Han Kang: Növényevő (részlet)

Posted on 2017. november 20. hétfő Szerző:

0


Amíg a feleségem növényevő nem lett, egyáltalán nem tartottam különlegesnek. Őszintén szólva amikor először találkoztam vele, még csak nem is vonzott. Se nem magas, se nem alacsony termet, középhosszú bubifrizura. Bőre érdes volt, és száraz, egyszerű, ázsiai vágású szeme alatt kissé kiugrott az arccsontja. Mintha félt volna megmutatni magát, mindig színtelen, egyszerű ruhákat hordott. A legegyszerűbb fekete cipőben lépett ahhoz az asztalhoz, ahol vártam rá. Járása nem volt se gyors, se lassú, se erőteljes, se puha.

Azért vettem feleségül, mert nem vonzódtam ugyan hozzá különösebben, de úgy tűnt, hogy hátrányom sem származik majd a kapcsolatunkból. Kényelmes döntésnek tűnt egy olyan nő, akitől nem várható újdonság, ész vagy éppen kifinomultság. Így aztán nekem sem kellett műveltséget tettetnem, hogy elnyerjem a szívét. Nem kellett attól félnem, hogy a divatmagazinokban pózoló férfiakkal hasonlít össze. Nem különösebben zavarta, hogy már húszas éveimtől pocakosodni kezdtem, hogy próbálkozásaim ellenére sem tudtam pálcikalábamra és alkaromra izmokat növeszteni, és az átlag alatti péniszem sem érdekelte, ami egészen addig a kisebbrendűségi érzésem igazi oka volt.

Sohasem szerettem a szélsőségeket. Kamaszkoromban nálam két-három évvel fiatalabb gyerekekkel töltöttem az időmet, ezért én lehettem a falkavezér. Aztán ösztöndíjat kaptam egy egyetemre, diplomáztam, és egy olyan kisvállalatnál kezdtem el dolgozni, ahol még az én jelentéktelen képességeimet is értékelték. Előrelépésre ugyan nem volt lehetőségem, de már azzal is teljesen elégedett voltam, hogy minden hónapban megkaptam a fizetésem. Így hát természetes volt a döntés, hogy a világ legátlagosabbnak tűnő nőjét vegyem feleségül. Mindig is kényelmetlenül éreztem magam a csinos, intelligens, pillantásukkal ragyogó érzéki szépséget sugárzó nők és a gazdag családokból származó lányok társaságában.

A nő, akit választottam, elvárásaimnak megfelelően játszotta el az átlagos feleség szerepét. Minden reggel hat órakor felkelt, és elkészítette, majd felszolgálta nekem a rizst, a levest és a halat. Fiatalkorától kezdve folyamatosan dolgozott, hogy hozzájáruljon a családi bevételekhez. Egy éven keresztül egy számítógép-grafikát oktató magániskola segédtanára volt, de otthon is dolgozott, egy mangakiadó könyveinek párbeszédeit írta a szövegbuborékokba.

A feleségem nem beszélt sokat. Ritkán kért tőlem bármit. Akármilyen későn értem haza, sohasem tett megjegyzést, és sohasem fordult elő, hogy ünnepnapokon el akart volna menni velem valahová. Egész délután a televízió előtt, távirányítóval a kezemben henyéltem, ő pedig visszavonult a saját szobájába. Dolgozott vagy olvasott, utóbbi volt az egyetlen hobbija. Könyvei azonban annyira unalmasak voltak, hogy csak a kezembe vettem őket, borítójukra néztem, és máris elment tőlük a kedvem. A feleségem általában csak akkor lépett ki szobája ajtaján, amikor közeledett az étkezés ideje, és szó nélkül nekiállt főzni. Szerintem egyetlen érdekes napja sem volt egész életében. Nagyon hálás voltam neki mindezért, hiszen azok a feleségek, akiknek a telefonja éjjel-nappal csörög, akik a munkatársaikkal és a barátaikkal trécselnek, többnyire csak panaszkodnak, és hangosan veszekednek a férjükkel.

Egyetlen szokatlan tulajdonsága volt csak: nem szeretett melltartót hordani. Rövid szerelmes időszakunk alatt egyszer, randevú közben rátettem kezem a hátára. Nem éreztem a blúza alatt melltartópántot. Kissé elcsodálkoztam. Ki akartam deríteni, hogy vajon rejtett üzenetet próbál-e küldeni nekem, ezért egy darabig tüzetesen vizsgálgattam. Végül rájöttem, hogy nem üzen semmit. Akkor meg miért nem vesz fel melltartót? Csak lusta, vagy nem érdekli a dolog? Nem tudtam rájönni. Ráadásul nem is volt elég formás melle ahhoz, hogy ne hordjon melltartót. Ha szivacsos melltartót viselt volna, és abban áll a barátaim elé, akkor legalább nem érzem kínosnak a helyzetet.

