Helena Ladisla: Újratalálkozás az Adriánál (részlet)

Posted on 2018. június 12. kedd Szerző:

0


|| 1 ||

A British Airways Szlovéniába készülő járata lassan megtelt utasokkal. Agnes Lindsay a csomagrekeszbe tette kézitáskáját, beült a helyére az ablak mellé. Férje előbb letette szemüvegét és az újságját az ülésére, majd Agnesé mellé csúsztatta a saját táskáját. Némi mormogással huppant felesége mellé, majdnem rá is ült a szemüvegre, mert egy nagydarab utas türelmetlenül valami keményet nyomott a derekának.

­­– Most mondd meg, hova tülekszik – mondta feleségének dohogva.
– Biztos fél, hogy nem marad neki ülőhely. – Agnes elbűvölő mosolya azonnal elsöpörte a férfi bosszúságát. Egyetértett férjével, hisz Paul nem állta el a törtető útját, hanem a másik férfi a két kezében cipelt kézitáskák és a mögötte sopánkodó duci feleség miatt nem fért el.
– Szerencséje, hogy nem ültem rá a szemüvegemre, különben…
– Különben? – kérdezte Agnes. – Vízbe fojtod?
Megsimította a férfi karját, hisz tudta, utál idegenekkel összezárva lenni, és ki nem állhatja a tolakodást. Akármilyen sokat repült is, nem volt képes megszokni az utazással járó kellemetlenségeket.

– Különben hasra esett volna a lábamban! – kacsintott Paul. S bár úgy érezte, joggal bosszantja a beszéde alapján orosznak tűnő kövér férfi viselkedése, igazat adott Agnesnek, kár ezen bosszankodni. – Nocsak, ráadásul még a végén az is kiderül, potyautas?

Meglepődtek, amikor a kövér orosz visszafelé újra elhaladt mellettük, maga előtt tolva a feleségét. Mögöttük a stewardess mosollyal bizonygatta, hogy ő többször is szólt nekik, nem a jó irányba indulnak, de nem figyeltek rá.
– Látod, milyen jó, hogy nem tetted ki a lábad.
– Megspóroltam volna neki kétszer 20 méter felesleges totyogást.
– Jól van! Ne morcolj! – Agnes fejcsóválva nézett a férjére, de ő már az újságjába temetkezett, hogy ne lássa a repüléstől félők izgalmát. Ne kelljen szóba elegyednie a kényszeresen beszélgetni vágyókkal sem. Agnes jóleső érzéssel állapította meg, hogy férjén nem látszik az idő múlása. Gondosan nyírt hullámos haja őszült ugyan, de dús és csillogó volt. Amikor tavasszal az ötvenedik születésnapját ünnepelték, Paul azt kérte, hadd növeszthessen szakállat, mert úgy érzi, külseje nem eléggé ötvenes. Agnes jót derült az ötleten, és természetesen nem volt ellene kifogása. Annál is inkább, mert szerinte a szakáll inkább fiatalította a férjét. A magas, szinte karcsú férfiról sokan nem hitték el, hogy tizenöt évvel idősebb Agnesnél.

Az utasok lassan elhelyezkedtek. Agnes pedig tűnődve szemlélte őket, próbálta kitalálni, ki honnan érkezhetett, s hová tarthat. A túloldalon velük egy sorban egy fiatal pár ült. Mindketten először repülhettek, mert nagyon szorították egymás kezét. Agnes biztató mosolyára a lány zavartan visszamosolygott, s valami érthetetlen nyelven üdvözölte is. Úgy vélte, első bemutatkozásra utaznak valamelyikük szüleihez. Feszültek, mert talán a leendő anyós nem örül a választásnak.

A fiatalok előtt két idősebb férfi ült. Amolyan bankárformák, akik szintén elmélyülten tanulmányozták újságjaikat. Vajon sikeres üzlet áll előttük, vagy épp kozmetikázni készülnek az elmúlt hónapok halmozódó deficitjeit? Agnes elmosolyodott az ötletén, olyan képtelennek tűnt, hogy csalók legyenek ezek az igazi citybéli urak. Az őelőttük lévő sorban egy nagyon idős, kiöltözött nő ült egyedül. Ékszerei és csipkés gallérja láttán Agnes úgy vélte, valami grófnő lehet. Paul persze biztos nevelőnőnek mondaná.

