Tárgyilagos búcsú a… mitől is? | Gervai András: Állami álomgyár

Bedő J. István |

Egy generációval ezelőtt úgy fogalmazták meg a kritikát, hogy az maga a mozgó esztétika. Ebben csak az hibádzik, hogy azt a képzési formát, melyben ezt tanították, már elnyelte a rendszer­változás és folyományai. A kritikust még nehezebb meg­fogal­mazni komoly arccal: ti. ő az, aki mindent tud, jobban a forgatókönyv szerzőjénél, a rendezőnél, színésznél, dramaturgnál.

Az ironikus megjegyzés azonban semmiképpen leszólni akarja Gervai András új-régi könyvét, noha mint kritikus ritkán tesz pozitív minősítést a papírra. Az Állami álomgyár tudniillik éppen a filmgyártás évtizedekkel ezelőtti világába visz az olvasót, és sajátos fénytörésű tanulmányokat kínál föl neki. (A könyv relatív régiségére azért utaltam, mert írásai korábban más kötetek oldalain már megjelentek, de a szerző felfrissítve, olykor rövidítve, máskor jócskán kiegészítve illesztette be őket ebbe a mostaniba.)

A könyv anyagát tehát tekinthetjük egészen frissnek is, Gervai szenvedélyesen kutatja a filmkészítés háború utáni történetét, és most néhány kiválasztott gondolatkörhöz illesztve a tanulmányai különösen érdekesnek hatnak. Négy területet választott ki, abból kiindulva, hogy az így adott keresztmetszet az állami vezérlésű filmipar (olykor filmművészet) legfontosabb jellemzőit adja a későbbi korok kutatói kezébe.

A háború után születettek generációjának még átélhető élmény volt a nézhetetlen filmek sora. Persze azért a mozik a hatvanas-hetvenes évekig szinte (de csak szinte!) alig érezték meg, hogy a közönség mikor tölti meg a nézőteret vagy mikor tátong az ürességtől. A Film és politika fejezet tanulmányai éppen arról szólnak, hogy a politikusok miképpen diktálták, hogy mi legyen (és mi ne) a filmben. Mi az, ami a nézőt intenzívebb (ipari, mezőgazdasági) termelésre ösztönzi, és az egypárt megjelölte azt is, kit kell ellenszenvessé tenni és mennyire. Mivel Lenin valamikor a húszas években kimondta „Minden művészet közül számunkra a legfontosabb a film” (és televízió még nem volt), tehát tűzzel-vassal készültek állami (párt-) irányítással a propagandát sugárzó filmek. Ez a tűz és vas viszont ki is lógott rendesen a vászonról. Gervai végigköveti ezt a nevetséges népszerűséghajhászást, amiben (mondhatnám: természetesen) a legnépszerűbb focisták is eszközzé váltak. Kínos ügy volt viszont, amikor például egy film kulcsjeleneteit újra kellett forgatni, mert Puskás dobbantott… (Szépítőleg: nem tért vissza külföldről.)

A bornírt politikusi iránymeghatározások és kritikák a könyv legmulatságosabb részei. Persze, akinek letiltották a forgatókönyvét, az nem tudott nevetni a tökkelütött indoklásokon – ha egyáltalán voltak…

• Olvass bele!

Három színészportré adja a következő csokrot, Bessenyei Ferencé, Kállai Ferencé és Sinkovits Imréé. Szívesen írtam volna keresztnevek nélkül, de épp a minap hallottam kiváló színészünktől, hogy a mai fiatal generáció jelentős részének fogalma sincs a 40-50 évvel ezelőtti színészóriásokról, a nevüket sem ismerik. Tartok tőle, ez a tendencia erősödik. Nos, Gervai egy boncolóorvos szenvtelenségével elemzi a három művész filmvásznon (és csak ott) látható munkáit. Mik a színész stílusának, esetenként típusfigurákban megteremtődő manírjainak jellemzői, miképp használja némelyik megoldását egyik filmből a másikba átemelve, és mikor tud elszakadni a már-már rutinná váló figurától. A három művész már nem él, de az elemzést alighanem egyetértően (ha nem is örömmel) vennék tudomásul.