Miután összeházasodtunk, otthon egyáltalán nem hordott melltartót. Ugyan nyaranta, ha rövid időre elment, kértem, vegyen melltartót, nehogy a mellbimbója átüssön a ruha anyagán, de amint kilépett az ajtón, egy perc sem telt bele, és villámgyorsan megszabadult tőle. Vékony, halvány, bő blúza alatt jól látszott bőrén a kikapcsolt csat nyoma, de ez őt egyáltalán nem érdekelte. Próbáltam korholni és rábeszélni, hogy ha a melegben nem tudja elviselni a melltartót, akkor legalább vegyen fel egy mellényt, ő viszont egyre csak panaszkodott, hogy nem bírja azt az érzést, ahogy a melltartó a mellkasát szorítja. Igaz, ami igaz, még sohasem hordtam melltartót, ezért fogalmam sem volt, mennyire kellemetlen érzés lehet. Ennek ellenére kételkedtem a feleségem érzékenységében, hiszen egy nőt sem ismertem, aki ennyire viszolygott volna ettől a ruhadarabtól.

Mindezt leszámítva nem voltak igazi problémák az életünkben. Közeledett az ötödik házassági évfordulónk, és mivel már kapcsolatunk elején sem voltunk őrülten szerelmesek, nem is untuk meg egymást. Ősszel úgy döntöttünk, elhalasztjuk a gyerekvállalást egészen addig, amíg nem sikerül lakást vásárolnunk. Nekem azonban egyre csak az járt a fejemben, hogy megérem-e egyáltalán azt a pillanatot, amikor egy kisgyerek gügyögve az apjának szólít.

Egészen addig a tavaly februári napig, amikor hajnalban megláttam a feleségemet a konyhában, nem is gondoltam, hogy házaséletünk egyszer még ennyire megváltozhat.

– Mit álldogálsz itt?
Éppen felkapcsoltam volna a fürdőszoba lámpáját, amikor megpillantottam. Körülbelül hajnali négy óra körül riadtam fel a hirtelen rám törő szomjúság és vizelési inger miatt. Valószínűleg a céges ivászat alkalmával elfogyasztott másfél üveg szodzsu volt a ludas.

– Hahó! Azt kérdeztem, hogy miért álldogálsz itt?
Ahogy a feleségemre néztem, végigfutott a hátamon a hideg. Nemcsak az álom ment ki a szememből, de teljesen ki is józanodtam. A hűtő előtt állt mozdulatlanul. Tekintetéből semmit sem tudtam kiolvasni a sötétben, mégis volt benne valami nagyon ijesztő. Sűrű, természetes fekete haja kócos volt. Bokáig érő fehér hálóingét, ahogy szokta, kicsit felhajtotta.

A konyhában a szobánkhoz képest elég hűvös volt. A feleségem alapvetően nem viselte jól a hideget, így ha fázott, gyorsan felkapott egy kardigánt, és belebújt a szőrös papucsába. Vajon mióta állhatott már ott mezítláb az elnyűtt hálóingében megdermedve, mint aki semmit sem hall? Mintha egy láthatatlan ember vagy szellem állt volna a hűtő mellett.
Ez meg mi a fene? Nem hall engem, talán alvajáró lett?
Odamentem a feleségemhez, hogy alaposabban megnézzem az arcát, de ő mintha kőszoborrá vált volna.

– Miért csinálod ezt? Mi folyik itt?
Rátettem a kezem a vállára, de meg se moccant. Kezdtem kételkedni benne, hogy mindez egyáltalán valóság-e, de teljesen a tudatomnál voltam, amikor kijöttem a szobából, ahogy akkor is, amikor a feleségemet szólongattam, vagy amikor odamentem hozzá. Ő pedig tudomást sem vett rólam. Úgy viselkedett, mint azon ritka alkalmakkor, amikor belefeledkezik egy televíziós sorozatba, és észre sem veszi, hogy hazaértem. Vajon mi lehet olyan lenyűgöző az egyszerű, színtelen hűtőajtóban?

