Elena Ferrante: Nő a sötétben (részlet)

| 1 |

Még egy órája sem vezettem, amikor elfogott a rosszullét. Az oldalamat égető fájdalom visszatért, bár egy darabig igyekeztem nem törődni vele. Csak akkor rémültem meg, amikor rájöttem, hogy nincs erőm a kormányt tartani. Alig néhány perc alatt a fejem elnehezedett, a fénycsóvák elhalványultak előttem, szinte már azt sem tudtam, hogy a kormánynál ülök. Úgy éreztem, hogy fényes nappal van, a tengerparton vagyok. A strand kihalt, a tenger csöndes, de a néhány méterre álló rúdon ott lobog a piros zászló. Kiskoromban anyám folyton ezzel rémítgetett: Leda, sose fürödj, ha felhúzzák a piros zászlót, mert a viharos tengerbe könnyen belefulladhatsz. Éveken át hordoztam magamban a rémületet, és most sem merészkedem bele, hiába áttetsző, tükörsima a tenger, ameddig a szem ellát, én csak reszketek. Győzködöm magam: indulj már, mit számít a jelzés, de csak állok a víz szélén, óvatosan próbálgatom a lábujjhegyemmel. Olykor felbukkan anyám alakja a dűnék felett, és rám kiált, mint kislány koromban: Leda, mit művelsz, nem látod a piros zászlót?

A kórházban, amikor kinyitottam a szememet, egy másodperc töredékéig újra ott láttam magam tétován, a tükörsima tenger előtt. Később talán ezért voltam biztos abban, hogy nem álom volt, hanem a képzeletem vészjelzése, amely kitartott ébredésemig a kórteremben. Az orvosoktól megtudtam, hogy a szalagkorlátnak ütköztem, de súlyosabb következmények nélkül. Az egyetlen komoly sérülés a bal oldalamon volt, egy megmagyarázhatatlan seb.

Eljöttek a barátaim Firenzéből; Bianca és Marta, a lányaim, de még Gianni is hazarepült Kanadából. Azt mondtam nekik, hogy elálmosodtam és kisodródtam. Pedig pontosan tudtam, hogy nem az álmosság volt az oka. Egy értelmetlen mozdulat volt mögötte, annyira értelmetlen, hogy úgy döntöttem, nem osztom meg senkivel. A legnehezebben azok a dolgok oszthatók meg, amelyeket mi magunk sem értünk.

| 2 |

Amikor a lányaim Torontóba költöztek, ahol az apjuk évek óta élt és dolgozott, zavart csodálkozással döbbentem rá, hogy egyáltalán nem fáj, hogy olyan könnyűnek érzem magam, mintha csak most hoztam volna világra őket végérvényesen. Közel huszonöt év után először fordult elő, hogy nem munkált bennem a szorongás: gondoskodnom kell róluk. A lakásban olyan rend volt, mintha senki sem élne benne, nem nyomasztott a bevásárlás, a mosás; az asszony, aki évek óta segített a háztartásban, talált egy jövedelmezőbb helyet, és én nem éreztem szükségét, hogy valaki más lépjen a helyébe.

Egyetlen kötelezettségem maradt a lányaim iránt: mindennap felhívni őket, tudjam, hogy vannak, mit csinálnak. A telefonban úgy nyilatkoztak, mint akik már berendezkedtek az önálló életre, pedig valójában az apjukkal laktak együtt, de megszokták, hogy szóban is függetlenedjenek, tehát úgy beszéltek, mintha az apjuk a világon sem lenne. Ha az életükről kérdezősködtem, vagy derűsen másra terelték a szót, vagy kínos szünetekkel teli rosszkedvvel számoltak be, ha meg éppen a barátaikkal voltak, megjátszósan affektáltak. Gyakran hívtak fel ők is, kivált Bianca, aki zsarnokibb, követelőzőbb módon viszonyult hozzám; de csak azért, hogy megtudakolják, illik-e a narancsszínű szoknyához a kék cipő, hogy megkeressek nekik néhány cetlit, amit egy könyvben hagytak, és tüstént postára adassák velem; mindezt csak azért, hogy megbizonyosodjanak, rajtam kitombolhatják a dühüket, a boldogtalanságukat, hiába választ el tőlük egy földrész és a fél világ. Telefonbeszélgetéseink mindig sebtében bonyolódtak, olykor annyira mesterkéltre sikeredtek, akár egy filmben.

