Rafik Schami: Sophia (előzetes, részlet)

Posted on 2018. április 26. csütörtök Szerző:

0


A fiatal Szofia lángoló szerelemre gyúl Karim iránt, de nem hozzá, hanem egy gazdag ötvöshöz megy feleségül. Évekkel később azonban, amikor Karim ártatlanul gyilkosság gyanújába keveredik, ő menti meg az életét. Karim megígéri neki, hogy bármikor szüksége lesz rá az életben, mellette fog állni. Évtizedek telnek el. Szofia egyetlen fia, Szalman kivándorol Olaszországba, jómódú és boldog ember lesz belőle, de az emigráció sebe nem gyógyul, ezért úgy dönt, Damaszkuszba utazik, hogy viszontlássa öreg szüleit. Az arab tavasz kitörése előtt néhány nappal érkezik a városba.

A menekülés,
avagy futamgyőzelem a halállal szemben

Damaszkusz–Bejrút–Heidelberg–Róma
|| 1970 tavasza – 2010 nyara ||

Félelem a csapdától

Onnantól, hogy Szalman Baladi hamis papírokkal elhagyta Szíriát, addig a nyári napig 2010-ben, amikor eldöntötte, hogy Damaszkuszba repül, negyven év, két hónap és tizenhét nap telt el. Ezért volt szüksége további hat hónapra az alapos helyzetfelméréshez. Száz százalékig biztos akart lenni abban, hogy már nincs érvényben ellene elfogatóparancs. Olvasott olyan esetekről, amikor az emigráns heves honvágya, a titkosszolgálat rafinériája vagy éppen egy elsietett döntés oda vezetett, hogy a szegény hazatérőt már a repülőtéren letartóztatták, és a kínzás, a megaláztatás poklát kellett elszenvednie. Volt, aki túl sem élte. Mások milliókat fizettek a szabadulásukért. Szalman ezért nem akarta elsietni, mindennek utána akart járni. Csakhogy Rómából ez nem volt egyszerű.

Csak december 5-én szállt föl második otthonában, Rómában a Damaszkuszba tartó repülőre, miután megbizonyosodott afelől, hogy a titkosszolgálatnál nincs semmi rá nézve terhelő adat. Stella, a felesége és tizenöt éves fia, Paolo, nem akarták elkísérni. Neki is jobb volt így. Egyedül akart megtérni imádott városa, Damaszkusz ölelésébe, éppen úgy, ahogyan távozott, szabadon mozogni alkalmazkodást, folytonos magyarázatot, fordítást igénylő kísérők nélkül.

Stella vette észre elsőként, milyen erősen foglalkoztatja Szalmant a damaszkuszi út gondolata. 2010 januárjában hivatalosan hirdettek általános amnesztiát minden múltbeli politikai vétségre. A kormány abban bízott, hogy ily módon sok gazdag emigránst csábíthat vissza szülőhazájába, és így új beruházásokra számíthat. Július 3-án a miniszterelnök megerősítette az amnesztiát, cáfolva az ellentétes híreszteléseket, amelyek visszatartanák a hazatéréstől az emigránsokat. „Azt a hivatalnokot, aki bármelyik testvérünket letartóztatja a repülőtéren – harsogta az emelvényről, és kicsit elcsuklott a hangja, mintha hibát fedezett volna fel a beszédében – vagy bárhol másutt, bármilyen módon zaklatja őt, azonnali hatállyal menesztjük állásából. Hazatérő testvéreink őexcellenciája vendégei.” A tapasztalt miniszterelnök ismerte honftársait, és tudta, hogy azonnal vicceket fognak gyártani a repülőtéren kívüli letartóztatásokról. Szalman élőben nézte a beszéd műholdas tévéközvetítését. Enyhült tőle valamicskét a bizalmatlansága, amellyel a szír kormány bármely bejelentését fogadta.

Ugyanúgy bement mindennap a Via Principe Amadeón lévő irodájába, és szorgalmasan dolgozott, de június óta esténként a dolgozószobájába húzódva arab zenét hallgatott, és órákig telefonált. Stella és Paolo nagy örömére olyan gyakran főzött damaszkuszi ételeket, mint soha azelőtt. De különben alig maradt ideje rájuk, nem utazott velük Stella szüleihez Triesztbe, nem vett részt a bárban vagy az étteremben megtartott születésnapi köszöntéseken vagy más baráti összejöveteleken. Közös római barátaik egyre gyakrabban kérdezősködtek. Carlo, az ötvös októberben, amikor összefutott Stellával, odaszólt az asszonynak: – Mondd meg a pasádnak, hogy nagyon hiányzik. Tiszteljük, becsüljük Damaszkuszt, de ő Rómában él, nekünk, rómaiaknak is jogunk van rá! – És ebben nem volt semmi megjátszás. A sármos, jó humorú Szalman a lelke volt a baráti társaságnak, amely hetente legalább egy este összejött valahol.

