Szép versek 2017 (részletek)

Posted on 2017. szeptember 3. vasárnap Szerző:

0


Kántor Péter (SzL)

KÁNTOR PÉTER

Emléksorok egy szerelmes pékről

Volt az a szerelmes pék,
még a számítógép előtti korszakban,
amikor a szerzők gépelt kéziratokat küldtek postán,
vagy hoztak be személyesen a szerkesztőségekbe.
Egy délelőtt tizenegy óra tájban váratlanul
beállított a szerkesztőségbe egy fiatalember,
két karja mereven előrenyújtva,
felfelé fordított két tenyerén hatalmas,
lepkekönnyű fehér papírral letakart tálca,
tele frissen sült péksüteménnyel.
A szobát elöntötte a szerelem vanília-illata,
a rétesek és a friss túróspogácsák illata,
az örök boldogság őrült, bódító ígérete,
és az agyamon villámként átfutó sejtelem,
hogy a süteményekhez versek is tartoznak,
legalább egy tucat vers ennyi süteményhez.
A szerelem jön és megy, mint egy öntörvényű vadállat,
és versek tucatjait íratja szegény péklegényekkel,
akik nem tehetnek ez ellen semmit,
legfeljebb sütnek még egy tálca süteményt.
Elképzeltem egy kacér, lisztes képű lányt,
sűrű, barna haja kétoldalt copfba fogva,
mint egy-egy óriási, tömött diós kifli.De az is lehet, hogy
piszkafa a lába és pattanásos az arca,
csakhogy a pék mindezt nem látja, nem láthatja,
mert a szemét elvakítja a levegőben szálló porfelhő,
amit a szerelem küldött rá, és ami erősebb a hamszinnál.
Én voltam a versrovat vezetője,
én vettem át a tálca süteményt,
és a többire nem emlékszem, nem emlékszem,
a többire nem akarok emlékezni.
Még csak annyit szeretnék mondani,
hogy bárhogyan fordult is a szerelmes pék sorsa
ebben a gyorsan változó, kiszámíthatatlan világban,
amelyben a legtöbb dologról előbb-utóbb kiderül,
hogy nem pont olyan, amilyennek kezdetben mutatja magát,
más egy kicsit, vagy egészen más,
a költészet hatalma mégiscsak megkérdőjelezhetetlen,
akár szereti valaki a krémest, akár nem,
akár olvas verseket, akár nem,
és erre kár is több szót vesztegetni,
akár a diós a kedvence, akár a mákos.

Pál Sándor Attila (SzL)

PÁL SÁNDOR ATTILA

Szerelmi dal

A tavaszi szélről akartam neked mesélni valamit.
Arról a fuvallatról, ami az utcai lámpa pirossárga
fényében kavargatja a nyárfaszöszöket, és én zsongó
fejjel nézem, és nem gondolok semmire.

Arról, hogy ha megállok, erősen figyelek és kicsit megdőlök,
érzem, ahogy a szívverésem ütemesen mozgatja a testem,
előre-hátra, előre-hátra, néha bele is szédülök.

Arról, hogy hazafelé késő délután egy rajnyi seregély
pulzáló mozgását figyeltem a horizonton, ahogyan
alakzatokba rendeződnek, meglazulnak, összecsomósodnak,
lüktetnek, és majdnem frontálisan ütköztem egy kamionnal.

Arról, hogy milyen a porzó földön egy kiskertnyi virág
fölött állni egy nyári hajnalon, hat óra körül, nem
gyomlálni, nem locsolni, nem érzelegni a szépségük felett,
csak zsebre tett kézzel, kocsonyás szemgolyókkal figyelni.

Arról, hogy milyen a hiány biztos, nyugodt csendje,
hogy milyen az, amikor a friss meszelés- és körteszag összeér,
hogy milyen lehet tengervizet hányni, hogy szerinted miért
érzek közösséget mentálisan sérült emberekkel.

Arról, hogy miért nem másztunk fel egyetlen magaslesre sem
az erdőszélen, hogy hamarosan jönnek a szúnyogok, amik
széthordják a vérem a világba, hogy nem tudok a bal szememmel
kacsintani, és hogy szerintem vannak csomók az időn.