Megtettem, amit kértek, úgy reagáltam, ahogyan elvárták. Minthogy a távolság fizikailag megakadályozott, hogy közvetlenül beleavatkozhassak az életükbe, kívánságaik és szeszélyeik teljesítése kivételes és felelősségmentes gesztusokká összegződött, minden igényüket egyszerűnek, minden rám testált feladatukat szeretetteljes szokásnak ítéltem. Csodálatosan felszabadultnak éreztem magam, mintha egy nehéz feladat végére jutottam volna, mely többé nem nyomaszthatna.

Dolgozni kezdtem, de nem kellett már figyelnem az órarendjükre, a szükségleteikre. A hallgatóim dolgozatait éjjelenként javítottam, és közben zenét hallgattam, délutánonként sokszor elaludtam füldugóval a fülemben, naponta egyszer ettem, mindig ugyanabban a kisvendéglőben, a házunkban. Az egyetemen többé nem ingereltek a túl ostoba vagy túl intelligens diákok. Egy kollégám, akivel évek óta összejártunk és hébe-hóba ágyba is bújtunk, egyik este zavartan jegyezte meg, hogy valahogy összeszedettebb lettem, adakozóbb kedvű. Néhány hónap alatt visszanyertem fiatalkori karcsúságomat, mintha erőre kaptam volna, és az agyam is mintha a régi sebességgel forgott volna. Egy este belenéztem a tükörbe. Negyvenhét éves voltam, négy hónap híján negyvennyolc, de valami varázslattal szembesültem, amely jó néhány évet letörölt rólam. Nem tudom, örültem-e neki, mindenesetre meglepett.

Ebben a szokatlanul jó közérzetben fogalmazódott meg a nyaralás gondolata, és amikor elérkezett a június, úgy döntöttem, ahogy a vizsgaidőszak lezárul, és az összes bürokratikus formaságon is túlesem, nyomban elutazom a tengerhez. Keresgélni kezdtem az interneten, fényképeket és árakat böngésztem. Végül kibéreltem egy elég olcsó, parányi apartmant a Jón-tenger partján, július közepétől augusztus végéig. Valójában csak július 24-én tudtam elindulni: kényelmesen utaztam, az autóm dugig volt könyvvel, melyek már a jövő évi szemináriumra való felkészüléshez kellettek. Szép nap volt, a nyitott ablakokon át a fülledt nyár illata áradt be, szabadnak éreztem magam, és nem volt bűntudatom tőle.

De félúton, miközben megtankoltam, rám tört a szorongás. Régebben nagyon szerettem a tengert, de a napozás már legalább tizenöt éve kiborított, ingerlékennyé tett. Az apartman bizonyára ronda lesz, panoráma alatt meg a silány sorházak mögött felsejlő kékségcsücsköt értik. A meleg és a házban lévő éjszakai szórakozóhely dübörgő zenéje miatt le sem hunyom majd a szemem. A maradék utat beárnyékolta a rosszkedvem, a tudat, hogy milyen kényelmesen is dolgozhattam volna egész nyáron a légkondicionált lakásomban, az üres társasház csendjében.

Alkonyatra értem oda, a nap lebukóban volt. A falucska szépnek tűnt, lakóinak beszéde kellemesen csengett, a levegőben finom illatok. Egy bozontos fehér hajú, idős ember várt rám, tiszteletteljesen szívélyes volt. Mindenekelőtt meg akart hívni egy kávéra, azután félreérthetetlen mozdulatok és somolygások közepette megakadályozta, hogy akárcsak egyetlen táskát is felcipeljek a lakásba. Csomagjaimmal megrakodva, szuszogva kaptatott fel a harmadik, egyben legfelső emeletre, és egy kis apartman küszöbére halmozta a bőröndöket. Hálószoba, egy ablaktalan konyha, melyből a fürdőszoba nyílt, egy nagy ablakos nappali és a terasz, ahonnan az alkonyati fényekben látszott a sziklás földnyelvekkel tagolt tengerpart és a végtelen tenger.

