Gervai András: Állami álomgyár (részlet)

Kállai Ferenc |
Bürokraták és „nagyemberek”

1.

Kállait alkata, érzékenysége, megfigyelőképessége, átalakuló művészete arra predesztinálja, hogy a vásznon ne hősi alkatokat formáljon meg. A hatvanas évektől különösen két eltérő alaptípust kell alakítania. Az egyik a hivatalnok, a bürokrata, a hatalom képviselője. A figura előzményei a hatvanas évek elejére nyúlnak vissza. A karakter – maga az alapséma – körvonalazatlanul legelőször a magyar új hullám nyitányának tekinthető Megszállottakban (1961, Makk Károly) bukkan fel, amelyben Kállai egy konzervatív, hamar dühbe guruló vállalati vezetőt, Frigyes epizódfiguráját játssza.

A maga módján hivatali hatalmasság, a fensőbbség álszent és vaskalapos képviselője a Mi lesz veled Eszterke? (1968, Bán Róbert) Balla Antal iskolaigazgatója is. A meglehetősen rosszul megírt kisvárosi történet azt a banális igazságot próbálja illusztrálni, hogy a válófélben levő – vagy annak gondolt – asszonyra úgy ragadnak a férfiak, mint legyek a légypapírra. Az iskolaigazgató is közhelyes tulajdonságokból van összegyúrva. Félénk, esetlen, fafejű. Hatalmaskodó, álszent, kéjsóvár alak. Kicsit bunkó.

Kállai gyakran túljátssza, túlgesztikulálja, kicsit népszínművesre veszi tüchtig külsejű, kalapot, konfekcióöltönyt, szemüveget, bajuszt viselő figuráját, akit ráadásul valamifajta nyelvjárásban, diftongusokban beszéltet. „Néha – írja Molnár Gál Péter Kállairól – […], amikor maga sincs százszázalékosan meggyőződve a szerepformálás tökéletességéről – elváltoztatott hangon szólal meg, így próbálja kisegíteni magát alkotói zavarából. A ’hangmaszkírozás’ azonban […] könnyen csábítja arra a színészt, hogy gesztusban, mimikában, pantomimban is kövesse hangja ’színesebb’ megoldásait, és ily módon könnyen válik hamissá, mesterkéltté. […]”

Parodisztikus megoldásokba sodródik Kállai a Krebsz, az isten (1969, Rényi Tamás) című filmben is, amelyben egy furcsa nevű, népboldogító, rendezvényszervező intézmény munkatársaként szépségversenyt álmodik egy kies Balaton-parti településre. Bár, mint lassanként kiderül, eszköz csak a központ kezében, akit kihasználnak, ide-oda rángatnak. Történetünk helyszínén, Balatonszuttyón azonban ő a főnök. Ő dönt a részletkérdésekben, s még a jelentkező lányok, asszonyok kiválogatásába is beleszól. Az itt levők szemében hatalom, sőt egyenesen valamifajta istenség. Pedig tipikus kisember (aki előképe Kállai egy későbbi filmje a Szépek és bolondok hősének, Ivicz futballbírónak). Egyedül él a Práter utcában, egy nyomorúságos szobában, egyedül cipeli fel a szenet a harmadik emeletre. Maga stoppolja lyukas zoknijait, s fizetése is alacsony, ráadásul semmibe veszik. A megszállottsága, hite hajtja, csak a munkájáért él.

Kállainak egy hatalommal rendelkező kisembert kellene elénk állítani. A kisember arcát elég plasztikusan felvillantja, igyekszik belülről és mélyebben ábrázolni az elesett, szorongó figurát. A hivatalnok megformálásakor azonban hajlik a túlzásra, felnagyításra. Azzal pedig, hogy nem veszi komolyan a figurát, el is jelentékteleníti azt. Inkább csak a rutinjából építkezik. Külső megjelenésével kicsit didaktikusan, talán már szájbarágósan jellemzi a figurát. Vastag, sokdioptriás szemüvege, kopaszsága, szedett-vedett ruházata, cilindere még jobban aláhúzza, kidomborítja nevetségességét, esetlenségét. A szerep kedvért Kállai még alaposan meg is hízott.

