Tommi Kinnunen: Négyesút (előzetes, részlet)

Posted on 2018. május 17. csütörtök Szerző:

0


 

Kinnunen_Négyesút-bor240

A Négyesút egy család regénye, és azokról az évekről és emberekről szól, amelyek és akik Finnországot újjáépítették a háborúk romjaiból. A könyv minden egyes fejezete egy-egy ugrás az időben és a térben – mégis, az ibseni atmoszféra, a Kaurismäki filmjeit idéző hangulat összekötik a család négy generációját. Tommi Kinnunen olyan sorsokat mutat be megdöbbentő kidolgozottsággal, amelyek tiltott magasságokba törtek. Mariát, a fiatal szülésznőt a falubeliek gyanakvása övezi. Független szellem, aki ragyogó rátermettséggel vezet le nehéz szüléseket, és lépésről lépésre elnyeri a vágyott elismerést, ám mindeközben észrevétlenül saját becsvágya rabjává válik.

Sötét köz • 1895

Maria szeme hozzászokik a félhomályhoz. A lakószoba kicsi. Két szemközti oldalán alig látható ablakok, az egyik félig befedve lécdarabokkal, ezért az őszi este szürke fénye csak a másik ablakon szivárog be. Rögtön az ajtó mellett nagy palakőfal emelkedik, melynek kemencéjén világlószilánk ég a bábák számára, pedig kint még világos van. A falak koromfeketék, pedig a kemencének már van kéménye. A szövőszékben megkezdett szürke szőnyeg. A vajúdó nőt a padlóra állították négykézláb, a kihúzható ágynak támasztva. A padlón szanaszét véres törülközők.

Mariát csak ma hívták ide. Ebben a faluban nem szerettek bábát hívni a szülésekhez, ezt a fiatalt pedig különösen nem. Az előző inni kezdett ennyi vér és nyák, farfekvéses szülés és gyengeségbe belehalt anya láttán. Állítólag négy hónap alatt öt szülő asszony vérzett el, mert a bába olyan részeg volt, hogy nem tudott megmozdulni. Télen egyszer bemászott a szánba, de állandóan kiesett belőle, pedig bundába és takaróba bugyolálták, és ott maradt a hóban sírni. A fuvaros még megpróbálta odakötözni, de a bába hadakozott és kapálódzott, és végezetül mászva hazaindult.

Ezért hónapokig nem hívta segítségül senki az új bábát, még a templomszolga sem vitte magával az oltásokra. A templomos faluban világra bocsájtott néhány porontyot, akik egyébként is világra jöttek és életben maradtak volna. Különösebb hírneve még nem volt a lánynak. És mivel minden félreeső faluban volt saját, kipróbált parasztbába, cédulás bába vagy segítő öregasszony, aki ki tudta húzni a nehezen születőt is, és megadni neki a szükségkeresztelést; nem kérték a községi bába segítségét. Aztán még gyereke sem volt. Honnan is ismerhetné a nők világát.

Maria megijedt, amikor a kántor felesége éppen akkor kopogtatott kora este a bérkunyhó ajtaján, amikor vetkőzni kezdett.

– Nem alszik még, Maria – kérdezte az asszony, pedig öt óra sem volt, és válaszra nem várva benyitott és besántikált. – Lenne itt egy segítségkérő.

Maria a vállára dobta sálját, és követte az asszonyt a deszkából épült tornácra. Alacsony, öreg nő állt ott. Fekete selyemkendőjét a vállára eresztette, bemutatkozott, és türelmetlenül pillantgatott ki az ablakokon.

– Ha a bába eljönne velünk – mondta, és nyomatékul még pukedlizett is, a nála fiatalabbnak. – Mielőtt még jobban besötétedik.