Kedvenc helyein a vendéglősök is hiányolták. A Giuseppe Parini utcán lévő New Station tulajdonosa aggódva kérdezte, hogy Szalman megharagudott-e rá, és ezért nem jön vacsorázni.

Stella megnyugtatta, hogy Szalmannak is hiányzik ő és az étterem, de negyven év után haza akar látogatni, és az utazás nem egyszerű ügy. Még büszke is volt kicsit Szalmanra, hogy ilyen sokan hiányolják. Szalman „Oasi” nevű cégének Rómában volt a székhelye, kirendeltségekkel rendelkezett Milánóban és Anconában, a legnagyobb élelmiszer-importőr volt az arab országokból; egyúttal olasz specialitásokat forgalmazott az Arab-öböl gazdag régiójában, két nagy lerakattal Kuvaitban és Dubajban. Egyre több olaszt csigáztak fel a keleti ízek, és egyre több gazdag arab kívánta megismerni a híres olasz konyhát.

Szalman a gazdasági válság ellenére is elégedett lehetett a forgalommal. Sőt, a két standon, amelyeket a Nuovo Mercato Esquilinóban bérelt a vásárcsarnok megnyitása, 2001 óta, a négy rátermett alkalmazottja soha nem látott forgalmat bonyolított. Becsvágyóan tervezett további kirendeltségeket Firenzében, Bolognában, Nápolyban, Torinóban, Palermóban és Triesztben, valamint az arab világ több nagyvárosában. Ám a terveket, amelyek kidolgozásához egy befektetési tanácsadó segítségét is kérte, tavasszal félretette. A damaszkuszi út előbbre való volt.

Nosztalgia és emlékezet

Szalman ebben az időszakban, 2010 júniusától decemberig, sokat gondolt Szíriában töltött gyermek- és ifjúkorára. A dalok, amelyeket részben CD-lejátszóról, részben a Youtube-on hallgatott, több mint negyvenesztendősek voltak. A modernebb hangzású arab dalokat ki nem állhatta.

Nyitott egy nagy alakú füzetet, amelyben feljegyzett minden eseményt, ami eszébe jutott; mindazoknak a nevét, akik régi élete részesei voltak: barátokét, rokonokét és ellenségekét, akiknek további sorsáról nem tudott semmit; mindenképp felkeresendő helyszíneket és embereket. Emlékezete teljes sebességre kapcsolt.

De mi az emlékezet egyáltalán? Szalman gondolkodott, jegyzetelt, sok mindent kihúzott, és úgy találta, leegyszerűsítés archívumnak tekinteni az emlékezetet. Sokkal több annál. Napokra volt szüksége, mire képbe tudta foglalni: az emlékezet láthatatlan város. Van több vigalmi negyede, titkos zugai, mindenféle javítóműhelyek, temető, hullakamra, krematórium, szentélyek, sötét utcák, melyeket kerülni tanácsos, múzeum, börtön a gyűlöleteseknek, hűtőházak, és kazán is, régi emlékek fölmelegítéséhez; meg kertek, amelyeket öntöznek, gondoznak vagy éppen elhanyagolnak. Szupermarketek is vannak, tele csillogó kacattal, hazugsággal, legendával, amiket otthon, az iskolában és a templomban annak idején elhitettek vele, s amelyeket ő elraktározott, és azóta is hatnak a gondolkodására. Szalman szerette a német közmondást: a hazugság lába kurta. Hallotta, hogy Paolo a nappaliban focimeccset néz, és hirtelen eszébe jutott egy lehetséges folytatás: A hazugság lába kurta, de berúgja a gólt! Ezt felírta a füzetébe.

Bárhogyan is fáradozik a tudomány, az emlékezetnek ez a különös városa olyan kifürkészhetetlen, mint az óceán mélye. Könyvtárakat lehet megtölteni az emlékezés, a felejtés, az elfojtás, a rövid és hosszú távú emlékezet kutatásának, a róluk alkotott spekulációknak szentelt könyvekkel, de eddig nem sikerült végérvényesen tisztázni, hogyan is működik.