A férfit Giovanninak hívták, nem ő volt a tulajdonos, csak őr vagy gondnokféle; de a borravalót mégsem fogadta el, majdhogynem megsértődött az értetlenségemen, hogy ő csak a szívélyes vendégfogadás szabályai szerint jár el. Miután többször biztosítottam, hogy minden nagyon tetszik, végre elment, és akkor észrevettem, hogy a nappali asztalán egy nagy tál áll, telis-tele őszibarackkal, szilvával, körtével, szőlővel és fügével. A gyümölcsöstál úgy ragyogott, akár egy csendéletben.

Egy műanyag fotelt kivittem a teraszra, egy ideig a tengerre csöndesen alászálló estét szemléltem. Hosszú évekig minden vakáció a lányokról szólt, s amikor felnőttek, és a barátaikkal maguk kezdtek utazgatni szerte a világban, én mindig otthon maradtam, és rájuk vártam. Nemcsak a mindenféle-fajta katasztrófától rettegtem (a légi és tengeri közlekedés veszélyei, fegyveres konfliktusok, föld- és tengerrengések), hanem attól is, hogy az idegrendszerük sérülékeny, az útitársaikkal összetűzhetnek, a túl könnyen viszonzott vagy éppen viszonzatlan szerelmeikben érzelmi drámákba bonyolódhatnak. Mindig készen akartam állni a hirtelen segítségkéréseikre, attól féltem, hogy majd megvádolnak a valódi énemmel, hogy figyelmetlen meg szétszórt vagyok, hogy mindig csak magammal foglalkozom. Elég! Feltápászkodtam, zuhanyozni indultam.

Megéheztem tőle, a gyümölcsöstálhoz mentem. Felfedeztem, hogy a fügék, körték, szilvák, őszibarackok, a szőlő a csalóka látszat ellenére állottak, már rothadásnak indultak. Fogtam egy kést, hatalmas, megbarnult részeket vágtam ki belőlük, de megundorodtam a szagtól, és majdnem az egészet kivágtam a szemétbe. Kereshettem volna egy éttermet, de annyira elfáradtam, hogy enni sem akartam, álmos voltam.

A hálószobának két nagy ablaka volt, behajtottam, leoltottam a lámpát. Láttam, hogy odakint rendszeres időközönként felvillannak a világítótorony fényei, és néhány pillanatra bevilágítják a szobát. Sohasem lenne szabad este érkezni egy ismeretlen helyre, minden meghatározhatatlan, minden könnyűszerrel túlértékelhető. Vizes hajjal, fürdőköpenyben nyúltam végig az ágyon; a mennyezetre szegezett tekintetemmel azt a pillanatot vártam, amikor a fény fehérbe öltözteti. Odakintről egy motorcsónak zaja és elhaló vernyákolás, danászás hallatszott. Széthullottam. Álomittasan megfordultam, a kezem hozzáért valamihez a párnán, hideg tapintása a selyempapíréra emlékeztetett.

Villanyt gyújtottam. A hófehér párnahuzaton egy három-négy centis rovar feküdt, olyasféle, mint egy nagyra nőtt légy. Sötétbarna, mozdulatlan, hártyás szárnyú. Győzködtem magam: csak egy kabóca, talán pont az én párnámon dobta fel a potrohát. A fürdőköpeny ujjával megérintettem, megmozdult, majd tüstént újra megmerevedett. Hím, nőstény. A nőstény hasán nincsenek rugalmas membránok, nem énekel, néma. Undor fogott el. A kabóca beveszi magát a szőlőbe, és a kőrisfák kérgéből kiszívja a gyantát. Óvatosan felemeltem a párnát, az egyik ablakhoz vittem, és kiráztam. Így kezdődött a nyaralásom.

Fordította: Balkó Ágnes

Elena Ferrante: Nő a sötétben
Park Kiadó, Budapest, 2018