A kántor felesége rendelkezésre bocsátotta a bricskát, és számos áldást mondott, amíg útnak indultak. Megérdemelte volna, hogy gyereke legyen, gondolta Maria, annyira beleéli magát más szülésébe. Nagy távolságokra is elzötykölődött, hogy megnézze a világrajötteket, megcsókolta őket, a gyermekágyban fekvők pedig szégyenkezhettek egérszaros lakószobájuk és a korhadó padlódeszkák miatt. Szerencsére mindig vitt magával harapnivalót, sajtot és zsíros aludttejet. Sok szülő asszonyban és főleg újszülöttben tartotta a lelket a gyermek utáni sóvárgása. Kár, hogy annak, akinek módja és képessége lenne felnevelni, s annyira vágyakozik gyerekre, nem adatik meg, a koldusszegény kunyhóban senyvedő asszony viszont legalább minden második évben gyermekágyas lesz. Az úton a fekete kendős egy kérdésre válaszolva elmondta, hogy ő a szülő nő anyja, és annak ellenére jött a bábáért, hogy mindenki ellenezte ezt. De mivel a szülés már régóta tart, és vajúdó lányát nagyon gyengének látta, kiosont, hogy segítséget hozzon. A bába azonban tartsa szem előtt, hogy még a lánya sem akarta őt odahívni.

Így volt hát most itt Maria. A lépcsőn két férfi ült az újabb hírekre várva. Tekintetükkel kísérték a nem várt látogatót.

– Hiszen gyerek ez még – mondta a fiatalabb, aki inkább látszott gazdának. – Jó, ha kis kezű – próbálkozott az idősebb. – Told le a nadrágod, majd megmutatja, miért.

A fiatalabb nem nevetett. Mariát nézte, de nem szólalt meg. Maria a két férfi között bement a lakószobába, egyikük sem húzódott félre.

Bent a vajúdó nő egy szenvedő tehén pillantásával üdvözölte. Homlokát izzadság borította, s két parasztbába ült mellette. Az egyik észrevette a jövevényt, és felállt. Kezét egy rongyba törülte, amelyen már barnára száradtak a vérfoltok. Maria letette a táskáját az ajtóban, a vizesdézsa mellé. Most a másik, fiatalabb parasztbába is észrevette. Az első megállt, egy pálcával tüzet vett a világlószilánkról, és rágyújtott a pipájára. Maria elé lépett, és tetőtől talpig végigmérte. Felemelte kezét, és meglegyintette Maria fűzőbe kötött derekát.

– Hát ilyen kisasszonka az új bába.
Visszafordult a vajúdó nőhöz, és mélyet szívott a pipájából.
– Nem jön az ki, akárhogy nyomja is az ember. Betapadt.
Maria tekintete a plafon felé tekergő pipafüstöt követte. A parasztbába ott állt előtte. Maria igyekezett a szülő nőre figyelni, de a parasztbába útját állta. Megpróbált elnézni mellette, de az ismét eléje fordult.
– Bele fog halni. Mindkettő – mondta Maria szerint túl hangosan. Haltak bele szülésbe, tudta jól. Az éppen szülőnek nem kell ezt emlegetni.
– Sok vért vesztett? – kérdezte Maria.
– Sokat és még többet is.
– Milyen az állapota?
– Még él.
A parasztbába legalább kétszer annyi idős volt, mint ő. Ismét megszívta a pipáját, és az orrán át fújta ki a füstöt, ami a már kormos plafon felé kígyózott. A parasztbába Mariát méregette.
– Mit gondol tenni a lány?
Maria megfordult és az ajtóhoz ment. A fekete kendős nő az ajtónyíláshoz surrant, és az ágy felé nézegetett. Maria rápillantott, és visszafordult a szobába. A kismama üveges szemmel bámult rá. A fiatalabb parasztbába a hátát masszírozta.

– Ha kimegy a bába a lépcsőre beszélgetni a házigazdákkal, majd szólunk, ha elkészültünk, és lehet a koporsóba tenni – mondta. A parasztbába túl fiatal volt Maria szerint. Szavait félénk pillantás kísérte.

