Tarjányi Péter, Dosek Rita: A terror stratégája (részlet)

Posted on 2017. augusztus 7. hétfő Szerző:

0


| 24. fejezet |

A sarokban lepergett festékdarabok, jókora nedves folt és dohos szag utalt arra, hogy a helyiség nem jól szellőzik. Ennél többet azonban Tom nem tudott megállapítani. Bal vállát a falnak támasztva ült az ajtó mellett. Innen kilátott a réseken az előtte lévő helyiségbe, bár ott sem tárult elé nagy látvány. Már elunta a várakozást, két-három órája lehetett magánál, lába fájt, hátrakötött karjai elzsibbadtak. Nem volt értelme azon gondolkoznia, hogyan szökjön meg, mert tökéletesen kilátástalan volt a helyzete. A négy fal körbezárta, fogalma sem volt, hova vitték, hogy éjszaka van-e vagy nappal. Bármit csinált volna, rögtön látják a kamerán, ez már világos volt számára. Csak a lányokra és Kistehénre számíthatott, de tudta, Dahl valószínűleg visszarendelte a drónt a tanya védelmében, így feltehetőleg társai sem tudják, hol van. Valahogy húznom kéne az időt – ütögette finoman a fejét a falhoz, amikor hirtelen távoli léptekre lett figyelmes. Kihúzta magát és fülelt. Többen tartottak felé és egyre erősebb lett a lábdobogás. Érezte, hogy bajban van, néhány pillanat múlva kivágódott a szoba ajtaja és négy férfi rontott be hozzá.
Tom olyan gyorsan ugrott fel, mintha puskából lőtték volna ki, idegszálai pattanásig feszültek, teste felkészült a harcra. Hátrálni kezdett a sarok felé, hogy szűkítse a támadás irányát. Az egyik férfi felé lépett, Tom reflexszerűen teljes erejével ágyékon rúgta. A férfi nem számított ilyen ellenállasra egy sebesülttől. A rúgás erejétől összegörnyedt, de egyben rá is fogott Tom vádlijára. Iszonyú fájdalom hasított Tom sérült lábába, de most nem érdekelte, a másodpercek ezredrésze alatt kellett döntenie. Kihasználva a fickó fogását ránehezedett a rossz lábára, megtámaszkodva a férfi szorításában, majd jó lábával ellökte magát a földtől, és testtengelye körül megfordulva fejbe rúgta ellenfelét. A fickó azonnal elesett, magával rántva Tomot. Tom hiába intézte el ezt az egyet, még így is hárman jöttek felé. Hátrakötött kezeivel ügyetlenül próbált elfordulni az eszméletét vesztett férfiról, és a földön csúszva igyekezett helyet csinálni magának, de a következő támadója már rá is vetette magát. Volt annyi lélekjelenléte, hogy felé rúgjon, de az kezével kivédte a rúgást, és teljes testével Tomra nehezedett, hogy leszorítsa. Tom érezte, hogy újabb kezek fogják le a lábát. Rúgkapált és vergődött, ahogy csak bírt, de a súlyos test alatt nem volt sok esélye. Kétségbeesetten próbált szabadulni, de a következő pillanatban egy könyököt érzett a csípőjébe fúródni. A támadó tökéletesen célozta meg az idegpontot, Tom szinte megbénult egy percig, ekkor a fejére kapott egy jókora ütést. A koponyája a földnek csattant. A korábban szerzett sérülés felnagyította a fájdalmat. A következő éles érzés a lábából jött, valaki megszorította a friss varratot a lábán. Tom felordított, és a lábát önkéntelenül kinyújtotta. Érezte, ahogy a bokáit összebilincselik.
Térdre rángatták és a csuklóján és bokáján lévő bilincseket összekötötték egy harmadik szíjjal. Az ajtó újra kinyílt, és az iraki hírszerző, Faisel lépett be rajta. Komor tekintettel nézett körbe, majd odalépett földön fekvő emberéhez és belerúgott a lábába. A férfi nem mozdult.
