Magyar valóság lírában elbeszélve | Szép versek 2017

Tóth Zsuzsanna |

A szokásos könyvheti dömpingből számomra látatlanban is mindig fontos két kötet, a Körkép és a Szép versek. Nem volt ez másként idén sem. És mint már oly sokszor – most sem csalódtam.

A Szép versek igencsak változatosra és tartalmasra sikeredett idén, köszönet érte a kötetet összeállító Szegő Jánosnak. A színes palettában megjelennek társadalmi és magánéleti problémák, gondolkodás a költészetről, az alkotás mibenlétéről, bíbelődés az élet dolgaival. „A költő nem tágít, kifulladva a transzcendentális / pozitúráktól, új megoldást keres…” (Nemes Z. Márió)

Van, aki a szerelem határait tágítja, vetíti érzelmeit az űrbe, más bonyolult szorongásait fogalmazza verssé, megint más társadalmi jelenségekre reflektál erős szociális érzékenységgel. Van, aki költészete tárgyává a nyelveket teszi – így kapunk például impressziókat, értékelést(?) a lengyel és az olasz nyelvről Németh Zoltántól. Ugyancsak ír a nyelvhez való viszonyáról Vörös István. Többen üzennek költőtársaknak, akár tisztelegve a nagy előd, kortárs tekintély, barát előtt, akár vitázva is velük, vagy épp fájdalmas búcsút fogalmaznak. Talán még a posztmodern utóhatása, hogy sokan idézik meg a költőtársakat beemelt sorokkal, vendégszövegként. Jófajta sűrítménye ennek Nyerges Gábor Ádám Orbán Ottó (nak és tól) című verse. Ő egyébként meglepő módon képes versbe szőni ilyen mondatokat: „…nem megtérülő állami támogatásoknak, egy minél / többet romló, annál vadabbul pazarló, dzsentri / hiánygazdaság költségvetésében.”

Kíméletlen vélemények, látlelet pontossággal tömörödnek vers-mondattá nem egy esetben, például egy LCD tévé kapcsán: „Munka után villogott nappalijában / az 55 colos pánikgyár, / dagadt májban a rosszkedv, / míg a kanos kormány / gyűlöletorgiát csapott…” (Orcsik Roland). Több izgalmas asszociációja támad Szálinger Balázsnak: így a májusról, amikor is a „Nemesnépi Szoknyásnakmondott Harangláb aljában / Gyerekek fogócskáznak, most, és soha többet”, vagy az autópálya szélén díszsorfalat ülő ölyvekről: „Hagyományőrzés, büszkeségturizmus, / Bebiztosítva nagy, kisütött húsokkal.”

A magánélet vívódásai, szerelmek, hétköznapi témák éppúgy megjelennek a kötet versei között, mint a krízishelyzetek. Súlyos betegségét tömöríti versélménnyé Schein Gábor, és tesz rá pontot: „A halál baglyát / nyolc hónapig nem űzte el ágyam fölül / se gond, sem imádság. És most, amikor / végre elszállt, nincs bennem öröm.” Az anyasággal kapcsolatos új fénytörésű gondolatait mutatja meg Turi Tímea, az elmúlásról beszél, kissé „félrevert szívvel” Tóth Krisztina. Parti Nagy Lajos most ugyan csak egy verssel jelentkezik, de az fontos vers, Pálinkás Györgyöt idézi meg benne, őszinte szomorúsággal: „…tényleg némely túlrímmelt sorvégekbe / úgy kapaszkodom / mint akit megtart forma és megtart alom / némely hajnali részek / »vad fényes gesztenyés hol kényes szesz tenyész / s hol fent a csillag-hörpű rét issza a törpe éjpürét« / delete…”

Tézisszerű mondatokat is bőven találunk a kötetben, „virágzunk, mint diktatúrában a metaforák” (Nagy Márta Júlia), vagy „erkölcsi törvény bennem, a csillagos ég pedig felettem” (Petőcz András), „Amiről nem lehet beszélni, arról írni kell.” (Vörös István) És az egyik legfájdalmasabb, többértelmű szentencia Rakovszky Zsuzsa tollából: „Azt az egyet, / azt nem is álmodtuk, hogy egy másik világban / halunk majd meg, mint ahol megszülettünk.”

Az alkotók között vannak számomra jó ismerősek, alig ismertek és felfedezések is. A „nagyok” mellett megjelennek a kortárs líra kiemelkedő fiataljai, és a feltörekvő friss hangok. És persze olyan is akad, akinek a műveivel biztosan nem kerülök szorosabb kapcsolatba.

• Olvass bele!

Hogy néhány példát is soroljak: meglepetés volt számomra Bajtai Andrástól a Nyolcvankét sor… fiatalsága ellenére szépséges köszönetet mond a világ nagyszerűségéért. Egész életeket tömörít versbe Balaskó Ákos, ahogy megkövesedett szavakról, a hétköznapokra lerakódott magányról ír. Régóta olvasom, most mégis meglepett kissé, egyedinek és kifejezőnek tartom Balla Zsófia gondolatát Isten strómanságáról, és azt is, amelyben olyan közhelyszerű igazságot fogalmaz meg, minthogy: „A leghosszabb út magadhoz vezet.” Mint ahogy már folyóiratban való megjelenése óta nagyon közel állnak hozzám Jenei Gyula múltidézései, amelyeket most öröm volt a válogatásban látni.

Megjelennek az irónia különböző árnyalatai, így például Bertók Lászlónál: „»Kéretlen« minősíti leveleidet, de minden reklámot átenged… Ki lehet?”, de az ilyen hangulatú versek jól megférnek a klasszikus hangvételűekkel, amelyek közé Bogdán László költeményei is tartoznak. Utóbbi ráadásul izgalmasan eljátszik a költői szerep átvitelével, a hasonmás-teremtéssel. Az általa „fordított” Bogdanov ráadásul Fernando Pessoa „túlvilági” verseinek alkotója – vagyis nagyon pezsdítő személyiség-sokszorosító játék tanúi lehetünk. Figyelemre méltóan nagy vers Buda Ferenc alkotása, a Járok csak körbe-körbe, afféle életút-összegzés, az elszalasztott órák és napok számbavétele.

Kedvelem Dimény H. Árpád és Erdős Virág nagyon mai költészetét, utóbbinak jelen sorai, világító testek – 100 kis budapest, igencsak ütősek!, mint ahogy jó olvasni Fekete Vincét is. Nagy igazságtalanság, de mégsem folytathatom így a sort, hiszen mindenkit nincs lehetőség felidéznem.

Kántor Péter egy szerelmes pékről írott verséből veszem tehát a végkonklúziót; „…a költészet hatalma mégiscsak megkérdőjelezhetetlen, / akár szereti valaki a krémest, akár nem, akár olvas verseket, akár nem, / és erre kár is több szót vesztegetni, / akár diós a kedvence, akár a mákos.”

Szép versek 2017 (Válogatta: Szegő János)
Magvető Kiadó, Budapest, 2017
360 oldal, teljes bolti ár 3499 Ft,
kedvezményes webshop ár 2799 Ft
ISBN 977 058 637 8176

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

A mai magyar költészet pillanatfelvétele az elmúlt esztendő legszebb, legkülönlegesebb, legemlékezetesebb verseiből Aczél Gézától Zilahi Annáig. Pályakezdő tehetségek, a középnemzedék derékhada és a mai líra nagymesterei egymás mellett olvashatók az antológiában.