F. H. Fajardie: Így jár minden politikus bűnöző! (részlet)

| 13 |

Egy kisebb ház oldalához épített garázsban voltak.
Alig léptek be mind az öten, Scatti máris elő kapta a revolverét, célba vette a férfit, és lőtt.
A golyó szétrobbantotta a jobb kulcscsontját, és az áldozat a becsapódás erejétől hanyatt esett.
A négy rendőr nézte, ahogy próbál feltápászkodni.
Próbálta egyszer, próbálta kétszer, tízszer, hússzor. Eltökéltsége furcsa hatást gyakorolt Scattira, akit mindig megérintett az emberi lény kitartásának a bizonyítéka.
– Ne próbáljon felállni – mondta szinte együtt érzőn. – Támaszkodjon a bal könyökére.
A férfi lassan levette a tekintetét a főfelügyelőről, és felmérte a helyiséget. Nyirkos, foltos falak, sárga műanyag tető, durva, eldolgozatlan betonpadló. Meg az a nagy rendetlenség, ami néha felgyülemlik az ilyen külvárosi házak garázsában: merítőhálók, napernyő, búvármaszk, szóval minden, ami a tengerparti nyaralást idézi, és ami itt azonnal elveszíti a létjogosultságát. Közben újra cseperegni kezdett a hideg eső a szürke, szomorú, felhős égből.
Scatti leült a sarkára.
– Csak hogy lássa, nem tréfálkozunk, Stadler.
– Hát… nem is úgy néz ki, mint valami nagy nevettető.
Scatti ingerülten intett.
– Ezt a szöveget maga írta, mintegy tizenöt évvel ezelőtt: „Közlemény. Ma, január 20-án a Multinacionális Munkáscsoport igazságot szolgáltatott Hunzinger képviselővel, a polgári alternatíva jelöltjével szemben, akit népellenes bűncselekményekért ítélt el. Ezzel a tettünkkel, amelyet a Proletariátus egyik előőrse hajtott végre, jelezni kívánjuk a Franciaországot kifosztóknak, hogy semmi sem szabhat gátat a Nép igazságszolgáltatásának.”
Stadler grimaszolt.
– Régi történet! Kicsit átfazonírozták a pofáját.
– Maga volt az? – kérdezte Scatti.
– Sajnálom, nincs mit mondanom.
– Maga volt?
– Nem. Egy szakállas alak, hosszú, kissé őszes hajjal.
– A neve? – követelte Scatti.
– Marx. Karl Marx.
Scatti bólintott.
– Hát legyen. Nem lep meg. 1971-ben felgyújtották egy gyár parkolóját. Az maga volt.
Stadler ismét megpróbált felemelkedni, de a hasító fájdalom megakadályozta benne.
– Nem, hanem a húgom.
Scatti ismét bólintott.
– Tudtuk, hogy maga volt az. Sosem sikerült bizonyítani. Nagyon elővigyázatosan járt el. Félholtra vertek egy közrendőrt, aki megsebesített egy arabot. Az is maga volt.
– Nem, hanem Jasszer Arafat, személyesen. Meg fognak ölni? Milyen jogon?
Scatti az egyik zsebéből előhúzott egy rágógumit, és kétségbeejtő lassúsággal kezdte kibontani.
– A jogszerűség határait a korrupt politikusok határozzák meg. Pedig a törvényesség lenne hivatott fenntartani a világunkat.
– Nem értem.
Scatti tisztelte az ellenfelét. De legalábbis nem becsülte alá az intelligenciáját. Ráadásul noha gyilkos volt, politikai okokból cselekedett. Semmiben sem hasonlított ahhoz a söpredékhez, amelynek a tagjait az elmúlt napokban likvidálták. Így hát egy kis magyarázkodásba bocsátkozott.
– Mondjuk úgy, hogy a változás hatására az elmúlás folyamata felgyorsul azok számára, akik nem tudnak vagy nem akarnak alkalmazkodni. Másképpen kifejezve, azoknak az értékeknek a fennmaradása, amelyeknek a jegyében születtünk, tartja távol a világvégét. Ez ilyen egyszerű.
Felállt, majd folytatta.
– De most nem is ez a lényeg. A dél-vietnami nagykövetség második titkárának a lakását felrobbantották. Maga volt az.
– Á, nem, hanem Ho Si Minh.
– 1972. Eltávolodott a már agonizáló maoizmustól. Olaszországban tűnik fel. Illegálisan jut át a határon. Ott aztán hamar egyik napról a másikra élő, rejtekhelyeit rendszeresen váltogató gyilkossá válik.
– Nem a tömegek tudata határozza meg az anyagi körülményeiket, hanem az anyagi életkörülményeik határozzák meg a tudatukat.
Scatti bólintott. Stadler szavaiból egy kukkot sem fogott fel, ő saját magával értett egyet.
– Bizonyosra vesszük, hogy maga volt a Prima Linea egyik végrehajtója.
– A munkamegosztás pusztító hatása.
– Sajnálatos módon – folytatta Scatti –, és hangsúlyozom, hogy a maga számára sajnálatos módon minderre nincs semmilyen bizonyítékunk. De tudjuk. Mindent tudunk, mindenkiről. Hogy ez vagy az lelőtt egy fasisztát Milánóban, megint csak a Prima Linea megbízásából. Tudjuk, hogy… Neveket akar hallani?

– Maguk egy ilyen halálbrigád-féleség lennének? Találkoztak az ottani kollégáikkal, és megbeszélték, hogy ezentúl semmi szükség bizonyítékokra? Hát ez csodás, mi? Azokat a bűnözőket maguk lőtték le! Nahát, összenő, ami összetartozik.
– Nem, ez egészen más.
Stadler halványan elmosolyodott.
– A lustaság is belejátszik. Lőni gyorsabb megoldás, mint szórólapokat osztogatni vagy követ ni valakit. Szóval ez a módszer veszi át a hegemóniát a terepen. Rá fogsz faragni, zsarukám. Ahogy mi is. Ez benne van a képletben, pont ugyanazokból az okokból.
Scatti lassan előhúzta a 9 mm-es MAB állítható hosszúságú öntöltő pisztolyát, és a fejét ingatta.
– Magának megrontották az intelligenciáját, Stadler.
Aztán nagyon gyorsan két lövést eresztett a sebesült mellkasába.

Fordította: Bayer Antal

Frédéric H. Fajardie: Így jár minden politikus bűnöző
Athenaeum Kiadó, Budapest, 2017