Egy bizonyos emléket el lehet felejteni egy évre, tíz évre, negyven évre is; az idő mindent kitöröl, ahogy mondani szokás, ám azután egyszer csak történik valami: egy hozzátartozónk halála, váratlan találkozás egy emberrel, egy hellyel, vagy akár csak egy illattal, hirtelen mindent felidéz bennünk. Szalman úgy érezte, neki a szaglása a kulcs számos régi emlékhez. Egy római utcán megcsapta az orrát valami szag, és máris előtte volt egy történés a régi utcájában ötven év előttről.

Mozgalmas szíriai múltját jórészt elfelejtette, elégedetten élt Rómában a családjával. Ám soha nem felejtette, hogy annak idején miért kellett szöknie a hazájából. A lövöldözés, a súlyosan megsebesített rendőr kegyelmet könyörgő pillantása; az utolsó pillanatban megúszott letartóztatás – rémálmaiban újra meg újra visszatértek ezek az emlékek, még évekig igen gyakran, azután egyre ritkábban.

Az első években a szülei időnként meglátogatták emigrációja első állomásán, Heidelbergben. Ám apja éppoly kevéssé érezte jól magát a Neckar-parti romantikus városban, mint később Rómában, Szalman másodjára választott városában. Ellenben Szofia, az édesanyja mindkét városban kedvelte a barátságos szomszédokat, őszintén kíváncsi volt a számára idegen szokásokra és ételekre. Amikor Szalman azt javasolta, hogy menjenek arab étterembe, csak legyintett:

– Nem azért jöttem ide, hogy arab ételt egyek. Az van Damaszkuszban is.

Etnológusokat megszégyenítő kíváncsisággal figyelte a németek és az olaszok életmódját. Pontosan tudni akarta, mit esznek, hogyan nevetnek, mitől sírnak, hogyan gyászolnak, dolgoznak, szórakoznak, házasodnak és válnak. És mielőtt Szalman észbe kaphatott volna, Szofia egy napon ott állt mellette fekete ruhában, az egyik szomszédasszony temetésén, és keservesen sírt, pedig nem is ismerte a nőt. Amikor Szalman megkérdezte, miért sír, ezt mondta:

– A halott barátaimat siratom, magamat, amiért elválasztottak tőled, meg az egész nyomorult, a halált felfogni képtelen emberiséget.

Mindeközben apja a lakásban ült olyan arckifejezéssel, mintha lenyelt volna egy marék rajzszöget. Félt bárhová egyedül menni, mintha minden sarkon a maffia leselkedne, és éppen őrá. Csak akkor tartott velük, ha Stella kérte a maga utánozhatatlan és lehengerlő módján, de olyankor is éreztette, hogy csak az asszony kedvéért teszi. Halkan, arabul zsörtölődött, hogy Stella ne értse, hiányzott neki a törzskávéháza, a baráti köre, az újságja. Nem ízlett neki se a német, se az olasz konyha. Később egy könnyebb szívroham végre hihető ürügyet szolgáltatott számára, hogy lemondjon minden utazást.

Többnyire jól volt, ám amint Szofia Szalmant és Rómát kezdte emlegetni, lefeküdt az ágyba, és napokig föl sem akart kelni. Szofia egyszer nevetve mesélte a fiának telefonon: ha nyugtot akar a férjétől, elég annyit mondania neki, hogy talált egy last minute repülőjegyet Rómába. Ilyenkor a férje rögtön belázasodik, de megmérni persze nem hagyja, ő pedig végiglátogathatja egyedül az összes barátnőjét, anélkül hogy férje zsörtölődését kéne hallgatnia.

Szalman tehát apja infarktusa után még kevesebb szállal kötődött Damaszkuszhoz. Havonta egyszer hívta fel az anyja, ilyenkor mindig ugyanarról volt szó: mit főzött aznap, kit látogatott meg, ki keveredett botrányba, ki házasodott meg, ki vált el, ki halt meg. Szalman gyakran könnyesre nevette magát ilyenkor. Szofiának remek humora volt, ki nem fogyott a pletykákból és adomákból. Ezek a beszélgetések mégsem keltették életre a Szalman emlékezetében szunnyadó éveket.