– Ezzel meg mi lett? – kérdezte.
– Elintézte – biccentettek Tom felé. Az iraki Tomra nézett.
– Harc nélkül nem adja fel, mi? – lépett közelebb. – Spórolhatott volna az erejével – guggolt le hozzá. – Megmondtam, hogy maga lesz az üzenet.
– Nem vagyok túl jó üzenet – próbált Tom időt húzni. Érezte, ahogy összegyűlik szájában a vas ízű vér, valószínűleg elharapta ajkát, amikor megütötték. – Senki sem ismer engem.
– Majd most megismerik, ne aggódjon – válaszolt a férfi, majd felállt és arrébb ment. – Hősként fog meghalni. Hozzátok ide!
Két férfi elkapta Tom ruháját, és a kamera elé kezdték vonszolni. Tom újra vergődni kezdett, hasztalanul. A kamera előtt kapott még néhány ütést a fejére és a gyomrára, hogy fel tudják térdeltetni. Mivel korábban már a karján és lábán lévő bilincseket összekötötték, moccanni sem tudott. Aki eddig lefogta, hátralépett és figyelmesen végignézett Tomon. Majd köpött egyet a hosszú ujjú ruhájára, és letörölte Tom arcát. Tom undorodott a férfitól, elrántotta a fejét, de az a ruhájánál fogva visszahúzta és addig csiszatolta a koszos, nyálas ruhájával, míg a vérfoltok eltűntek róla. Az iraki közben egy injekciós tűt pöckölgetett három ujja között, hogy ki tudja fújni belőle a légbuborékot. Tom gyanította, hogy valami szedatív vagy kábítószer.
– Hát így csinálják a kivégzéseket? – köhögte megvetően. – Beinjekciózzák és mozdulatlanná kötözik az áldozatot, miután összeverték?
– Csak aki olyan keményfejű, mint maga – felelte Faisel. – Ne aggódjon, a kamerán az nem fog látszani – dugott össze két kábelt és hirtelen erős fényű lámpák világítottak egyenesen az arcába. Tom egy pillanatra megvakult. – Látja, pont, mint Hollywoodban. Csak ők sminket és művért használnak, mi meg eltüntetjük az igazit – magyarázta az arab. – A kamera jelenkorunk legtökéletesebb hazugsággerjesztő eszköze. A nézők csak azt fogják látni, hogy maga nyugodtan ül, míg mi lefejezzük, mintha megértette volna a bűnöket, amit a fejére olvasunk. Pedig csak azért nem ellenkezik, mert be van drogozva.
– Így tanítják a gyerekeknek, hogy legyenek erős férfiak? Hazugsággal? – faggatta tovább Tom.
– Ugyan már, a gyerekek nem tudnak lefejezni senkit – nézett rá Faisel. – Ahhoz sokat kell tanulniuk. Még egy pisztolyt sem sütnének el, ha tudnák, hogy megölnek vele valakit. A gyilkolásra épp úgy fel kell készülni, mint minden másra, de ezt maga is tudja.
– Én nem tanítottam soha gyerekeket gyilkolni. Ha öltem is, azt csak harcban tettem. Maguk azok, akik gyerekekkel végeztetik ki a foglyaikat – húzta az időt Tom. – A droggal megbénított tehetetlen foglyaikat.