– Drágám!
A homályban lassan kirajzolódtak az arcvonásai. Először a hidegen csillogó szeme látszott, majd a lassan kinyíló ajka.
– Álmodtam… – mondta meglepően tiszta hangon.
– Álmodtál? Mégis miről beszélsz? Tudod, hogy hány óra van?
Felém fordult, majd szép lassan visszasétált a hálószobába. Miután átlépte a küszöböt, megfordult, és becsukta az ajtót. Kinn hagyott a sötét konyhában. Én pedig csak bámultam, miközben alakja eltűnt a homályban.

Felkapcsoltam a lámpát, és bementem a fürdőszobába. Egy-két napja már folyamatosan –10 °C alatt volt a hőmérséklet. Néhány órával korábban zuhanyoztam, de papucsom még mindig nedves és nyirkos volt. A kegyetlen évszak magánya rám nehezedett, és a fürdőkád felett tátongó, mélyfekete ventilátor résein, a fal és a padló fehér csempéinek nyílásain beszivárgott a hideg.

Amikor visszamentem a hálóba, a feleségem már az ágyon feküdt, lábát a mellkasához húzta. Olyan csönd volt, mintha rajtam kívül nem volna más a szobában. Mindezt persze csak képzeltem. Ha tényleg csendben maradtam, és hegyezni kezdtem a fülem, halk szuszogást hallottam, de olyat, ami egyáltalán nem hasonlított alvó ember hangjához. Ha kinyújtom a kezem, megérinthettem volna meleg testét. De nem tudtam felemelni a kezem, és a szavak is az ajkamra forrtak.

Másnap reggel, amikor felébredtem, egy darabig gondolatok nélkül feküdtem az ágyamban. Üres fejjel bámultam az őszi nap fehér függönyön át beszivárgó sugarait. Felemeltem a fejem, és a faliórára néztem, majd ijedten kipattantam az ágyból, és kiviharzottam az ajtón. A feleségemet a konyhában, a hűtő előtt találtam.

– Megőrültél? Miért nem ébresztettél fel? Nem látod, hány óra?
Nem tudtam végigmondani, mert ráléptem valami puha dologra. Nem akartam hinni a szememnek.

A feleségemen ugyanaz a hálóruha volt, mint az éjjel, és ahogy ott guggolt, összekuszálódott haja belelógott az arcába. Fekete és szürke zacskók tömkelege hevert a konyhapadlón, azt sem tudtam, hova lépjek. Megszámlálhatatlan csomag került elő a hűtőből; marhahús a sabu-sabuhoz, sertéshús, két hatalmas marhalábszár, tintahal vákuumcsomagolásban, a vidéken élő anyósom angolnaszeletei. Sárgás cérnával csokorba kötött szárított hal, lefagyasztott, hússal töltött mandu-batyu és rengeteg zacskó, melyekről azt sem tudtam, hogy mi van bennük. Feleségem a recsegő, zizegő csomagokat egyenként egy hatalmas szemeteszsákba dobálta.

– Mi a francot művelsz? – kiáltottam rá türelmetlenül.
De ő csakúgy, mint az éjjel, egyáltalán nem foglalkozott velem, és csak dobálta a szemeteszsákba a húsokat. A marha- és a disznóhús, a feldolgozott csirke és a vagy kétszázezer von értékű tengeri angolna is ott végezte.
– Drágám, megőrültél? Miért dobod ki ezeket?
Végigbukdácsoltam a nejlonzacskók között, odamentem hozzá, és megragadtam a csuklóját. Meglepően erősen és kitartóan próbálta kiszabadítani kezét szorításomból, de a düh erőt adott, és végül én kerekedtem felül. Amikor masszírozni kezdtem a szorítástól kipirosodott jobb csuklóját, a szokásos nyugodt hangján megszólalt:
– Álmodtam…
Már megint ezzel az ostobasággal jön. Ráadásul még mindig kifejezéstelen arccal bámult rám. Ekkor váratlanul megcsörrent a telefonom.

– A rohadt életbe!
Megpróbáltam előhalászni a telefonomat az este óta a nappali fotelján heverő kabátomból. Végül a belső zsebemben találtam meg.

– Ne haragudjon! Váratlan probléma merült fel itthon… de próbálok olyan gyorsan beérni, amilyen gyorsan csak tudok. Csak egy kicsit… Nem, mindenképpen bemegyek! Csak adjon egy kis időt! Nagyon sajnálom! Igen, indulok is!

Becsúsztattam telefonomat a tokjába, majd berohantam a fürdőszobába. Olyan gyorsan borotválkoztam, hogy többször is megvágtam az arcom.

