Tényleg az! | Boris Martinović: Tokiói lilaság

Posted on 2017. december 10. vasárnap Szerző:

1


Tsukaiban D. |

Kedves olvassbele, kösz Boris Martinović könyvét. A szerző szerint Japánban játszódó lélektani regény. Azt kérted, írjam meg a benyomásaimat, úgy is, mint aki megmerítkezik mindenfélében, ami Japánnal kapcsolatos. Röviden: a történet tökjó, mindenesetre szokatlan. Tényleg van benne minden: álmodozó és állandóan elrévedező lány (sokáig nem is derül ki, mi a baja), bortanfolyam-leírás, műszaki szöveg, könnyfacsaró naplemente a füzetes regényekből. A vajdasági születésű szerző Magyarországon él, 2014-ben japán tanulmányi ösztöndíjjal Tokióba költözött egy évre, ott kezdett el írni és blogot vezetni az utazásairól. Én meg elmondom neked, mi jutott eszembe a könyvről.

Megkapta, tényleg megkapta az ösztöndíjat! Igaz, megpályázott egy csomót, és ez, noha kaland lesz, nem a legtutibb, mert japánul egy kukkot sem tud. De majd úgyis angolul lesz a továbbképzés. Japán meg klassz, olvasott már róla annyi mindent, ott volt az a két vastag szamurájos regénysorozat, a Muszasis, meg az a másik, a taikó, vagy mi. (Nem azokat a nagy dobokat hívják úgy? Mindegy, a fickó, aki írta őket, csak tudja, japán, valami Josikava Eidzsi.) Na, de a könyvek klasszak voltak, mennyi háborúzás meg gésák, meg minden.

Összecsomagolt, két kis táskába, mert a repülőjegy drága, nem vihet magával sok mindent. Ott majd úgyis várják, csak fognak segíteni. Hát nem várták. De küldtek elé egy taxist. Szépen nyomtatott táblával várta, Mr. Hungarian Student. Ez lesz ő.

Beszállt a taxiba, mentek egy csomót, gőze nem volt merre járhatnak, autópályák, fénylő széles utcák, hosszú negyedórákon keresztül.

Azon nem lepődött meg, hogy egy csendes picike utcában álltak meg végül, az még megírták neki, hogy a nemzetközi koleszban nem lesz hely, de majd szereznek neki szállást, olcsón. Az ajtóban egy idős, kimonós hölgy fogadta, ott hajlongott neki, és mutogatta, menjen csak be nyugodtan. Levette a cipőjét, azt fogta az egyik kezébe, a másikba a táskáját, hátizsák a vállára vetve.

A ház picike volt, de modern, már amennyire modernnek lehet nevezni valamit, ami az ötvenes években épült. Megkönnyebbült azért, meg kicsit csalódott is, hogy nem tatamis szobát kapott (abba bele se gondolt, hogy egy „szamurájos” házban milyen fürdőszoba meg fűtés lehet…). Szóval picike volt a szobája, de volt benne ágy, rendes ágy, asztal, szék, konnektor. Pfffff, nincs átalakítója. Nem baj, majd az egyetemről jövet.

Gazdasszonya kopogtatott, hajlongott az ajtóban, vacsorát hozott, tálcán. Megette, be is bújt a takaró alá, rohadt fárasztó volt azért ez a sok repülés. És már aludt is. Aztán biztos reggel lett, mert újabb tálcányi kaja érkezett, tea, rizs. Meg olyan zöldség-izék. Meg leves. Vagy ez nem is reggeli? Le volt még húzva a roló, de mindegy is volt, mert úgy döntött, pihennie kell még. (És különben is, össze kell gyűjtenie az erejét, hogy megbirkózzon a hatalmas várossal, hogyan fog eljutni az egyetemig, ha még a villamosmegállók nevét se tudja elolvasni? Nem baj, pihennie kell, majd holnap. Nem marad le semmiről.)

Biztosan aludt, amikor a háziasszonya behozta a következő tálcát, és valahogy a koszos ruháit is kicsempészte, mert most tisztára mosva-vasalva várták egy másik tálcán. Tálcamániások, úgy látszik. Tisztára, mint az utolsó szamurájban, ott volt ilyen. Hogy tálcán hozták a ruháit.

