Kőbányai János: Izrael az új népvándorlás korában (előzetes, részlet)

Posted on 2018. július 4. szerda Szerző:

0


A rakéták éjszaka érkeznek |
1990. január 18.

Most, amikor 1990. január 18-án délután 3 óra 40-kor két óra áll rendelkezésemre megírni a háborúba forduló éjszaka és ébredés talán világtörténelmi eseményeit, hogy beférjen a Népszabadság lapzártájába: kiszaladok a ház elé fényképezni. Sürget az idő – színek és formák szerelmeseként mégsem tudok mást tenni, mint hogy engedjek rögzítőmániámnak. A látvány üzen: soha ilyen gyönyörűnek nem láttam Jeruzsálem roppant aréna-karéjában a lebukó világosság és a feltámadó sötétség színjátékát – ezt a megunhatatlanul mindennapi drámát –, mint most, az első háborús sábbátra készülődve. Ez is információ, sőt talán a legfontosabb: megörökíteni a képet és a kép elindította hangulatot, amely – most már hinnem kell a lehetőségében – talán csak az én (kamera) szemem által marad fönn.

Haragosan vádló vörösök, komor bíborok s megengedően lágy rózsaszínek törnek szét a füstös szegélyű bárányfelhőkön a végtelen magas, végtelen kiterjedésű és árnyalatú kékek burája alatt. S az e szépségben elizzó város mintha feloldani készülne az e földhöz kapcsolódó pányváit, hogy e hívogató szelíd kékségbe emelkedjék maga is, el innen e világról.

A szirénák éjjel kettőkor keltettek. Hisztérikus sikongásuk körbeszaladta a dombokat. Először egy percig szóltak, majd jó öt percre rá szakadatlan panaszuk föllármázta az egész várost. Egész Izraelt. A rádióállomások megszakítva adásukat felszólították a lakosságot, vonuljanak óvóhelyeikre vagy a már jól elő készített, leszigetelt szobáikba, s vegyék fel a gázálarcokat.

Először azt hittem: a tegnapi háború folytatódik az ablakomból leereszkedő völgyben, s túl a betlehemi dombokon. Ezúttal kihunytak az ablakszemek, s sötét félelemben várták a fejleményeket. Fölhívott egy lány, aggódva a biztonságomért: azonnal rohanjak a legközelebbi hotel óvóhelyére: nincs ideje értem autózni. Remegő hangja ijesztőbb veszélyt sejtetett, mint a szirénák vijjogása. A francia és angol nyelvű éjjeli műsorok konzervanyagokat sugároztak – interjúkat, kommentárokat – az elmúlt nap háborús eseményeiről. Ha élőben szólaltak meg, a bemondó hangja el-elcsuklott. A katonai szóvivő irodája persze állandóan foglaltat jelzett, amikor végre-valahára elértem, annyi információt sem tudott adni, amennyit a rádió közölt. Hangrobbanásokkal telt meg a levegő. Sietős repülőgépek húztak el az Óváros fölött. Éjjel négykor megkönnyebbült, vidám hangon felhívott az engem riasztó lány: a veszélynek vége. Egy-másfél órát ült az óvóhelyen talpig gázálarcban. Mint délelőtt megtudtam – így tett az egész ország. Nem mertem bevallani, hogy ez idő alatt a zsebrádiómat hallgatva végig a házam előtt álldogáltam, és az Óváros fényeit bámultam: hátha onnan megtudok valamit.

Fél öt felé a francia adó megszólaltatott egy tel-avivi szemtanút. A hölgy elmondta, először egy nagy robbanást hallottak, majd kisvártatva még egyet. Öt perc múlva szólaltak meg a szirénák. Öt-fél hat felé már köztudottá vált: az éjjel tíz rakéta érkezett Izrael területére, körülbelül nyolc percig tartott, míg kilövőhelyükről idejutottak. Java részük Tel-Avivot célozta meg, de kapott belőlük Haifa környéke és Galilea is. Tizenegy ember megsebesült. Több idős embert szívszélhűdéssel kórházba szállítottak. A rakéták vegyi gyilkot nem hoztak.