A fekete kendős Maria mögé lépett. A szülő asszonyt nézte, akinek annyi ereje sem maradt már, hogy a szemét nyitva tartsa.

– Ha megöli – mondta, és a lányára mutatott, aki a mellére szorította a fejét –, én magát ölöm meg.
– Mit beszél?
– Ez az egyetlen gyerekem. Csak ez az egy van.
A fiatalabb parasztbába igyekezett elkapni az idősebb tekintetét.
– Mit szól ehhez, bába?
– Életben tartom.
– Ugyan hogyan?
– Nem tudom. Még.
Az idősebb parasztbába a nőkre nézett és arrébb ment. Mintha a pipáját ürítette volna ki a kemence falához ütögetve, egyúttal azonban a vajúdó felé intett a fejével. Maria felemelte a táskáját, és közelebb ment hozzá, a pulzust kereste a nyakán. A nő kinyitotta a szemét, és irányítani próbálta a tekintetét.
– Mi a jövendő anya neve?
– Rieti – válaszolta a fekete kendős.
Maria elgondolkodott, vajon az egyházi anyakönyvbe Riikka vagy Frederiikka van­e bejegyezve. A kántor felesége után kapta a nevét. Bizony örvendene, ha hallaná. Nem hiányozna ebből a házból a sütemény.
– Fordítsák a hátára.

A parasztbábák haboztak, de aztán engedelmeskedtek. Megtámasztották a vajúdó nő csípőjét, és az ágy sarkába emelték.

Az idősebb letörölte a mellkasáról a hideg verejtéket, a fekete kendős pedig a lányára tette a régi paplant. Rieti halkan nyöszörgött. Maria a paplan sarkát az asszony hasára húzta. A csecsemő feje már félig kint volt, de arccal Maria felé. A szeme nyitva, apró zöldes árnyalat látszott benne, de nem rezdült. Maria megtapogatta a kicsi homlokát. Hűvösnek érezte. Megnyomkodta a hason át, majd mindkét oldalról. Azután bal kezét a hasra tette, és ezzel egyidejűleg jobbjával erősen megnyomta az oldalát. Semmi mozgás. A fiatalabb parasztbába feszülten figyelte, mit csinál Maria, az idősebb az ablak mellett állt, de ő is figyelte. Maria a padlón lévő táskájáért nyúlt, és elővette a hallgatótölcsért. A végét szorosan a nő hasára nyomta és meghallgatta. Semmi hang. Kezét a gyermek nyaka mentén óvatosan befelé csúsztatta, míg meg nem találta a vállát. Gyengéden kitapintotta az ujjaival. A kulcscsont eltörve, talán a másik is. A gyermek válla beszorult.

– Mióta tart ez?
– Harmadik éjszakája, hogy erőlködik – felelte a fiatalabb. Az idősebb a fejét csóválta. – Nem jön az már ki onnan.
– Nem.
Maria ujjával kis keresztet vetett a gyermek homlokára.
Nyílt az ajtó. Az egyik férfi az ajtónyílásban maradt, a hideg légáram végigfújt a padlón, a másik bejött. Végignézett az asszonyokon, végül tekintete megállapodott a fekete kendősön.
– Él még?
– Melyik?

A férfi nem válaszolt. Sáros csizmájában végigment a szobán, és leült az ágyra a felesége mellé. A nő szeme csukva maradt. A férfi megérintette az izzadt homlokot, és visszakapta a kezét. A mozdulat egy pillanatra megállt a levegőben, majd lassan az asszony hajára tette a kezét, és simogatni kezdte.
– Jézus Krisztus majd vigyáz reád. Aztán irgalmas lesz. A fekete kendős sírva fakadt.
– Mit is tehetett volna, fiatal leány.
A fiatalabb parasztbába kihívóan nézett Mariára.
Az idősebb odament hozzá az ablak mellől.
– Együtt vagy külön temetjük? – kérdezte halkan, hogy a többiek ne hallják, és Mária vállára tette a kezét.