A kusza, rosszul megírt mese elvileg a manipulációról szólna, de végül is, nem szól semmiről, a dramaturgiai gépezet nem működik. A forgatókönyvíró kitalál egy alaphelyzetet, belehelyez egy hőst, de valahogy elfelejti a szatírának induló történetet részleteiben, helyzeteiben kidolgozni. A színészek többnyire olcsó szellemeskedéssel, kabarétréfa színvonalú jelenetekben igyekeznek közhelyes és érdektelen figuráiknak egy kis színt, karaktert kölcsönözni.

2.

Kállai az Egy őrült éjszaka című groteszkbe hajló remek komédiájában (1969, Kardos Ferenc) szélhámos Közért-ellenőrként tér vissza, aki kitűnően ért az emberek manipulálásához, terrorizálásához, megalázásához. Időnként kifejezetten félelmetes, sőt ördögi teremtmény. Kállai – aki a hetvenes években színpadon is megteremtette a nagy formátumú svihákot, eljátszva a maga rapszodikus hang- és mozgáseffektusaival egyénített Gogol-hősét – az Egy őrült éjszakában már birtokában van a színházi álrevizor figurája gesztusvariációinak.

Kállai ellenőre minden hájjal megkent, cinikus, sunyi alak, aki hamar átlátja a Közért-univerzum kapcsolatrendszerét, érdekviszonyait. Ujja köré csavarja az alkalmazottakat. Ugratja, fenyegeti, kétértelmű, sokat sejtető kijelentésekkel hozza zavarba őket. Az egyik eladóra ráordít, egy másikat arra kényszeríti, játssza el, milyen udvarias-udvariatlan a vevőkkel, a tanulólányt pedig megfenyegeti. Ismeri áldozatai természetét, s nevet kiszolgáltatottságukon, kisszerűségükön, megfélemlíthetőségükön.

Kállai a mosolytól a hahotáig széles skálán fejezi ki érzelmeit, hangulatváltozásait. A nevetés sokféle színét, ízét, árnyalatát ismeri. A Közért-vezető váratlanul beállító energikus feleségének egyik ártatlan megjegyzésén például úgy vihog, mint egy süldőlány. Nem sokkal később az árufelesleg égetése közben pedig attól kerekedik infantilis jókedve – vihog, kacag, gurgulázva, majd fejhangon nevet –, hogy kollégája, a másik álrevizor felidézi, hogyan égett le három évvel ezelőtt valamilyen üzlet (talán az övéké).

Kállai revizora jól érzi magát a bőrében, élvezi a helyzetet, azt, hogy szimpla rablás helyett intellektuális módszerrel, erőszakmentesen jutnak a lóvéhoz. Élvezi a szavakkal és emberekkel való játékot. Nyilván kihívást jelent számára, hogy folyamatosan nem várt, meredek szituációkba kerül, élvezi, hogy nagyobb szélhámos a többieknél, akiket a társával hülyére vehetnek.

A fegyelmezetten, visszafogottan komédiázó Kállai rátalált egy hangra, egy stílusra, s egy nagyon is ismerős figurára. Revizora hasonlít is, meg nem is a többi általa megformált hivatalnokra, ilyen-olyan hatalommal rendelkező vezetőre. Annyiban talán különbözik tőlük, hogy amazoknál magasabb fokon tud másokat manipulálni, nem riad vissza semmilyen eszköztől, főleg pedig nincsenek illúziói. Munkája során megtapasztalhatta az óriási korrupciót, az emberek – sokak – megvásárolhatóságát, zsarolhatóságát. A Közért-történet lassanként és szinte észrevétlenül kitágul, szélesebb, mélyebb dimenziók közé helyeződik, és egyszerre a Kádár-korszak, az ország morális és emberi viszonyairól, az erkölcs erodálódásáról is kezd szólni.

3.