Reggel hét órára randevút beszéltem meg a Szent Sír melletti Szent Jakab-templom görögkeleti papjával. A görögkeleti pátriárka és szerzeteseinek egy csoportja s talán néhány bátrabb hívő a Jerikóhoz közeli Jordán-partra készült, oda, ahol Szent János megkeresztelte Jézust. Kivételes alkalom, amelyre évek óta vártam, mert ez a hely zárt katonai terület, ezúttal azonban engedélyezték a szertartást. A katonai hatóságok még éjjel tizenegykor is megerősítették: az engedély érvényes. Fotóstáskámat jól te letankoltam filmmel, objektívokkal. Elias Yaghnam atya negyed hétkor csengetett: a hívek ma nem hagyják el házaikat, Jeruzsálem összes keresztény temploma zárva tart, még a Golgota-domb fölé épült Szent Sír-katedrális is. Tehát ma nem gyújt senki gyertyát a Megváltóért, noha bizonyára annál többen fohászkodnak hozzá.

(Ami a tegnapi tudósításomból kimaradt: pedig lehet, épp ez segített abban, hogy ilyen viszonylag kevés kár érje Izraelt: vallásos asszonyok egy csoportja hólabda-akciót indított. Mindenki felhívott öt telefonszámot, s a megkeresettek is így tettek. Arra kérték ismerőseiket, hogy a háború kirobbanásának pillanatában kezdjék el mondani a 77-es, 107-es, 122-es és 124-es zsoltárokat. A hölgy, aki ezt nekem elmondta, megkért: feltétlenül írjam meg ezt is a cikkemben, mert a magyar olvasók bekapcsolása is megnöveli az imák erejét.

S ha már zárójelet nyitottam: miközben végre hozzákezdtem tudósításomhoz, újra ki kell szaladnom a ház elé. Hangszórók üvöltenek arabul, és lövések pufognak. Azt szeretném kideríteni, az intifáda aktivistái vagy az izraeli hatóságok adják ki napi ukázukat. A falucska zsibongásából, a felém úszó hangokból-nevetésekből ítélve: szomszédaim közérzete javulóban, s várakozásteli bizakodás tölti el őket. A magam helyzetét ahhoz tudnám hasonlítani, mint amikor a Fradi-pálya hangosan zsidózó és libásozó B-közepén ülök egy Ferencváros–MTK örök rangadón, csapatom – naná, majd nem az MTK, hiszen egész életem: vonzásaim és választásaim: emtéká – valami véletlen csoda folytán bekotort gól után makkabeusi elszántsággal állja a pályán belüli és a pályán kívüli őrületes nyomást. Trattata-ta, trattata-ta. Vajon ez a géppisztolysorozat kit hogyan talált el?)

Délelőtt Michael Silber tanácsadó professzorom telefonál, nem akarok-e vásárolni, értem jönne kocsival. Jeruzsálem egyik legnagyobb bevásárlóközpontjában, a Supersolban hatalmas a tömeg, a bevásárlókocsikkal türelmesen álldogálnak a pénztár előtt kígyózó sorokban. A debreceni születésű, Amerikában nevelkedett és itt letelepült Silber történészprofesszor, a magyar zsidó történelem kutatója, a Jeruzsálemi Héber Egyetemen e témával foglalkozó kutatóhely vezetője. Az éjjel sem mit nem aludt, mert kislányai rosszul viselték a gázálarcot. A vásárlás után rohan az egyetemre, másolatokat készít a komputerében tárolt diszkekről. Ha azokat elpusztítanák: több év kutatómunkája menne tönkre. Ezt az anyagot, amelyet a holokauszt romjai alól szedegetett ki, és most próbálja egységgé összeragasztani, nem lehetne még egyszer egybegyűjteni. Ha ez az anyag egy rakétatámadás során elpusztul: a magyar történelemnek ez a szelete véglegesen kiiktatódik az emlékezetből.