– Ha kell, kihúzhatom, amikor Rietiből kiszállt a lélek. Azt mondjuk majd, hogy sikerült megadnunk a szükségkeresztelést, és akkor nem lehet senkinek egy szava sem. Mondjuk, hogy Riikka lett.

Maria körülnézett a szobában. Kint szinte már feketéllett. A fiatalabb parasztbába új világlószilánkot gyújtott a régi lángjával. A gazda az ágy szélén ült, kezét az ölébe ejtve, beletörődő arckifejezéssel. A fekete kendős nem tudta abbahagyni a sírást. Maria ingerült volt.
– Van a házban egy tőrkés? – kérdezte.
– Mit akar azzal?
– Kell legyen egy tőrkés.
A fekete kendős cselekedett elsőként. Az asztalhoz ment keresni.
– Tőrkés – ismételte, maga sem tudta, miért. – A bába egy tőrkést akar.
Maria igyekezett határozott hangon megszólalni.
– A gazda keressen tőrkést. Te hozol egy vödröt – mondta, és a fiatalabb parasztbábára mutatott.
– Mi végre? – kérdezte az idősebb, bár gondolatban ágált ellene.
– A fejősvödör jó lesz? – kérdezte a fiatalabb.
– Nem, ne favödröt. Ha találsz cinket, azt hozd. Forró víz van?
Az idősebb a kemence felé fordult, a fiatalabb kifutott a szobából. A gazda képtelen volt csinálni bármit is, csak a fekete kendős keresgélését követte. Az ajtóban álló férfinak eszébe jutott a saját tőrkése. Levette az övéről.
– Itt van egy ilyen.
– Túl jó. Nincs egy másik? Egy háznál mindig van több tőrkés.
Az aktivitás átragadt a gazdára.
– Talán az istállóban van.
– Akkor hát menj ki érte – mondta az idősebb parasztbába, és vizet mert a háromlábú üstből. A férfi még vetett egy pillantást a feleségére, aztán felállt és kiment.
– És bélzsinórt – kiáltotta utána Maria. A fiatalabb parasztbába jött vissza, egy bádoglavórt hozott.
– Ez jó lesz?
A fekete kendős a kemence sarkán talált egy régi tőrkést, a gerendarésben meg egy másikat, egy újabbat. A gazda is hozott egy hosszú pengéjűt az istállóból, és az asztalra tette.

Maria válogatott a kések között. Méregette a súlyukat, egyenként kézbe vette, forgatta. Végül a legrégibb tőrkést választotta, amelynek a pengéje a sok fenéstől rövidre kopott, s krumplihámozásra meg halpucolásra használták. Odanyújtotta a fiatalabb parasztbábának.
– Főzd ki. Zsinór van?
– Nem találtam.
Maria kigombolta a felső blúzát és összehajtva az asztalra tette. Táskájából kötényt vett elő, a derekára tekerte és körbenézett a szobában. Elvette az asztalról a hosszú pengéjű kést, és a szövőszékhez ment. A legszélső láncfonalból levágott egy jó rőfnyit, és a vizes üstbe mártotta. Mind a három nő őt nézte.
– Mit szándékszik tenni?
– Ki innen. Mindenki.
A férfiak szó nélkül engedelmeskedtek. A szülés azok közé a dolgok közé tartozott, amihez csak a nők értettek. A fiatalabb parasztbába Máriára nézett, aztán megfordult és kivezette a fekete kendőst. Az idősebb követte őket. Az ajtóból visszafordult.
– Ha segítség kellene…
Maria megrázta a fejét.
– ­Itt bizony már nincs szükség segítségre.
A parasztbába kiment, és behúzta maga mögött az ajtót. Maria fogta a tőrkést és a zsinórt, de a néptelenné vált szoba látványa egy pillanatra megállította. Lelki szemei előtt apró kezek nyújtózkodtak.

– Anya, ne hagyj el engem!
– Nem hagylak.
– Ugye sohasem?