A Gyula vitéz télen-nyáron (1970, Bácskai Lauró István) nagyon jól van megírva, megcsinálva, helyzetei és figurái ügyesen eltaláltak. Kállai brillírozik a gyáva televíziós főszerkesztő, Bodó nagy karakterszerepében. A néhány vonásból összegyúrt figurát hatásosan, túlzások nélkül alakítja. Hivatalnok ő is, aki azonban vitathatatlan – bár viszonylagos – hatalommal rendelkezik. A párt helyezhette erre a posztra vagy hagyta jóvá a kinevezését, tehát nyilván megbízható elvtárs. Lojalitása, a fensőbbségnek, a sokszor ellentmondásos érdekeknek és szempontoknak való megfelelés igénye nyomja rá bélyegét viselkedésére s döntéseire. Ezért is, s persze félelmében, a „csak baj ne legyen belőle” logikájától vezettetve módosítja forgatás közben folyamatosan a szappanopera tartalmát, majd rendeli el hirtelen befejezését is. Amikor főnökeivel beszél telefonon, pillanatok alatt köpönyeget és hangot vált, rugalmasan változtat az álláspontján. Az álszent, prűd kispolgár is kibukik belőle, amikor felháborodik a főhősnő lenge öltözéke miatt.

A filmrendező (Őze Lajos) elvtelen, cinikus fickó, akinek az a legfontosabb, hogy rendezhessen, mindegy milyen áron. A nagy dobást, a világfilm elkészítésének tervét azonban hamar feladja. Elvtelenségét még meg is ideologizálja. „Kompromisszumokat kötöttünk, de ezek egészséges kompromisszumok.” – bizonygatja. B. Nagy László szerint „[…] a humor mélyebb rétegeivel Őze Lajos és Kállai Ferenc örvendeztetett meg”. (Érdemes emlékeztetni rá, hogy Kállai 1964-ben már játszott filmrendezőt a Miért rosszak a magyar filmek? című szatírában, amely nagyrészt ugyanarról szól, mint a Gyula vitéz. Vagyis, hogy a főnöki-cenzori beavatkozás következtében hogyan lúgozódik ki, silányodik el az eredetileg értékes ötlet, társadalomkritikus mondanivaló.)

Nyilván Balla Antal iskolaigazgató figurája, s részben az Egy őrült éjszaka ellenőrfigurájában megsejtetett démoni vonások csinálnak kedvet a rendezőknek, hogy aztán majd ehhez az alaptípushoz megtévesztésig hasonlító, vázlatosan megrajzolt közéleti figurákat játszassanak el Kállaival.

Az Emberrablás magyar módra (1972, Várkonyi Zoltán) főszereplőjeként Kállai ismét bürokrata hivatalnokként, középvezetőként tűnik fel. Ő Béla bácsi, az igazgató. Elrablása szinte népfrontos akció, hiszen az „akciót” egy munkás, egy technikus és egy mérnök hajtja végre. Az alapötlettel tulajdonképpen kimerül a film készítőinek fantáziája. Az alapvetően elhibázott film hetven perce egyetlen üresjárat. Öt-tíz perc után már tudjuk, hogy nem is igazi, klasszikus értelemben vett emberrablással van dolgunk. Tanmesét kapunk bizonyítással, erkölcsi tanulsággal. A butácska alig-történet alapjául valamifajta naiv illúzió, hamis ideológia szolgál, miszerint csak egyes alsó- és középszintű vezetők tehetségtelenek, maga a rendszer alapvetően jó.

Béla bácsi a Kádár-korszak kreatúrája, a szürke, tehetségtelen káder prototípusa. „Filozófiája” lényege: „Én még nem voltam sohasem úgy, hogy ne lettem volna valahol.” S valóban, helyezze őt akárhová a Párt, mindenütt helytáll, mindenütt egyformán rossz. Kállai igazgatója nem túlságosan bunkó vagy ördögi figura, egyszerűen „csak” alkalmatlan a posztjára. Ugyanakkor tulajdonképpen rendes, vagy legalábbis elviselhető ember. Kállai ezt a kettős minőséget érzékelteti, megmutatja a gyáva funkcionárius arcát és mentalitását, de azt is, hogy a kisszerű, szürke hivatalnoknak vannak egészen emberi tulajdonságai is.

Az előző két vígjátékhoz hasonlóan nyögvenyelős, sőt sokszor kínos humorú az Illatos út a semmibe is (1973, Magyar József), amely vígjáték, szatíra és krimi furcsa és sikerületlen keveréke. Dramaturgiája ügyetlen, meséje hiteltelen, sőt gyakran ízléstelen. A rendező-forgatókönyvírót nyilván a szövetkezetek körüli vélt vagy tényleges visszaélések, az itteni – az átlaghoz viszonyított – magasabb jövedelmek inspirálták a témaválasztásban. A Dunakanyar melletti kis község építőipari szövetkezetének három sikkasztó vezetője menti a bőrét, s mindegyikük a másikból akar bűnbakot csinálni. Kállai (Mikó Zoltán főkönyvelőként) egyértelműen drámát, tragédiát játszik, két vezetőtársa (Bárdy György, Sinkovits Imre) viszont vígjátékot.