– Nem vasaltad ki a fehér ingemet? – kérdeztem a feleségem, de ő nem válaszolt.
Tajtékozva túrtam át az előző napi ingemért a fürdőkád melletti szennyeskosarat. Szerencsére nem volt nagyon gyűrött. A feleségem akkor sem jött ki a konyhából, amikor már induláshoz készülődtem. A nyakkendőt úgy tekertem a nyakamra, akár egy sálat, felhúztam a zoknit, majd gyorsan fogtam a laptopom és a pénztárcám. Öt éve voltam már házas, de még sohasem fordult elő, hogy a feleségem gondoskodó búcsúja nélkül kellett volna elindulnom.

– Nem vagy normális. Biztos, hogy bekattantál…
Bepréseltem a lábam az új, szűk félcipőmbe, majd kirohantam az ajtón. Láttam, hogy a lift éppen a tető felé tart, ezért inkább lerohantam a harmadik emeletről. Sikerült beugranom egy éppen induló metrókocsiba, és a sötét ablakban megnézhettem, hogyan festek. Végigsimítottam a hajamon, megkötöttem a nyakkendőmet, és megpróbáltam kisimítani az ingem gyűrődéseit. Magam előtt láttam a feleségem hátborzongatóan nyugodt arcát, és hallottam a szokásosnál is hidegebb hangját.

Álmodtam… – mondta kétszer is. A vonat eltűnt az alagútban, és a sötét ablakokban felvillant a feleségem, egy ismeretlen nő tekintete. Harminc percem maradt, hogy megfelelő kifogást találjak a késésemre az ügyfeleimnek, és hogy összeállítsak a mai megbeszélésre egy tervjavaslatot. Nem volt több időm a feleségem furcsa viselkedésén morfondírozni. Abban azonban biztos voltam, hogy ha törik, ha szakad, ma korán haza kell érnem. Még akkor is, ha a hónapokkal ezelőtti áthelyezésem óta egyszer sem jöttem el a munkahelyemről éjfél előtt, gondoltam, és próbáltam lélekben felkészülni az elkerülhetetlen összecsapásra.

Sötét erdő. Sehol senki. Pengeéles levelek hullanak a fákról, és megvágják a lábam. Mintha már jártam volna itt, de most, egymagamban, eltévedtem. Fázom és rettegek. Keresztülsétálok a fagyott völgyön, és egy pajtaszerű, piros épület tűnik fel előttem. Akkor veszem észre, amikor éppen egy gyékényszőnyegre lépek. Több száz hatalmas, élénkvörös hússzelet lóg bambuszpálcikákon. Egyikből-másikból még csöpög a vér. Hiába küzdöm át magam a húscafatokon, nem találom a kijáratot. Vörös vér áztatta fehér ruhám szorosan a bőrömhöz tapad.

Nem tudom, hogyan meneküljek el innen. Keresztülrohanok a völgyön, és a fák lombkoronája hirtelen szétnyílik előttem. A lombozat megsűrűsödött, tavaszi zöld fény önti el a tájat. Családok piknikeznek, kisgyerekek futkároznak, ízletes étel illata úszik a levegőben. Fájdalmasan élénk az egész jelenet. A csobogó patak vizénél gyékényszőnyegeken táborozik néhány család. Vannak, akik kimbabot esznek, és vannak, akik húst sütnek. Éneklés és vidámság hangjai szállnak.

Én mégis félek. Ruhámból vér csurog, véres a kezem, és véres a szám. Próbálok összegömbölyödni, hogy senki se lásson, próbálok elbújni a fák mögött. De hiszen megettem a pajtában lepotyogott húsdarabokat! A vörös folyadék a nyelvemen és a szájpadlásomon, a nyers hús sima és nedves felszínének íze. Szemem csillogva tükröződik a pajta padlóján összegyűlt vértócsában.

Sehogyan sem lehet ennyire valóságos, ahogy a húst rágom… Biztosan én vagyok, aki rág, de arcom és tekintetem mintha teljesen másvalakié lenne. Nem, nem az enyém, hanem olyasvalakié, akit számtalanszor láttam már. Semminek sincs értelme. Ismerős és mégis furcsa, nem túl élénk, szörnyűségesen hátborzongató érzés.

Vacsorához készülődve a feleségem salátát és szójababkrémet rakott az asztalra, meg kimcsit és tengerimoszat-levest, amibe ezúttal nem tett se sertéshúst, se kagylót.

– Mi a fene? Szóval valami nevetséges álom miatt kattantál be és hajítottál ki mindent? Mégis mennyi pénzt dobtál ki az ablakon?
Felálltam, majd a hűtőhöz léptem, és kinyitottam az ajtaját. Szinte teljesen üres volt. Nem volt más benne, csak miszólevespor, chilipor és egy adag zúzott fokhagyma.