Silber elvisz a Hilton Szálloda sajtóközpontjába. Lis Christiansen, a kedves dán újságírónő panaszolja: olyan mélyen aludt, hogy nem hallotta a szirénát. A lapja csengette fel a rakétatámadás hírével. S ahelyett, hogy a személyes biztonságáról érdeklődtek volna, türelmetlenül sürgették, azonnal rohanjon a városba, és szállítsa a sztorit. Mozgó méhkas a sajtóközpont, ide várják David Lévi külügyminisztert. Lévi arca fáradt, perceket ha alhatott. Semmi érdemlegeset nem mond: Izrael jogát hangsúlyozza, hogy megvédje magát. A riporterek nem tudnak zöld ágra vergődni a virágnyelvnél is virágabbul fogalmazó külügyminiszterrel, aki gyakorlott vívóként hajol el a konkrét kérdések felől. Pedig a New York Times riportere majdnem sarokba szorítja: „Az rendben van, hogy nem mondja meg, mikor és hol, de egyáltalán lehetségesnek tartja-e a visszacsapást?” Ám Lévi újra csak a válaszadás jogáról, az éjjel rettegve az óvóhelyekre vonuló gyerekekkel, öregekkel szembeni felelősségről beszél. S a „barát” Nyugat felelősségéről is. Mert Szaddám Huszein félelmetes arzenálját – de jó volna tudni, van-e köztük nukleáris töltet? – ők szállították neki. Említette is Genscher német külügyminiszternek: ha „csak” német cégek (is) gyártották, szállították is a most a zsidó nép ellen fordított tömegpusztító fegyvereket, azért a kormányának is van felelőssége benne. Nem vall nagy stílusérzékre, hogy éppen ők. Akiknek a zsidók nagyipari pusztításában komoly tradícióik vannak. A külügyminiszter nem hagy sok kérdést elhangzani, testőrei kíséretében sietve elrobog. Folyosói vélemények szerint ezen az éjszakán különleges eseményekre számíthatunk.

Mindenesetre – s ez példátlan – a rabbik engedélyezték híveiknek, hogy szombatra virradó éjszaka hallgassák a rádiót, fölkapcsolják a villanyokat, s ha szükséges, fölemeljék a telefonkagylót, hogy szeretteik után érdeklődjenek.

Kőbányai János

Kőbányai János:
Izrael az új népvándorlás korában

Múlt és Jövő Kiadó, Budapest, 2018
432 oldal, teljes bolti ár 5778 Ft,
kedvezményes webshop ár 4911 Ft
ISBN 978 615 548 0478

A Múlt és Jövő Kiadó könyvei

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

Kőbányai János új kötetében összegyűjtötte az idén 70. életévébe lépett Izraelről szóló írásait – riportokat, esszéket, naplókat, interjúkat. Ez a kerek születésnapos életéből is tekintélyes idő, nemkülönben a magyar látószögéből, amely felöleli a késő Kádár-korszakot, majd a teljes rendszerváltás korát, annak mostani lezárásáig.

»Izrael hetvenéves. Az egy ország számára oly rövid létezés 2018-ban mérhető számtani felén, harmincöt éve kapcsolódtam (sodródtam, vonzódtam és választottam) az „ős-új országhoz”, hogy az új állam (haza) létezésének második félidejének (fél)hivatásos rögzítőként, és/vagy leginkább „kettős gyökerű” magyar zsidóként – a zsidó és a magyar nép elbeszélése szereplőjeként – váljak tanújává. Én? Nem inkább bennem annyi, kétezer éve innen elüldözött/vándorolt nemzedék? („… ők fogják ceruzámat / s én érzem őket és emlékezem”)
Féltőn, s nem elfogulatlan tanúként arra kerestem a választ – szerintem minden további krónikaírónak ez lesz a központi kérdése –, hogy hogyan lehet megmaradni az ellentétes világhatalmak köszörűkövén a folyamatos szikrázásban és ütközéscsiszolódásban, ennyi milliárd ember csillapíthatatlan gyűlölete ellenére, akik minden balsorsukat Izrael létében szocializálták? Ráadásul a világrend-felbomlásnak az ókorihoz hasonló folyamatában – mely rend a kétpólusú, a Szovjetunió és az Egyesült Államok egymást kiegyenlítő status quóján nyugodott. A rend éppen a krónikám kezdetén bomlott fel, és indította el számtalan háborúval az új felállás (vagy pusztulás) kezdő mozzanatait, s benne az új népvándorlás korát.«