A heves természetű, ellenszenves hivatalnokok, fafejű bürokraták újabb példánya az Elhajlásvizsgáló Intézet kicsit liberális, kicsit technokrata, nagy taktikus, s nem utolsósorban hipochonder vezérigazgatója, Léopold. Az Ereszd el a szakállamat! című, kabaréba hajló szatíra (1975, Bacsó Péter) főszereplője, Kállai folyamatosan a régi időkből itt felejtett, balos személyzeti igazgatóval csatázik. A Zongora a levegőben című opusban (1976, Bacsó Péter) Kállai a hivatalnok egy másik arcát villantja fel: azt, hogy a főkönyvelő Padlizsán milyen férjként, apaként, a lakóbizottság egyik vezetőjeként. Kállainak a bürokratában megbújó ostoba, kéjsóvár kispolgárt kell lelepleznie és érzékeltetni, hogy viszonylagos hatalma révén veszélyes és kártékony alak. Nevetségessé tétele nem nagyon sikerül, mert a figura két lábon járó közhely.

A Gyertek el a névnapomra! című filmben (1983, Fábri Zoltán) Kállai trösztigazgató. Barátait, a vidéki város hatalmasságait, kiskirályait – többek között a Vasmű igazgatóját, a városi pártbizottság első titkárát, a néplap főszerkesztőjét, országgyűlési képviselőt és egy volt arisztokratát – látja vendégül présháznak becézett pompás villájában, hogy megünnepeljék névnapját. Nagyokat zabálnak, mulatnak, danolásznak. Közben az egyik hatalmasság lelövi a váratlan vendéget, lánya udvarlóját, a kompánia pedig barátságból, virtusból, s mert teheti, eltusolja a gyilkossági kísérletet. A krimibe csomagolt társadalomkritikus történet nem igazán működik. Pedig az alapanyagul szolgáló kisregény, 1976-os Kortárs-beli megjelenésekor, majd még a Thália Színház-i bemutatója után is eseményszámba ment, nagyot szólt. (Meglehet, elsősorban a politikuma miatt.) Időközben azonban eltelt majdnem egy évtized, legfőképpen azonban a filmváltozatban Karinthy Ferenc művéből valahogy elszállt a drámaiság, a mindent kimondani, megmutatni akarás társadalomkritikai hevülete. A rendezői jó szándékból csak közhelyes bemondásokra, felszínes ábrázolásra futja. Ismerős a közeg, a magyar vidék, a kisváros, amely a magyar társadalom nyavalyáinak, a hatalom antidemokratikus módszereinek, a vezetők korrupciójának demonstrációs terepe. A kanmuri résztvevői – házigazda és cimborái – szintén ismerősek az elmúlt évtizedek magyar filmjeiből, s persze a korszak újságcikkeiből, a közbeszédből. Néhány vonással felskiccelt figurák. Jelzések, közhelyek csupán.

Az igazgató, Haudek László nagyjából ugyanaz a típus, ugyanazt a mentalitást képviseli, ugyanazt az utat járta végig, mint az Emberrablás magyar módra igazgató főhőse, Béla bácsi. Nála talán nagymenőbb, gazdagabb és saját érdekében inkább igénybe veszi társadalmi kapcsolatait. Nagy taktikus. Élvezi az életet, s saját bevallása szerint többet vesz ki abból az úgynevezett közös fazékból, ehhez azonban meggyőződése szerint joga van, mert sokat is tesz bele. Kállai ezúttal is megpróbálja a vázlatos és sztereotip karaktert életre kelteni, de annak szürke egyéniségéhez igazából nem tud színt keverni.

[Az eredeti szöveget lábjegyzetek és hivatkozások egészítik ki, melyeket itt nem adtunk közre. – A szerk.]

Gervai András: Állami álomgyár
L’Harmattan Kiadó, Budapest, 2018