Súlyos csend lett. Maria nem tudta, magánál van­-e Rieti. A szeme résnyire nyitva volt, de nem tudta követni, ahogy Maria az arca előtt mozgatta a kezét. A pulzusát viszont lehetett érezni. Maria megfogta a csípőjénél, az ágy végéhez húzta, és odatette a lavórt a padlóra, a nő lábai közé. Letérdelt az ágy elé, oldalán érezte a fűző csontjainak nyomását. Fogta a zsinórt, egyik végét a jobb mutatóujja köré csavarta, a másikat pedig a bal köré. Ezután a gyermek fejéhez vitte a kezét, a zsinórt az arc két oldalához illesztette és az arc vonalát követve mozgatta. A homloktól az orrocskán át, hüvelykujjával az áll felé irányította. Beljebb nyomta a zsinórt és a gyermek nyakára helyezte. Oda-­vissza kezdte mozgatni a kezét, és a láncfonalat a gyermek nyakához nyomta. A kis fej a mozgatás ütemében ingott egy keveset. Mariát hányinger kerülgette. Összeszorította a szemét.
– Anya magával visz engem.
– Anya messzire indul. Bábamesterséget tanulni a fővárosba. Oda nem lehet kicsiket vinni.
– Visszagyön-e anya ide, haza?
– Biztosan visszajön. Egészen biztosan. Addig itt mindennek a gondját viselik.

Maria mindkét kezével mélyebbre nyomta a láncfonalat – a gyermek feje himbálózott. Mária majdnem sírva fakadt. Össze szorította a fogát. Rieti halkan felnyögött. Fájhatott neki a mozdulat. Maria pillanatnyi szünetet tartott. Kintről a lépcső felől tompa beszéd hallatszott.

Azért írok oda északra, mert nem jött semmi hír. Megjött-e a pénz, amit odaküldtem? Itt, Helsinkiben betettem a takarékpénztárba, és odaküldtem a maguk címére. Ha lehet, írjanak néhány sort, és tudassák, hogy minden rendben van.

A gyermek feje kezdett lefelé bukni. Úgy tűnt, mintha semmit sem látó tekintete a plafont méregette volna, majd úgy döntene, hogy a kemence kéménye, végül a fásláda felé fordul. Végre Maria apró rándulást érzett ujjaival – a fej ernyedten imbolyogni kezdett a fonallal.

Köszönet a bőrcipőért, amit a gyermeke részére ide küldött. Nem értem rá korábban hírt adni, mert igen beteg voltam, és épp csak elébb lett erőm felkelni az ágyból. Sajnálattal kell most írnom Önnek, és tudatni, hogy nagyon leromlott a gyermek állapota.

Maria alul kirántotta a fonalat, a mosdólavórban nehéz koppanás hallatszott. Maria gyomra kavargott. Előrehajolt, és mindkét kezével megragadta a lavór szélét. Maró gyomornedv jött fel a torkán, de bent maradt. Letekerte ujjáról a fonalat. Az mély vájatnyomokat hagyott a bőrén, ujjai megvastagodtak és hidegek voltak. Az ágy felé nyúlt a rövid pengéjű kés után. Kézbe vette és hüvelykujjával az élét védte. Arcán végigcsorogtak a könnyek. Alig látott, de nem volt mit látni. Egyik kezével kitapogatta a halott gyermek vállát, másik kezével a kést csúsztatta óvatosan a szülő nő belsejébe.

Mi a helyzet ott északon? Elmúlt-e már a gyermek betegsége, vagy láza van még? Ha orvoshoz kell vinni, akkor vigyék el. Bizonyosan tudok valahonnan pénzt kölcsönkérni, és az utolsó fillérig visszafizetek minden számlát.