Kiment mosdani, hajlongott ő is egy kicsit, megpróbált közben úgy mosolyogni, hogy az ne tűnjön vicsorgásnak, remélte, sikerült.

És úgy döntött, még kell pihennie. A napok összefolytak, vagy talán egy nap volt ez az egész? Tökmindegy.

Gazdasszonya időnként bedugta a fejét, néha hozta-vitte a tálcákat. És a tálcákon kezdtek pici ajándékok feltűnni. Mama-szan (nem tudta, hogy mama-szannak a gésák főnökét hívják, azt hitte, ez olyan aranyos, hát magában így nevezte) hozott neki mindenfélét, amin latin betűket talált. Várostérképet. Nagyot. Kicsit, reklámosat, amin rajta voltak az európaiak által kedvelt boltok. Aminek a szélén ott a leírás is, mivel foglalkoznak. Olaszos kávézó. Borszaküzlet, csokibolt. Vagy lehet, hogy ez nem is a turistáknak szól, hanem a helybélieknek, akik szeretik fitogtatni, mennyire kozmopoliták. Forgatta a térképeket, végighúzta az ujját a metróvonalakon (aztaaa, mennyi van!), megpróbálta kitalálni, merre menjen, majd ha egyszer végre elérkezettnek látja az időt, hogy kimozduljon. De az még odébb lesz.

Mama-szan hozott egy nagy kupac vékony füzetet is, olyan szerelmes regények, a barátnője vette biztos még régen, amikor meg akart tanulni rendesen angolul. Sose tudta elolvasni őket, de ez az idegen fiú biztos örül majd neki. Örült is, végre valami olvasnivaló. Mama-szan elhozta a környékbeli flancos boltok füzetkéit is, mert azok is angolul voltak. Hadd örüljön az a gyerek. Így került a kupacba a kávészalon kis képeskönyve, a millióféle, kézműves kávébabszemmel, a rohadtdrága francia borokat árusító üzlet katalógusa, ahol minden borhoz leírták, mit kell éreznie annak, aki ennyi sok pénz megfizetése után fel is nyitja azt a palackot, és a szaké-szalon füzetkéje is, ahol alaposan elmagyarázták, hogyan is készül az eredeti, kézműves szaké. A kézműves mindenütt menő, nem?

Mama-szan hozott egy marék színes tollat, ceruzát is a sarki százforintos boltból, meg kisgyerekeknek való fura kockás füzeteket, és amikor ezeket meglátta, tudta már, miért nem vágyott ki az utcára. Valami azt súgta neki, írnia kell. És nekilátott.

Nem ment könnyen, mert eddig csak műszaki tudományos dolgozatokat írt, meg hivatalos leveleket, meg régen (fú, de régen volt már az), emailt a haveroknak. De írt (néha érezte, hogy fura, döcög a szöveg, de hiába nézte át, nem jutott eszébe jobb szó annál, amit használt, és különben is, írnia kell, addig kell írnia, amíg úgy nem érzi, hogy készen van.)

Rengeteg ilyen fura kockás füzetet teleírt, alig volt benne áthúzás, mindegy, csak legyen vége a történetnek. Milyen történetnek? Ha valaki megkérdezte volna (de nem tette, mama-szan csak etette és mosott rá, különbenis csak japánul tudott), semmit nem tudott volna róla mondani. A történet nem a fejében volt, hanem a tollában. Vagy hogy.

Elfogyott az utolsó füzet is. Leírta, hogy vége. Konyec. (Ezt még apukája mondta mindig.)

Mama-szan kivételesen bejött a szobájába. Meghajolt, és mutatta, hozza a füzeteket. Vitte. Tök olyan folyósokon mentek, amiket eddig nem is látott még. Persze, nem nagy kunszt, csak a fürdőszobáig járt ki eddig.