– Ennél azért egyszerűbben csináljuk – oktatta ki Faisel. – Csak begyakoroltatjuk velük az egészet, a gyerekkel is és az áldozattal is. Behozzuk, összekötjük őket, odavisszük a gyereket és a kezébe nyomunk egy pisztolyt – vette elő a saját fegyverét. – Akkor láthatják, milyen gyámoltalan is az a sok erős férfi, aki ott rángatózik, sír, könyörög vagy vergődik előttük az életéért. Persze a gyerek sem meri elsütni a pisztolyt, rá kell parancsolni – emelte Tomra a fegyvert. – Kényszerítjük, hogy lőjön. Aztán, bumm – húzta el az elsütőbillentyűt. Tomnak a szeme sem rebbent, egyenesen a csőbe nézett. A pisztoly halkan csattant. Nem volt megtöltve. Az iraki felhúzta a szemöldökét. – Mindenki megnyugszik, hogy nem történt semmi. És ez történik másodjára, harmadjára, aztán a hatodik alkalommal már senki nem vergődik. Az áldozat nyugodtan várja a forgatás végét, a gyerekek is szépen, hangsúlyosan felolvassák az üzenetet, egyenesen a kamerába néznek és hidegvérrel az áldozatra emelik a pisztolyt…
– Csak akkor az már meg van töltve – fejezte be Tom.
– Pontosan – bólogatott Faisel. – Utána persze nagy az ijedtség, de mint tudja, csak az első ölés nehéz…
– Ezért veszik el rögtön utána tőlük a fegyvert… – nézett rá Tom. – Még fel sem fogták, mit tettek.
– Látom rendesen beleásta magát az interneten fellelhető propagandába – bólogatott Faisel.
– Igen, de ne aggódjon, magát is el fogja egyszer valaki kapni. Vagy a barátaim, vagy egy drón, higgye el, nem lesz hosszú életű.
– Látom elfogadta a halálát – mondta Faisel. – Meg van kötözve, és még fenyeget? Azt hiszi, nem tudom, hogy a Nyugat ellenségének tekint? – kérdezte a férfi. – Nem számít, mi történik velem, mire a maguk kommandósai elkapnak, én már rég végrehajtottam a küldetésemet – mondta átszellemülten. – Már csak hatvan nap, és Allah akarata beteljesedik – mutatott tisztelettudóan az ég felé.
– Miről beszél? – kérdezte Tom.
– Maga mindezt nem értheti, nem tudja milyen az, ha az ember hittel él. Az én népemnek azonban volt türelme kivárni az igazi szent dzsihád eljövetelét. Maguk szembesülni fognak a muszlimok valódi erejével. De ezt maga már nem fogja megérni. Allah úgy akarta, hogy az élete itt véget érjen – nézett rá Faisel, és közelebb lépett az injekciós tűvel.
– Tudja, azt hittem maga ennél tökösebb – próbált időt nyerni Tom. – Megbénít, mielőtt megöl? Miért nem csinálja férfihoz méltón? Szemtől szemben, kötelek és drogok nélkül? Vagy talán Allah erre tanította?
Az iraki megmosolyogta Tom próbálkozását.
– Azért, mert nem én fogom kivégezni! Egy engedelmes bábura van szükségem a videón, ezért néhány órát várunk, míg a szer megteszi a hatását.

*

A hűvös májusi reggel kételyeket hozott Kistehén fejébe. Túl sok idő telt el – gondolt vissza az éjszakai tűzharcra, amikor Tomot elhurcolták. A terepjáró platója nagyokat zöttyent az egyenetlen földúton. Kistehén bal kézzel átkarolta a tetőmerevítőt, jobb kezével pedig géppisztolyát tartotta. Juszuf mellette állt, és onnan irányította rádión az embereit. Kistehén hiába fülelt, a rádióban olyan gyorsan hadartak bosnyákul, hogy csak Juszuf válaszaiból próbálta kitalálni miről jelentettek. Velük együtt a környező utakon másik négy-négy autó pásztázta a terepet. Kistehén jól tudta követni őket a karjára erősíte okostelefon képernyőjén, ahová a felettük köröző drón képeit kapta. Az autók lefedték az összes kivezető utat, így senki se mehetett el észrevétlenül mellettük, de Tomot nyilván valamilyen föld alatti helyiségben őrizték, ezért ez most nem sokat segített.
– Így sose találjuk meg – sóhajtotta Kistehén. – Ez a terület legalább kétszáz négyzetkilométer, még háromszázan is kevesen vagyunk, ha mindent át akarunk kutatni.