Arról, hogy miért szép egy összedőlt tanya sírdombját
benövő akácerdő, hogy milyen itt az eső utáni nedves
járdán csillogó lámpafény, hogy milyen az a kifeszített
pillanat, amikor megfordulsz a kezem alatt.

Arról, hogy mennyire szeretem a testhez simuló ruháidat,
hogy a nyaraim azzal telnek, hogy várom a viharokat,
hogy ez az enyhe májusi este pár sör után mennyire reményteli,
zúg a fák lombja, picit borzongok, tudom, hogy olyan,
hogy jövő nincsen, de ezt most kiiktatom, és mindent
megbocsátok magamnak, pedig ez lehetetlen.

Takács Zsuzsa (VG)

TAKÁCS ZSUZSA

Egy könyvtár felszámolása

Ki hitte volna, hogy ennyire véres munkát vállal?
Hogy zsákba fojtja, akiket szeret.
Mintha élnének valóban, hogy ellenállnak!
Tíz körömmel kapaszkodnak a napvilágra
vissza a könyvek, akik fölött már eljárt az idő,
lapjaik kihulltak, szavaik kihaltak, por és hamu
marad utánuk az aggkor szégyen- és váladéknyoma
a tölgyfa polcokon, mikor leveszi és fekete polietilén
zsákba egymás mellé fekteti őket, hogy vigyék
innen az öregek otthonába: a szelektív hulladék-
telepre, hiszen nincsen semmi hasznuk, s ha olvasni
akarná hogy egy híves, borongós őszi nap beült
Aranyhoz az únalom, költőnk (és Osszián) szelleme
a keresőben egy kattintásra megidézhető.
Állj s felelj, ki vagy? Én Hamlet apjának szelleme vagyok.
Miért rezzen össze mégis, amikor megáll az autó
a ház előtt? Amikor becsönget a két tetovált alak,
és vállára dobja a zsákokat, miért sápad el?
Miért hallja az elfojtott zokogást, a lapok ropogását
a konténer felől (kezüket tördelik?)
Miért fut az autó után, s ha már fut, miért szégyelli,
hogy bukása a visszapillantó tükörben látszik?

Závada Péter (VM)

ZÁVADA PÉTER

Oidipusz

(1)

Magad vagy a táj.
Ujjaid a fák csontsovány gallyai,
kopár dombfejtetőd
bástyává koronázza
a lemenő nap.

Pórul járt öreg,
kikapart szemüregedben
botorkálsz faltól falig, remegő
kezed magad elé kinyújtod.

Mintha a koponyába
befelé látnának a szemek,
a járásokon végighalad pillantásod,
a széksorok párhuzamosai
egyre beljebb terelnek,
míg a színpad mélyén
kigyullad a test enyészpontja.

Amerre fordulsz, arra épül
előtted kíváncsiságod
mozaikjaiból egy lehetséges élet,
közben halk roppanással
síkokra válnak szét,
és elcsúsznak egymáson
az észlelés rétegei.

(2)

Te voltál az, te vártál
a suhogás árnyékában,
és az erdő tüdeje,
mint egy fülledt madárház,
megtelt zsivajjal.

A jós álló nap
a sasokat számolta,
de mindig elfelejtette,
hol tart.

Átfúrt bokacsontodon
a vihar furulyázott,
hogy táncolni tanítsa bicegésed.
A hegy fél térdre ereszkedett,
könyörgött neked,
hogy maradj.

(3)

Téged láttalak a szem
sivatagában, ahol a homok-
szemcsékbe zárt idő
összekarcolta a szél retináját.

Láttam, ahogy sötétséget
könnyeznek a bokrok ágai,
éjszakát izzad az argánfák kérge,
és a láthatár szablyaélén
karaván vonul át.

Az ellenfényben a testek
sziluettjei megfeszültek,
mint a tűzbe dobott papírfigurák,
és a Szfinx arca, akár egy kővé
dermedt üvöltés, hangtalanul
lebegett a dűnék felett.

(4)

Azt akartad látni, ami elrejtőzik,
visszahúzódik önnön árnyékába.
Vakságod most már a kozmosz
éjszakája. A szem a ragyogó
tágasságba vész.

Fotók: Szilágyi Lenke (SzL), Valuska Gábor (VG), Viszlay Márk (VM)

Szép versek 2017 (Válogatta: Szegő János)
Magvető Kiadó, Budapest, 2017