– Elég, ha csinálsz nekem egy rántottát. Nagyon elfáradtam. Még csak rendes ebédet se volt időm enni.
– A tojást is kidobtam!
– Hogy mi?
– És a tejet is.
– Hát, ez hihetetlen! Azt akarod mondani, hogy mostantól ne egyek húst?
– Nem hagyhatom, hogy ilyen dolgok legyenek a hűtőnkben. Nem helyes.
Hogy lehet ennyire önző? Egyenesen az arcába néztem. Lesütött szeme és egész arckifejezése most valahogy nyugodtabbnak tűnt, mint korábban. Nem számítottam erre. Ennek a nőnek valóban lenne egy, az enyémhez hasonlóan önző és öntörvényű oldala? Ennyire irracionális lenne?

– Szóval azt akarod mondani, hogy ettől fogva nem eszünk húst ebben a házban?
– Te csak reggelizni szoktál itthon. Ebédre, vacsorára úgyis eszel majd húst. Nem fogsz belehalni, ha napi egy étkezésnél kihagyod.
A feleségem olyan nyugodtan és megfontoltan válaszolgatott, mintha ostoba döntése teljesen észszerű és helyénvaló lenne.
– Jól van. Látom, az én helyzetemet végiggondoltad. De veled mi lesz? Te mostantól kezdve nem akarsz többé húst enni? – kérdeztem, mire ő bólintott.

– Értem. És meddig?
– Soha többé…
Torkomon akadt a szó. Tisztában voltam vele, hogy a növényevés manapság már egyáltalán nem olyan ritka, mint régen, szinte divat lett a vegetarianizmus. Az emberek kiiktatták a húst az étrendjükből, hogy egészségesebben és hosszabb ideig éljenek, vagy azért, mert hajlamosak valamilyen allergiára. Néhányan a környezetet védik. Az csak természetes, hogy a fogadalmat tett buddhista szerzeteseknek erkölcsi kötelességük elkerülni az élet elpusztítását, de még a tinilányok sem szokták annyira elragadtatni magukat, mint a feleségem. Érthető indok, ha valaki fogyni akar, enyhíteni kívánja az őt gyötrő betegségek tüneteit, megszállja egy gonosz szellem, vagy akár az is, ha a gyomorégéstől nem tud aludni. Minden egyéb esetben a növényevés nem jelent mást, mint a feleség indokolatlan makacsságát, hogy ellenálljon a férje kívánságainak – úgy, ahogy az enyém is.

Ha már kezdettől fogva undorodott volna a hústól, elfogadom, de éppen ellenkezőleg, a feleségem a házasságunk előtt nagyon jó étvággyal evett, és kitűnően főzött. Ez a tulajdonsága különösen kedvemre való volt. Miután megházasodtunk, bármit főzött, remekül sikerült. Gyakorlott mozdulatokkal forgatta a rostélyra helyezett bordákat, egyik kezében húscsipesz, másikban a nagy, húsvágó olló, és falatnyi darabokra vagdosta a sercegő szeleteket. A karamellizált, finoman illatozó sült sertés alját őrölt gyömbérrel és ragacsos kukoricakeményítővel kente be. Legízletesebb fogása a sabu-sabu marha volt, amit borssal és bambuszsóval ízesített, szezámolajba és jó nagy adag nyúlós rizslisztbe forgatott, s végül olajban megsütött. Darált marhahúsból és előáztatott rizsből isteni szezámolajos, babcsírás bibimbabot készített. Összefutott a nyál a számban a csirkepörköltes krumplija vagy a kagylóval jól megrakott csípős levese láttán. Akár háromszor is szedni tudtam belőlük.

Han Kang

Amit azonban most kaptam… A feleségem az asztalnál ült a ferdén kihúzott széken, és a teljesen ízetlennek tűnő tengeri moszatleveséből kanalazott egy keveset. Rizst és egy kis szójababkrémet rakott salátalevélbe, akkurátusan összehajtogatta, majd lassan rágni kezdte.
Nem értettem. Rájöttem, hogy semmit sem tudok a saját feleségemről.
– Te nem eszel? – Olyan hangja volt, mint egy megfáradt középkorú nőnek, aki a felnőtt fiához intézi szavait.
Úgy tűnt, a legkevésbé sem érdekli, hogy ott állok és bámulok, miközben ő a kimcsit ropogtatja.

Fordította: Kim Bogook, Németh Nikoletta

Han Kang: Növényevő
Jelenkor Kiadó, Budapest, 2017