Az Agnesék előtti három sorban hegymászó túrára készülő bakancsos fiatalok foglaltak helyet. Lázas pusmogással tárgyalták a landolás utáni teendőket. Agnes szomorúan állapította meg, hogy nem látható izgalmas személyiség az utasok között. Se egy rejtélyes idegen, se egy lefátyolozott hölgy, se egy okoskodó turista. Sehol semmi érdekes figura.

Nagy sóhajtással kinézett az ablakon a repülőtérre. A csomagok berakodását befejezték, a szállítókocsi épp elgurult a repülőgéptől. Pár overallos munkást látott elhaladni, de ott sem talált semmi érdekeset. Épp arra gondolt, hogy feláll, és előveszi a könyvét, de a kapitány köszöntötte az utasokat, és bejelentette, hamarosan indulnak.

– Jó napot, tanárnő! Örülök, hogy látom.
– Kérem, uram, azonnal foglaljon helyet! A repülőgép indulásra kész – szólt határozottan a stewardess a késésben lévő utasra.

Mire Agnes felnézett, a hang gazdája eltűnt, már csak a visszatérő utaskísérőt látta, amint biztató mosollyal ellenőrzi, minden rendben van-e. Az idegen minden bizonnyal hamar leülhetett, mert sem az alakját, sem a haját nem látta, de azt sem hallotta, hogy másnak köszönt volna.

A megszólítás és a hang viszont nagyon ismerősnek tűnt. Nagyon-nagyon ismerősnek, de abban teljesen biztos volt, hogy nem a mostani diákjai egyikét hallhatta. Meglepetten érzékelte, hogy szíve izgatottan elszorul, és régi emlékek öntik el. Sehogy sem értette, miért, hisz sejtése sem volt, ki köszönhetett rá. Örült a rejtélynek, mégsem lesz unalmas a repülőút, ki kell derítenie, ki lehetett. Felszállás után majd szét is néz, még ha Paul ki is neveti érte.

– Hmmm… Ki volt ez? Neked vagy nekem köszönt? – kérdezte Paul, szemüvege fölött felnézve az újságjából.

– Tanárnőt mondott, így alighanem valamelyik régi tanítványom – válaszolta tűnődve Agnes. – Nem láttam, ki lehetett, mert épp az ablakon bámultam kifelé.
– Hogy lehetne teneked „régi” tanítványod? – kétkedett Paul.
– Tizenkét éve tanítok. Az öt éve végzettek is régiek már, nemhogy az elsők. Nem láttad, hova ült le?
– Nem, mire felnéztem az újságból, eltűnt. Ne izgulj, nem fog elveszni, míg repülünk. Legfeljebb átalakul másodpilótává.
– Olyan komolytalan vagy! Nézd meg, nem a grófnő mellé ült le!
– Grófnő??? – nézett szét felhúzott szemöldökkel a férfi, majd meglátta az egyenes hátat. – Ja, arról a nevelőnő-szerűségről beszélsz, baloldalt elöl? Hát őmellé nemigen ül le senki.
– S előttünk, a bakancsosok között?

– Miért, bakancsban köszönt rád? – kérdezte hamiskásan Paul, de Agnes válaszát már nem hallotta a feldübörgő motoroktól, csak a rosszalló homlokráncolását látta, ahogy durcásan az ablak felé fordult. Mosolyogva figyelte, ahogy felszállás közben próbált az ülések fölött, között kinézni, hátha megtalálja a rájuk köszönőt. A gép emelkedését kihasználva még hátrafele is szétnézett, pedig az ismeretlennek elöl kellett lennie. Tudta, hogy az első adandó alkalommal elindul a keresésére, még akkor is, ha a mosdó az ellenkező irányban van.