Kulcsár István: Dzsihád a Duna-parton (részlet)

Posted on 2018. április 24. kedd Szerző:

0


Allah futára

A brit légitársaság Londonból érkező Airbus gépe este hat óra után néhány perccel ereszkedett le a Liszt Ferenc Nemzetközi Repülőtér betonjára. Gurult egy keveset, azután méltóságteljesen odagördült a rá várakozó utashídhoz.

Szabó Nándor lekapta a csomagtartóból ballonkabátját, gurulós bőröndjét, és a lépcsőn lesétálva már ott is állt az útlevél-ellenőrzés „EU citizens” feliratot viselő ablakánál.

A további félreértések elkerülése végett már most elárulhatjuk, hogy az utas valójában egyik európai uniós tagállamnak sem volt a polgára. Mi több, valójában még csak nem is Szabó Nándornak hívták. Szabályosan kiállított magyar útlevele viszont kétségtelenül erre a névre szólt.

Az üvegablak mögötti kuporgó rendőr zászlós semmi gyanúsat nem fedezett fel a neki átnyújtott piros fedelű könyvecskében. A passzust éppen egy évvel azelőtt adta ki az ungvári magyar főkonzulátus. (A négyszáz dollárról, mely a kiállítás költségeként a konzuli tisztviselő zsebébe vándorolt, természetesen nem írtak elismervényt). Az útlevél több oldalán három- és négyszög alakú, továbbá ovális és kerek pecsétek igazolták, hogy gazdája a közelmúltban jó néhány kelet-európai, balkáni és közel-keleti országba lépett be, illetve onnan ki.

Az államhatárt Budapesten őrző közeg az érkező arcára vetett egyetlen pillantással felmérte, hogy az irattal valóban az a személy lépett be az országba, akinek fényképe a nulladik oldalon szerepel, és már adta is vissza az útlevelet.

Kis bőröndjét maga után húzva, Szabó (egy rövid ideig nevezzük még így őt) elsétált a feladott csomagjaikra a bőrönd-ringlispílnél várakozó volt útitársai mellett. Átvágott a „Mr. Taylor”, „Biologist Congress”, „Beograd direct” és más hasonló feliratú táblácskák nyelét szorongató fogadóemberek között, majd kilépett a terminál épületéből és a diszpécsernél rendelt egy taxit.

– Hova lesz a fuvar? – kérdezte a menetirányító.

Szabó egy pillanatra meglepődött. Most tudatosodott benne, hogy bár útjának és küldetésének minden részletét pontosan megtervezte, a szállásfoglalás valahogyan kiesett a fejéből. Talán azért, mert a zakója belső zsebében lapuló euróköteggel egy pillanatig sem kellett attól félnie, hogy egy európai fővárosban nem lesz hol aludnia. Most eszébe jutott, hogy van Budapesten egy Hilton meg egy Intercontinental, de nem tartotta volna tanácsosnak, hogy túlságosan szem előtt lévő helyen vegyen ki szobát.

Tizenvalahány esztendővel azelőtt, amikor tartósan Budapesten tartózkodott, társaival együtt egy némileg leromlott állapotú zuglói villát béreltek egy trafikostól. Ám mielőtt még a diszpécser másodszor is feltette volna a kérdést, eszébe jutott az a szálloda, amely egy forgalmas belvárosi kereszteződésnek és egy metróállomásnak is a névadója.

– Hotel Astoria – mondta be a címet.

Május lévén még világos volt, amikor a taxi elindult vele a városba. Az út nem sok látnivalóval szolgált, de azért az utas felfigyelt az úttól jobbra lévő repülőgép-bemutatóra a kimustrált Malév-gépekkel, meg a Vecsés határában kiépült, az amerikai shopping mallokra emlékeztető plázára. Ezek újak voltak. Legalábbis az ő számára biztosan.

A taxisofőr a fecsegő fajtához tartozott, ezen belül abba a kategóriába, amely először feltétlenül kipuhatolja, hogy akar-e az utas menet közben csevegni vele, és ha úgy látja, hogy igen, akkor a fuvar végéig be nem áll a szája. Ha pedig nem akar, akkor beharapja az ajkát és hallgat – lelke rajta, ő megtett mindent, ami tőle telt. A kényszervallatás során Szabó elárulta, hogy Londonból érkezett, igen, járt már Budapesten, sőt évekig lakott is itt, akkor tanult meg magyarul, és hogy a foci egyáltalán nem érdekli. A taxis egy idő után felismerte, hogy a férfi nem óhajt hosszabb beszélgetésbe bocsátkozni vele és nem tett fel több kérdést.

Péntek kora este lévén mind a gyorsforgalmi, mind az Üllői úton meglehetősen élénk volt a forgalom. Ám így sem telt háromnegyed órába, hogy elérjék az Astoria Szállót. Ezt az időt használjuk ki arra, hogy közelebbről is megismerkedjünk regényünk első hősével.