Benyitottak egy kétszárnyú ajtón. Bent végre japános terem fogadta. Hatalmas. Hogyan férhetett ez el egy bérházban? Tisztára, mint egy templom. Szemben az ajtóval hatalmas szobor, Buddha-szerű, de nem lehet Buddha, mert morcosan néz. És horogkereszt van a homlokán. Bár a horogkereszttel se stimmelt valami, talán fordítva forog?

A szobor előtt egy sötétbe burkolózó fickó ült. És intett, hogy üljön le vele szemben, volt ott egy üres párna. Törökülésbe kucorodott. A füzeteket még mindig szorongatta.

A fickó metszett kristályüveget, talpas poharakat rakott elé. Színtelen folyadékot töltött. „Vodka” „rószija”, annyit hallott, de ez biztos hülyeség. Ez itt Japán. Elvette a felé tolt poharat, ittak. Vazze, tényleg vodka. Megtörölte a homlokát, és érezte, cserébe oda kell adnia a füzeteket.

A sötét alak maga felé húzta a kupacot, belelapozott az elsőbe. Csalódottan kiáltott fel. Ha! Gyorsan beletúrt a többi füzetbe is, egyre csalódottabb arccal. Aztán az egész kupacot, ahogy volt, a vendég ölébe hajította, és tapsolt kettőt.

Barátunk csak egy pillanatra hunyta le a szemét, talán hogy ne kapjon egy jó nagy fülest az ismeretlentől. Mire kinyitotta, a taxi a repülőtér előtt állt meg épp vele. Ölében a hátizsákja, a nagy kupac füzet, meg egy beszállókártya.

Hazajött. Hazahozta a füzeteket. A magyarul írt történettel. Hiába, a magyar nyelv nehéz, Emma-o, az alvilág ura nem nyelvzseni.

Ez a sokféle benyomás, ami a fantasy-szerű történet megíróját érte, sajnos nem állt számomra össze konzisztens regénnyé. Fenntartom, hogy a belső sztorit élmény volt olvasni, de például zavart a bekezdésenként változó stílusú szöveg. Ezt tovább nehezítette a szerzőnek az a szándéka, hogy a 16-18. századi aprólékossággal írt le mindent. Mert itt a főhősök állandóan a színeket figyelik, a finom mozdulatokat, a pocsolyákat, a városi tájat, a zenét, a saját lelkük rezdüléseit. Továbbá bennem is lehet a hiba, hogy talán nem vagyok elég spirituális hozzá

Kétségtelen: a konkrét és átvitt értelmű cím találó. De azért nem ártott volna, ha valaki végigolvassa publikálás előtt, végigfésüli és feszesebbre fogja a szöveget.

Boris Martinović (Fotó: Goran Martinović)

Boris Martinović: Tokiói lilaság
Urbis Kiadó, Szentendre, 2017
240 oldal, teljes bolti ár 2900 Ft,
kedvezményes webshop ár 2320 Ft
ISBN 978 615 528 9224

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

Tokió, tavasszal. Sibuja utcáin színes emberáradat hömpölyög, Roppongi fényei lüktető táncot lejtenek, a Meguro partján a megújulás frissességével virágzik a cseresznye. Akiko mégsem a része. A lelke hónapok óta valamiféle szürke homályban, kietlen sivatagban vándorol. Akár egy szellem a létezés határán. Sem a családja, sem a legjobb barátnője nem képes áthatolni a falon, amit maga köré húzott. Csak Kakasi, a rejtélyes zenész, akivel egy alagsori jazzbárban ismerkedik meg. Lila tekintete mintha réseket találna Akiko falán, és a lilaság apránként kúszik a sötétség legmélyére, hol Kakasi trombitajátékán, hol a szavain keresztül. Története egy magának való szaké-mesterről, a szerelméről, a háborúról, a kalligráfiáról, ízekről és illatokról, életről és halálról szól.

Boris Martinović első kötete egy összetett lélektani regény, melyben mágikus módon fonódnak össze emberi sorsok, finoman árnyalt hangulatok, a valóság jelenetei és a misztikum látomásai. A helyszínek, a szereplők, a képek és a hangulat merőben japán, a szerző mégis egyedi világot alkot, mely bensőséges hangon szól az olvasóhoz.