Kodály és a költészet | A Honvéd Férfikar Kodály előtt tiszteleg

Posted on 2017. december 21. csütörtök Szerző:

0


Sipos Marianna (zongorán kísér: Székely Balázs)

Bedő J. István |

A decemberi koncertet ismét zeneköltőnk, Kodály Zoltán emlékének szentelte a Honvéd Férfikar. Míg a bérleti sorozat előző eseménye a népzenéhez kötődött, a mostani alkalommal Kodály egy másik zenei arcélét ismerhettük meg. A magyar költészet jeleseinek megzenésített műveiből született válogatás hangzott el a Magyar Tudományos Akadémia dísztermében.

Látszatra könnyű(nek tűnik) Kodály munkásságát a népdalok feldolgozásai felől megközelíteni, ám lényegesen nehezebb megtalálni a kívülállónak, hogy miért igyekezett a zeneköltő az elmúlt századok poétai munkáit is kórussá formálni. Az emberi énekhang évszázadokra visszatekintő irodalmában vastag köteteket tettek ki a latin nyelvű egyházi szövegek: imák, zsoltárok, miseszövegek. Ezek mellől hiányzott a magyar nyelvű kórusirodalom.

Kodály sokat és hosszan foglalkozott e kérdéssel elméleti műveiben is. Akárcsak Ady publicisztikái, Kodálynak e tárgyban született írásai majdnem egy évszázad után is meghökkentően frissek és időszerűek.

Kodály maga így vall Ady Endréről 1925-ben keletkezett, Magyar zene című írásában:

„Nékünk támadt egy új költőnk, Ady, aki a maga nyelvét a régi magyar nyelvből alakította ki csodálatosan. Eleinte megtámadták, abszurdnak, homályosnak, érthetetlennek, sőt – nem magyarnak nyilvánították Később azután a Saulusokból váltak a leglelkesebb Paulusok.”

„A magyar zenei nyelv kiteljesedésére szükséges volt a magyar zenei múlt mennél bővebb feltámasztása. Mint a magyar irodalmi nyelv is azáltal, hogy újra használatba vette régi és népi (=lényegében régi) részét. Amint ez a régiség és népiség tudatosan kerül bele az irodalmi nyelvbe Vörösmartyn, Petőfin, Aranyon, Adyn keresztül.”*

Strausz Kálmán

Más kérdés, hogy a magyar költészetnek a reformáció óta eltelt évszázadaiban a költői gondolat és a forma nem mindig állott azonos szinten. Erre példa volt rögtön az indító Semmit ne bánkódjál, Szkhárosi Horváth András versének megzenésítése. A nagy barokk kori indulatot a fortisszimók és a pianisszimók markáns váltakozása közvetítette és az igazat megvallva a kórus vastag bársonyhangja lényegesen jobb volt, mint a szöveg.

Érdekes megoldást figyelhettünk a repertoárban már korábban is megismert Rabhazának fia (Petőfi) előadásakor: habár Petőfi igen karakteresen használta a magyar versformákat, Kodály szinte prózaként kezelte a szöveget, figyelmen kívül hagyva a sortöréseket is. Hasonlóképpen elhangzott az előző évi koncerten a német Gregoroviusnak a világosi fegyverletétel után írott Gesang der Ungarn-ja (A magyarok éneke). „Fata libelli” – ugyanis a 1956 után a bukott szabadságharcra emlékeztető mű tiltólistára került. Kottáját Vass Lajos menekítette Zselizbe (Szlovákia), onnan jutott vissza kerülőutakon Magyarországra. A kórushangzás végén a 4 zárósor elhangzott prózában, magyarul is (Bodó Levente), hogy a közönség jobban átérezze az elveszett haza miatti fájdalom és sóvárgás gondolatát.

Az est vendég művésze, Sipos Mariann operaénekes énekelte sötét szopránján Berzsenyinek A tavasz című néhány sorosát – ebben is érvényesült, hogy a görög metrum teljesen eltűnt a megzenésítéskor. Székely Balázs kísérte zongorán a zeneileg impresszionista hatású dalt.

Ady nagyon közismert Fölszállott a páváját vendég vezényelte: Hoppál Péter. Az államtitkár bizonyára örömmel tért vissza eredeti pályájához, a pulpitusra. Csodálatosan dörgött a férfikar az Ady-mű kulcsmondatával: Másképpen lesz holnap, másképpen lesz végre.

Hoppál Péter vezényli a Fölszállott a pávát

Szintén ő dirigálta a Kölcsey-szoborra is rávésett, osztálytermekben valaha elmaradhatatlan Huszt férfikari változatát: Kodály itt is prózává, élőbeszéddé alakított a szöveget, melyet diadalmasan zárt le a Hass, alkoss, gyarapíts!

Kölcsey Bordalát ajánlom az olvasó  figyelmébe is – habár a műfajhoz a jókedv képzete kapcsolódik, ez inkább a Bánk bán bordalával rokon. Keserű, rezignált mű, fénysugara sincs benne a derűnek.

Sipos Marianna egy ismeretlen 17. századi költő Várj meg, madaram kezdetű versére írt művet énekelt. A szóló drámai dallamához furcsán illeszkedett a szinte dzsesszes hatású kíséret. Hanglépéseiben nagyon huszadik századi volt – és meglepő módon bartókos a hangzása.

Korábban, az előző évi bérletben már hallhattuk Petőfi Isten csodája című versének feldolgozását. Ez a mű is megérdemli az újraolvasást, a sok népszerű (és kissé túlkoptatott) iskolai anyag mellett. Épp ezen az előadáson volt kézenfekvően megérthető, hogyan gondolta Kodály a vokális alkotások révén megteremteni a magyar dalkultúrát, beleépítve a zenetörténeti hagyományokat. A vers első refrénje gregoriánszerűen hangzik, a harmadik viszont pianóban: „Isten csodája, hogy még áll hazánk”, míg a záró kóda fortissimóig erősödő felkiáltás: Ne csak istenben bízzunk, mint bizánk; / Emberségünkből álljon fönn hazánk!

Kodálynak egy nem kevésszer előadott, de rejtélyes, műve, a szopránra írt Nauszikaa volt Sipos Marianna záró dala. Az Odisszeusz-kaland hősnőjét idéző szöveg szerzőjét ismeretlenként jelölik meg, de valójában a zeneköltő titkos, sokáig meg sem nevezett szerelmét, Bálint Arankát fedte fel a zenetudomány. A dal pentatóniája viszont nem csak az ősi magyar dallamörökségre utal, hanem Kodály mélyen átérzett kapcsolatára is a görög, általában az ókori kultúrával.

Az est záró darabja, mondhatnánk elmaradhatatlanul, a Nemzeti dal volt – a szövegnek a már említett élőbeszédszerű kezelésével, pedig hát annak a versnek szép volt a saját ritmikája. Sikere volt persze – ez lett a ráadás is.

Vezényelt Riederauer Richárd és Strausz Kálmán.

* Az idézetek forrása a hangverseny ismertetőfüzete

Fotók: Korbély Attila

Posted in: Koncert, NÉZŐ