A középmagas, sötétszőke, negyvenes férfi divatos, hátul diszkréten felnyírt frizurát viselt, amelyet elöl kis hajzselével tett fiatalosabbá. Tojásdad arca enyhén himlőhelyes volt, ezt azonban csak a tüzetes szemlélő vehette észre. Mélyen ülő mogyorószín szemére sűrű, majdnem szőke pillák vetettek árnyékot. Arcát gondosan borotválta, érezni lehetett drága arcszesze illatát. A viszonylag lapos arcból termetes, csontos orr hajlott keskeny ajkai fölé. Erőteljes álla könnyen megtéveszthette a kívülállókat, akik ennek alapján erőszakos természetet tételeztek fel róla, de nem volt igazuk. Drága sötétkék sportzakója és szürke kordbársony pantallója kidolgozott izomzatot rejtett. A zakó alá márkás V-kivágású pólót vett fel. Bőröndje is kiváló minőségű volt. Összességében laza üzletember benyomását keltette, jól belesimult a környezetébe, Európában bárhol egy lehetett a belvárosi tömegből.

A Budapestre érkezett férfiú valójában 1974. szeptember 4-én látta meg a napvilágot a Csecsen-Ingus Autonóm Szovjet Köztársaság Centoroj nevű településén. És mint arról már szó volt, semmiképpen sem Szabó Nándor, hanem Nurdin Ilmanovics Szaidov néven.

Életének első tizenöt évéről kevés lényegbevágót mondhatunk el. Talán csak annyit, hogy az iskolában tizenkét esztendős korától fogva szorgalmasan látogatta a szambo nevű, szovjetek alkotta harcművészeti sportág edzéseit, aminek később nem egyszer komoly hasznát látta. Először akkor, amikor a friss érettségi bizonyítvánnyal a zsebében éppen beiratkozni készült a Lev Tolsztoj nevét viselő Grozniji Állami Egyetem (orosz) nyelv- és irodalomtudományi karára. Ám egy alkalommal, az edzés végén megszólította őt egy köztiszteletben álló, idősebb földije, és megkérdezte, hogy nem akar-e az egyetem megkezdése előtt még néhány évig csavarogni a világban. Nurdin gondolt egyet, és igent mondott. A következő két évben röviden megfordult Moszkvában, néhányszor Bécsben és Prágában, majd tartósan Budapesten kötött ki, ahol egy csecsen üzletember testőreként működött, ifjú korához képest egész jó fizetéssel.

A fiatal testőr inkább csak sejtette, hogy védencének köze lehet a nemzetközi kábítószer-kereskedelemhez. Fél füllel hallott beszélgetésekből következtethetett arra, hogy Afganisztánból származó narkotikumok érkeznek Grúzián keresztül, ahol átcsomagolják őket, tengeri úton juttatják el Isztambulba meg Odesszába, és onnan utazik tovább a drog kamionok rejtett rekeszeiben Magyarországon át Nyugat-Európába. Ez a kereskedelem csaknem teljesen csecsenek kezében volt. Ezen kívül Budapesten élő honfitársai mintha valamiképpen az olajbizniszben is benne lettek volna. Kőolajtermékek manipulálásával, vagy talán csak átminősítésével tettek szert óriási nyereségre. Ebben az üzletben magyar partnerek is közreműködtek, de Szaidov minderre nemigen figyelt oda. Az ő feladata az volt, hogy gondoskodjon a tajpjához (nemzetségéhez) tartozó csecsen üzletember biztonságáról.

Abban az időben a fiatalember éjszakánként három társával felváltva az ajtaja előtt őrizte a főnök álmát. Egy ízben egy Kozni Nukajev nevű férfi töltött néhány napot a magyar fővárosban, akivel a főnök megkülönböztetett tisztelettel beszélt, mégpedig csecsenül. Ebből úgy vették ki, hogy odahaza, a Kaukázusban ő a nagy-nagyfőnök. Mindenesetre a testőrök azt az utasítást kapták, hogy erre az emberre kettőzött figyelemmel és éberséggel vigyázzanak. Elkísérték útjaira, tárgyalásaira, amelyeket különféle magyar, orosz és más partnerekkel folytatott, köztük egy Budapestre nősült ukrán zsidóval, akit csak Szeva bácsiként emlegettek. Egy Akasztó nevű községben  Nurdin részt vett egy férfi elrablásában. Először azt hitte, az illető valamiféle ellenség, de aztán úgy mondták neki, hogy az az ember egy helyi oligarcha, akiért nagy váltságdíjat lehet kérni. Érthetetlennek tűnt, hogy ha olyan gazdag, miért nincsenek testőrei, ám a simán végrehajtott akció során kiderült, hogy az idős embert tényleg senki sem védte.