És akkor jött 2010 januárjában az összes politikai cselekményre vonatkozó általános amnesztia. Hasszán Kadur, Szíria római nagykövete, ez a rokonszenves férfi, akivel Szalman már majdnem egy éve barátkozott, márciusban újra érdeklődött Damaszkuszban, terhére rónak-e bármit Szalmannak. Nemleges választ kapott. Ennek ellenére, noha a nagykövet rendkívül intelligens és tapasztalt diplomata volt, Szalman nem akart a Piazza d’Aracoelin lévő nagykövetség épületében találkozni vele. Inkább meghívta a közeli, előkelő Gran Caffè Romába egy igazi gourmet-knak való ebédre, ahol nyugodtan beszélgettek, nem kellett lehallgatástól tartaniuk.

Szalman nem akart kockáztatni. Német útlevele volt ugyan, de mire megy vele egy diktatúrában? Emlékezett a diákmozgalmár, szociális munkás Elisabeth Käsemannra, akit 1977-ben a világ orra előtt tartóztatott le az argentin titkosszolgálat, megkínozták és megölték. Az emberek felháborodtak, de a német politikusok nem tettek érte semmit. Szalman hasonló ügyekről tudott Chilében, Kubában, Brazíliában, Irakban és Szaúd-Arábiában. A letartóztatott teljesen elszigetelődik, a diktatúrának pedig, amely fogva tartja, megkínozza, még hajbókolnak is a nyugati és a keleti hatalmak. Szalman a csontjaiban érezte a félelmet, biztosra akart menni.

Szofián keresztül megkérte Eliaszt, apai ágon unokatestvérét, hogy nézzen utána a dolgoknak. Eliasz egy héttel később megerősítette a nagykövettől kapott információkat: a tizenöt titkosszolgálati részleg egyikénél sem, és egyik határállomáson sem szerepel a neve. Eliasz már csak tudta: ő maga is a titkosszolgálat magas rangú tisztje volt.

Szalmant végül ez a hír győzte meg – és hirtelen olyan elevenné váltak damaszkuszi évei és a menekülés időszaka, mintha csak előző nap történt volna minden.

Egy menekülő élete

A negyven évvel korábbi események úgy peregtek le Szalman lelki szemei előtt, mint egy régi dokumentumfilm jó állapotban megőrzött tekercsei. A legizgalmasabb részeknél lázasan zakatolt a szíve.

Annak a pillanatnak az ízére is pontosan emlékezett, amikor tudatosult benne, hogy sikerült megszöknie. Megkönnyebbült sóhaj szakadt föl belőle, amikor a gyűjtőtaxi elhagyta a szír–libanoni határ ellenőrző pontját. A taxisofőr biztosította róla a szír határőrt, hogy a kocsi utasaival minden a legnagyobb rendben, majd átnyújtotta neki a négy útlevelet. Elöl egy testes asszonyság ült némaságba és a rosszkedvébe burkolózva. Napszemüveget viselt, és a kétórás út alatt végig mozdulatlanul előremeredt, akár egy gipszfigura, anélkül hogy egyetlen szót váltott volna a sofőrrel vagy az utastársaival. Jobbra hátul, az ablaknál Szalman ült. Mellette alacsony öregember, aki ha épp nem szóltak hozzá, azonnal mély álomba merült. Amikor fölébredt, hangosan átkozta saját aggkori gyengeségét, majd ismét elaludt. A taxisofőr mögött komor tekintetű, sötét bőrű palesztin ült.

Szalman annyira feszült volt, hogy alig kapott levegőt. Szíve majd’ kiugrott. Az útlevele ügyes hamisítvány volt ugyan, ő mégis félt, mert tudta, hogy a titkosszolgálatnak vannak módszerei a hamis papírok azonosítására, bár számítógépes nyilvántartás akkor még nem létezett. Fölöslegesen aggódott. A határőr láthatóan jóban volt a taxissal, és saját hatáskörében elintézte a dolgot, nem adta le az útleveleket az irodában. Az önkény, ha a kötelességtudat alacsony fokával párosul, olykor előnyösnek bizonyul.

