egyedüli felügyelete alatt. Mr. Hinks motyogott valamit a holnapi szentbeszéd utolsó simításairól, s akár egy testetlen kísértet, beleveszett a tavaszi levegőbe. A Maxie család és Epps doktor derűsen üldögélt a szalonban, élvezték a lobogó fahasábok melegét, s a zenéről beszélgettek. Catherine nem ezt a témát választotta volna. Még a televíziót is szívesebben nézné, de a Martingale-házban csak egyetlen készülék van, Martha nappalijában. Ha már beszélgetni kell, Catherine remélte, hogy csakis orvoslásról lesz szó. Epps doktor természetes hangon azt mondhatná: „Hiszen maga ápolónő, Miss Bowers, milyen kellemes is Stephennek, hogy olyasvalaki van mellette, akivel közös az érdeklődésük.” Így aztán hárman jól elbeszélgetnének, miközben Deborah a változatosság kedvéért tehetetlen némaságban ülne, észre kéne vennie, hogy a férfiak igenis unják a csinos, de üresfejű nőket, és hogy Stephennek olyasvalakire van szüksége, aki megérti a munkáját, s értelmesen, tájékozott ember módjára tud beszélgetni a barátaival. Mindez kellemes ábránd volt, s mint minden ábrándnak, semmi köze a valósághoz. Catherine odatartotta kezét a tűz gyér lángjaihoz, s igyekezett fesztelennek látszani, miközben a többiek egy Peter Warlock nevezetű zeneszerzőről beszélgettek, akiről Catherine még sohasem hallott, bár a név, talán a történelemből, halványan derengett. Deborah természetesen kijelentette, hogy nem érti a zeneszerzőt, de tudatlanságát most is, mint rendesen, sikerült szórakoztató színben feltüntetnie. Catherine-t azzal próbálta bevonni a társalgásba, hogy az édesanyja felől érdeklődött, amit Catherine nem udvariasságnak érzett, hanem leereszkedésnek. Egészen megkönnyebbült, amikor bejött az új szobalány, és üzenetet hozott Epps doktornak. Egy távoli tanyán lakó betegénél megindult a szülés. A doktor kelletlenül feltápászkodott a karosszékből, borzas kutya módjára megrázta magát, és elnézést kért. Catherine még egy utolsó kísérletet tett.

– Érdekes eset, doktor úr? – kérdezte felcsillanó szemmel. – Hál’ istennek, nem, Miss Bowers. – Epps doktor tétován körülnézett, a táskáját kereste. – Már van három gyereke. Helyes asszonyka, és nyugodtabb, ha ott vagyok. Isten tudja, miért! Megszülhetne egymaga is, nem lenne kutya baja se. Hát, a viszontlátásra, Eleanor, köszönöm a kitűnő vacsorát. Fel akartam szaladni Simonhoz, mielőtt elmegyek, de majd holnap benézek, ha tudok. Bizonyára fogytán a Sommeil. Majd felírom és elhozom. – Szívélyesen biccentett a társaság felé, és Mrs. Maxie nyomában kicsoszogott az előcsarnokba. Odakint hamarosan felbőgött a motor. Epps doktor imádott vezetni, és rajongott a kicsi, gyors sportkocsikért, amelyekből csak üggyel-bajjal tudott kikászálódni, s amelyekben úgy festett, mint kéjsóvár, vén kecske.

P. D. James

– Na jó – szólalt meg Deborah, amikor a kipufogó zaja elült –, ez is megvolt. Menjünk le az istállóba, nézzük meg, mi van Bocockkal meg a lovakkal. Persze, ha Catherine-nek van kedve sétálni. – Catherine-nek nagy kedve volt sétálni, csakhogy nem Deborah-val. Tényleg, gondolta, milyen különös, hogy Deborah nem veszi észre, vagy nem akarja észrevenni, hogy ő meg Stephen szeretnének kettesben maradni. De ha Stephen nem adja tudtára, ő aligha teheti. Minél előbb megnősül és leválik a nőrokonairól, annál jobb. „Szívják a vérét” – gondolta Catherine, aki a modern irodalomba tett kirándulásai során már találkozott ezzel a típussal. Deborah, mit sem sejtve e vámpíri hajlamokról, kilépett a franciaablakon a kertbe, és elindult előttük a gyepen át.

Fordította: Nemes Anna

P. D. James: Takard el az arcát!
Krimi klasszikus sorozat
21. Század Kiadó, Budapest, 2018