Maria keze lassan csúszott. Ujjaival hüvelykujjának nyomta a kést, mintha sárgarépát aprítana. A szoba majdnem sötét volt, de ezt nem vette észre. Gondolkodás nélkül végezte munkáját, fontolgatás, csodálkozás nélkül. A lavórban egyre gyűltek a darabok. Maria gyomrában egy hang ébredt, amely szinte üvöltésként tört elő a szájából. Fejét Rieti puha hasához szorította kiabált és vagdalt. A fűző függőleges merevítő csontjai a tüdejét nyomták. Rieti hasa remegett és hullámzott Maria feje alatt.

Gratulálunk az esküt tett Bábának, de ugyanakkor kérjük, hogy ne viseltessen irántunk haraggal. Sokan betegedtek meg errefelé ugyanabban a bajban, és a felnőttek sem élték túl könnyen. Azt a cipőt itt küldöm vissza. Nem sok vigaszt ád tán, de mégis megírom, hogy gyorsan ment szerencsére és végül nem is volt már ezen a világon, hanem már odaát, a másikra készen.

Kintről már nem hallatszottak hangok. Végül résnyire nyílt az ajtó, és az idősebb parasztbába lépett be óvatosan egy lámpással. Maria feje Rieti hasán pihent. Szája kitátva, de hang már nem jött ki rajta. A mosdólavórba sűrű vér és nyálka csordogált. A parasztbába megfordult, és beintette a fiatalabbat. Az­bejött, de meg is állt, ahogy megpillantotta a lavórt. Félt. Az idősebb észrevette, és karjánál fogva közelebb húzta a szülő nőhöz. A lámpást az ágytakaróra tette. Rieti szeme nyitva volt, tekintetével a lángot követte.

Az idősebb parasztbába felemelte a lavórt a padlóról, és a fiatalabbnak nyújtotta, aki először nem akart hozzányúlni, de aztán megfogta, mivel a társa nem tette le sehová. Az idősebb még felszedte a padlóról a véres törlőkendőt, és letakarta vele a lavórt.
– Vidd ki. Mondd, hogy mosóvíz, ha kérdik.
– Hová tegyem?
– Találj ki valamit, de ne a szemétdombra. És ne áruld el senkinek, hová vitted.
A fiatalabb kifelé indult. Eközben a feketekendős bekukucskált az ajtón. Nyugtatólag intettek neki. Azonnal megkönnyebbülni látszott.

A parasztbába egy másik törölközőt vett, ugyanolyan véreset. Megfogta Maria vállát, és odanyújtotta neki a törülközőt.
– A bába ne vegye úgy a szívére. Pihenjen egy cseppet.

Ezúton tudatik, hogy mivel Maria Tuomela bábasági növendék a Helsinki Szülészeti Intézet körében élvezhette a tanítást, és tapasztalatokat szerezhetett a gyermekek világra hozásában, a mai napon nyilvános vizsgán tanúbizonyságot tett azt illetően, hogy elegendő ismeretek birtokában van, és ily módon kinyilváníttatik, hogy bába-gyakorlatot folytathat, és joga van élvezni azon jogokat és biztonságot, amelyek a szabályok és rendeletek értelmében a bábát illetik Finnországban.

Maria lefordult az ágyról a padlóra, az oldalára. Arca a durva padlódeszkához nyomódott. Tartósnak és biztonságosnak érezte. A parasztbába bögrében vizet hozott az ajtó mellett álló dézsából. Leült az ágy szélére, és inni adott Rietinek, de egész idő alatt Mariát figyelte. Mintha a fejét csóválta volna. Maria a hátára fordult, cipőjének sarka a padlóhoz koppant. A lámpás fényében a mennyezet keresztgerendáit és fekete léceit nézte. Szemhéjai elnehezültek. A parasztbába odanyújtotta Mariának a kevéske megmaradt vizet, amit Rieti hagyott. A sírás hullámokban tért vissza.

Fordította: Huotari Olga

Tommi Kinnunen: Négyesút
Valahol Európában sorozat
L’Harmattan Kiadó, Budapest, 2017
276 oldal, teljes bolti ár 3490 Ft,
kedvezményes webshop ár 2443 Ft
ISBN 9789634143208