Érdekes a harmadik elemzett téma is. Hazánk zsidósága elképesztő méretű veszteséget szenvedett a háború alatt és után, a magyar filmen még sincsenek teljes zsidó sorsok. (Ti. Gervai megfogalmazásában: csak egy egy oldal, vetület jelenik meg, nem az egész. Az állítás vitára serkent, mert olykor egy jól megalkotott vetület felér a teljességgel.) A magyarázat sokféle, de a A napfény ízétől a Sorstalanságig (majd később a Saul fiáig) húzódó ív is csak magyarázatkísérleteket tud adni, valódi válasz és az annak megfelelő valódi filmalkotás még hiányzik a palettáról.

Végül pedig olyan fejezettel záródik a könyv, mely interjú(csokor)ként hat, ám annál lényegesen praktikusabb – hogy ne mondjam, ravaszabb. Egyrészt belekukkantunk a filmfinanszírozás valamennyi zsákutcájába. (Nincs igazán jó modell – ez a konklúzió.) A hazai filmgyártás műhelyeinek feldarálásáról, a stúdiók, majd szakmai szervezetek ellehetetlenítéséről, végül eldózerolásáról az érintettek beszélnek; döntéshozók, végrehajtók és felszámolók. Igaz, persze, hogy a főváros határában gigacsarnokok is épültek, hatalmas technikai apparátussal, ami ma szükséges a filmcsináláshoz. A hagyományos analóg filmes technika ugyan elavulhat, és nyilván más háttéripar kellett ahhoz az ötven év előtti filmkészítéshez. Ám a műhelymunka, aminek eredményeként nem csak iparosok, hanem jó értelemben vett művész rendezők születtek, a háttér, amitől sikerfilmes lehetett Várkonyi Zoltán, Makk Károly, Bacsó Péter, Bujtor István, avagy a valahai Balázs Béla Stúdió, ami a kísérletezést tette lehetővé – immár nincsen. Nem is lehetne hasonló utódot létrehozni helyette.

Azt az utolsó fejezetet fájt elolvasni. Mert azt juttatta eszembe, hogy mennyi szemnek szánt rágógumit állítanak elő tévéműsornak címkézve ezekben a kacsaláb forgatására alkalmas hodályokban. De vajon ez önmagában elégséges lenne nézhető, értelmes, az elmére ható filmek gyártásához? Nem Oscar-díjakra vágyom. De legalább becsületes filmkészítésre, átlátható finanszírozással.

Gervai András nagyívű, elemző munkája egyben diagnózis is. Megmutatja hova vihet, ha az állam az ideológia (vagy a saját propagandája) szolgálatába akarja állítani a filmcsinálást. Mivel ennek jelei – mint égre vetülő fekete árnyak – egyre erősebben látszanak, tehát felfogható figyelmeztetésként is: ILYET NE!

Utóirat: elszomorító, hogy a kiadó milyen gyönge minőségű grafikai stúdiónak és/vagy nyomdának adta át gyártásra a könyvet. Tömérdek sajtó- és tördelési hiba vert fészket benne, amit egy gondos szerkesztő, korrektor kiszűrhetett volna. A végső (vagy valamennyi) ellenőrzés úgy tűnik, elmaradt.

Gervai András: Állami álomgyár
L’Harmattan Kiadó, Budapest, 2018
350 oldal, teljes bolti ár 3450 Ft,
kedvezményes webshop ár 2415 Ft
ISBN 978 963 414 2645

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

Gervai András az 1947 és 2000 közötti időszakot helyezi nagyító alá: különböző folyamatokat, alkotói pályákat, filmeket vizsgál dramaturgiai, társadalom­történeti, szociológiai és szociál­pszichológiai szem­pontból. Tanulmányaiban a filmesek és a hatalom közötti konfliktusokat, a filmkészítés társadalmi, politikai meg­hatá­rozott­ságait elemzi, és azt, hogy az ideológia hogyan tükröződött a filmek tartalmában, üzenetében. Olvashatunk a Rákosi- és Kádár rendszer film-, és cenzúratörténetéről, a filmátvételi politikáról, Bessenyei Ferenc, Kállai Ferenc, Sinkovits Imre filmes pályafutásáról, és arról, hogy a magyar játékfilmek mit mutattak meg a magyar zsidóság életéből. A szerző foglalkozik a rendszerváltás utáni magyar film helyzetével is: a filmfinanszírozás és a filmtámogatás problémáival. Szociográfiája több mint egy évtizeden keresztül követi nyomon a filmgyárak (a Mafilm és pasaréti, illetve Könyves Kálmán körúti stúdiói) leépülésének folyamatát, fontos állomásait.