A határőr testes, sötét bőrű férfi volt, Szalman dobogó szívvel nézte: beduin, gondolta magában, amikor észrevette a három kék pöttyöt az állán, az orrán és az arcán. Ezt a primitív tetoválást többnyire beduinokon lehetett látni. A férfi unottan lapozgatta az útleveleket, olykor benézett az autóba, és maga elé suttogta a neveket. Azután visszaadta a sofőrnek a papírokat, majd azt kérdezte:

– És mi a desszert?
– Mandur, a legjobb csokoládé – felelte rutinosan a taxis.
– Jó, de ha megfeledkezel róla, jaj neked – mondta a határőr, és intett a soron következő autónak. A taxisofőr gázt adott, és amikor biztos lehetett benne, hogy hallótávolságon kívül van, megjegyezte:

– Amióta leszokott a dohányzásról, csokoládéfüggő. Régebben három dollárért kaptam egy karton amerikai cigarettát a bejrúti kikötőben, most egy doboz Mandur praliné tíz libanoni líra, az is három dollár. Csak a libanoni csokoládét hajlandó megenni a tetves beduinja. – Rövid hallgatás után hozzátette: – Nem megmondtam, hogy sima út lesz? Néha panaszkodnak az utasok, hogy két lírával többet kérek, de mégiscsak jobb, mint egy napon át főni a melegben, amíg odabent az útleveleket lapozgatják, nem igaz? Odaintett a libanoni határőröknek, és áthajtott a libanoni határon is.

Szalman hátranézett, a szíriai határ lassan eltűnt a szeme elől. A legszívesebben felkiáltott volna: „Nem kaptatok el, kurafiak!”, de a mellette ülő öregemberre gondolt, aki újra elaludt, nem akarta megijeszteni. A nő az ellenőrzés alatt is végig néma volt. A komor tekintetű palesztinról viszont hirtelen kiderült, hogy egyszerű női fodrász. Megeredt a nyelve, elmondta, hogy kanadai vízumot akar szerezni Bejrútban, mivel Kanadában nagyon keresik a női fodrászokat. Ezért az információért kétszáz dollárt fizetett, és beszerezte a fodrászcéh elnökének ajánlólevelét is.

Ha hallgattál volna, bölcs maradtál volna, gondolta Szalman. A taxisofőrnek is valami ilyesmi juthatott eszébe, mert gúnyosan nevetett.

– Persze, mert a kanadai nőknek folyton égnek áll a hajuk a hidegtől – jegyezte meg. Szalman minden gondjáról-bajáról megfeledkezve neva naiv palesztinon. – Fiam, fiam! – folytatta a taxis csak úgy maga elé, mintha magában beszélne. – Ha kétszáz egydolláros bankót kiszórtál volna az ablakon, mekkora örömet szerezhettél volna vagy száz gyereknek.

A fiatal palesztinon látszott, hogy belé hasít a kétség, újra magára öltötte a hallgatag rosszkedv álarcát. A taxis is elmerült a gondolataiban, cigarettája füstjét kifújta a leeresztett ablakon, és néha-néha fürkészve nézett Szalmanra a visszapillantó tükörben.

Szalman lehunyta a szemét, úgy tett, mintha aludna, és emlékeibe burkolózott. A menekülés, jutott hirtelen az eszébe, szinte sorsszerű, az arab kultúra bélyege, együtt jár vele. Milyen különös! A zsidók az időt a világ teremtésétől számítják, amely a rabbinikus hagyomány szerint Krisztus előtt 3761-ben történt. A keresztények Krisztus születését tekintik az időszámítás kezdetének. Az iszlám azonban Mohamed prófétának Mekkából Medinába meneküléséhez köti az időszámítást: ez a menekülés mentette meg Mohamed életét és küldetését. A próbálkozások, hogy a muszlim naptárat a Próféta születéséhez vagy halálához igazítsák, mind kudarcot vallottak.

A menekülés az újrakezdés, a remény. A menekülés okos cselekedet, az okos cselekedetet pedig gyakran félreértik és gyávaságnak tartják – hallotta Szalman a saját belső hangját. A menekülés az ő életét is megmentette.

Rafik Schami

Fordította: Nádori Lídia

Rafik Schami: Szofia avagy minden történet kezdete
Lábnyom Könyvkiadó
492 oldal, teljes bolti ár 4450 Ft,
kedvezményes webshop ár 3782 Ft,
ISBN 978 615 803 1776

Rafik Schami szír származású német regényíró.
1946-ban született Damaszkuszban, 1971 óta Németországban él. A Bajor Szépművészeti Akadémia tagja. Műveit számos nyelvre lefordították, több irodalmi díjjal tüntették ki.
Ez az első magyarul megjelenő regénye.