Nurdin egyik testőrtársa földije volt, vele természetesen csecsen anyanyelvükön érintkezett. A másik kettőt Budapesten állították szolgálatba, elsősorban azért, mert ott remekül kiismerték magukat. Az Elek névre hallgatót nem sokkal azelőtt rúgták ki a fővárosi rendőrségtől, ahol a főtörzsőrmesterségig vitte, míg Tóbiás, aki szabad idejében a lövészsport szerelmese volt, korábban kirakatrendezőként kereste kenyerét egy illatszer-kereskedelemmel foglalkozó vállalatnál. Nurdin elsősorban tőlük tanult meg magyarul.

A kis csapat később hasznát is vette a lövészetnek. Egy váci megbeszélésről igyekeztek hazafelé Pestre, amikor Felsőgöd külterületén egy rendőr próbálta megállítani a gépkocsijukat. Mint utóbb kiderült, a megkísérelt intézkedést az váltotta ki, hogy lakott területen jó nyolcvan kilométeres sebességgel haladtak. Ők azonban nem jöttek erre rá, tovább száguldottak, mire kisvártatva egy, majd két szirénázó, kék lámpás rendőrautó vette üldözőbe őket. Az egyik előzésbe fogott és kitartóan haladt mellettük. A főnök utasítására a kirakatrendező leengedte az ablakot és tüzelni kezdett az üldözőkre. A szirénázó rendőrautó ekkor lemaradt, a másik hátulról belecsapódott, de a rendőrök nem zavartatták magukat, visszalőttek. A tűzharccal kombinált autós üldözésben egyikük tüdőlövést kapott és néhány perc múlva kiszenvedett. Nurdinnak akkor találták el a lábszárát, amikor kiugrott a gépkocsiból, hogy magára vonja az üldözők figyelmét. Így meglépni már nem tudott, és amíg a többiek sikeresen felszívódtak, rá három rendőr is rávetette magát és el sem engedte mindaddig, amíg a mentőautó a helyszínre nem érkezett. Akkor már köröskörül minden vérben úszott. Útban a kórház felé, a mentőtiszten kívül két rendőr vigyázta őt, akik közül az egyik a sebészeti beavatkozást követően a külön kórteremben is ott maradt őrködni az immár őrizetesnek nyilvánított fiú mellett.

Hajnal felé a zsaru elbóbiskolt, hátra nyaklott fejjel húzta a lóbőrt. Nurdin óvatosan felkelt, a fájdalomtól eltorzult arccal az alvóhoz araszolt és keze élének a rendőr torkára mért egyetlen csapásával örökre elhallgattatta. Összeszorított fogakkal próbálgatta bekötözött lábát, úgy gondolta, bőven kibírja a fájdalmat. Tudta, hogy a rendőr dohányzik, hiszen este cigarettaszünetet tartott, addig az egyik ápoló őrködött. Most kivette a rendőr zsebéből az éppen megkezdett doboz Multifiltert, belebújt a szürke kórházi köpenybe, a kertbe érve rágyújtott, majd pöfékelve kisétált a kapun. A portás megértően intett neki. Hiába, a nikotinéhség nagy úr!

A szomszéd utcában Nurdin leintett egy taxit, a zuglói címre hajtatott, becsengetett. Semmit nem kellett mondania. Társai – már csak a maguk biztonsága érdekében is – nem hagyták cserben. A Zuglóban állomásozó utóvéd tudta a leckét. A megrongált gépkocsi már kis mátrai faluban, egy pajtában, ponyva alatt várta, hogy onnan is eltüntessék: egy elhagyott szurdok mélyén végezte. Nurdin Szaidov lábán a kötést másnap már Pozsonyban, harmadnap Moszkvában, a negyedik napon pedig a csecsen fővárosban, Groznijban cserélték. Ott már barátainak barátja, egy sebészprofesszor vette kezelésbe a központi kórházban, szent ígéretet téve arra, hogy az intézmény dokumentumaiban nem fog szerepelni a páciens. A seb különben sem bizonyult súlyosnak, a golyó nem ért csontot.

Kulcsár István

Most, útban az Astoria felé a csecsen férfi felidézte a korábbi magyarországi tartózkodása során szerzett emlékeit. Azon törte a fejét, vajon hagyott-e  ujjlenyomatokat annak idején a kórházi ágyon, esetleg DNS-mintákat a rendőr nyakán. Ám arra jutott, hogy amíg meg nem bukik, a fene sem kíváncsi a DNS-ére. Megbukni pedig nem fog. Kinek is lenne gyanús a magyar Szabó Nándor? Különben is, mindez már régen volt. És még névre szóló, megbízható személyleírást tartalmazó, nemzetközi elfogató parancsot sem adhattak ki ellene, hiszen társai a lövöldözés után néhány órával már külföldön voltak, és nem volt, aki rá valljon. Csupán az „utóvéd” tartózkodott a zuglói villában. A nyomozást a rendőrség néhány hónap múlva eredmény nélkül zárta le.

Kulcsár István: Dzsihád a Duna-parton
Atlantic Press Kiadó, Budapest, 2018