– Így lenne, ha nem ismernénk a terepet – bólintott Juszuf. – Négy motorost már előreküldtem, a legjobb nyomolvasókat – nézett Kistehénre. – Az elmondásotok szerint tegnap legalább kilenc autót láttatok, ebből négyet kiiktattatok, de még akkor is maradt öt – magyarázta. – Ellenségeink sem ma kezdték a szakmát, különböző utakon mentek, és direkt túl sok nyomot hagytak, hogy összezavarjanak minket. Nem tudjuk, melyiken vitték el Tomot. Csak akkor akadhatunk rá, ha valahol lábnyomokat találunk, de a keréknyomok nem árulnak el sok mindent, csak különböző irányokat, mivel szétváltak az autók.
– Akkor szűkítsük le, hogy hova mehettek – idegeskedett Kistehén. – Ha ilyen lassan haladunk, akkor csak Tom hulláját találjuk meg.
– Valamiért megérte nekik elhurcolni – felelte Juszuf. –Ez jó jel.
– Nyilván már félholtra verték és megpróbálták kivallatni – ingatta a fejét Tehén. – Vagy mondott valamit, vagy nem, de azon már túl vagyunk – sóhajtotta. – Nem tudom, miért hagynák továbbra is életben.
– Tom eszes fickó, kitalál valamit – mondta a bosnyák.
– Lehet, hogy nincs abban a helyzetben – dünnyögte Kistehén. – Miért megyünk egyáltalán a hegyek felé? Azt mondtad, az embereid lezárták a hegyekre vezető utakat, a rendőrség pedig a völgy felé vezetőt. A drón sem lát semmit a környéken. Nyilván az ország belseje felé indultak– mutatott az ellenkező irányba Tehén.
– Azt kétlem – rázta meg a fejét Juszuf. – Nem mennek messze a tábortól.
– De errefelé nincs semmi életjel – mutatta Kistehén a kijelző képét. – Miért vagy ebben olyan biztos? – Mert a helyükben én sem mennék – nézett rá a bosnyák. – Ott van dolguk, ott vannak biztonságban. Ha távolabb merészkednek, túl sok biztonsági intézkedést kell tenniük. Ezt az elfogást nyilván nem tervezték el előre. Azt hitték, mindenkivel leszámolnak ott a felgyújtott háznál, váratlanul érte őket a felbukkanásotok.
Tehén elgondolkozott.
– Jó, ebben van valami, de akkor hova mehettek?
Juszuf az előttük magasodó sziklákra nézett.
– Valahová oda be – mutatta. – Ahová nehéz utánuk menni, akár a drónnal is. Ahol észreveszik, ha valaki közeledik feléjük, ahol csapdát állíthatnak, ahol azt hiszik, lépéselőnyben lesznek, mert ők jobban ismerik a terepet. A hegyek felé vezető utakat valóban lezártuk, autóval nem juthattak fel, de gyalog igen. Rengeteg hegyi ösvény van. Az utak mellett bozótos, ott könnyen el lehet tűnni az avatatlan szemek elől.
– Úgy érted a német keresőegységek elől?
– Pontosan – bólogatott Juszuf. – Nem véletlenül jöttünk erre.
– Dahl, nézzétek meg jobban a hegyeket – rádiózott azonnal Kistehén.
Semmi mozgás – kapott választ pár perc múlva. – Illetve semmi gyanús. Pásztorok, ott élő családok. De nincsenek fegyveresek, és nem őriznek semmit feltűnően, a nyájon kívül.
– Mondtam – nézett félre Juszuf elmosolyodva. Kistehén körbenézett a keresőegységen. Mindenkin pásztor vagy egyszerű öltözék volt, mégis úgy fogták maguk előtt a fegyvereiket, mintha azzal aludnának.
– Azért figyeljétek a helyieket – rádiózott vissza Kistehén. Egy pillanatra egy régi emlék jutott eszébe, húsz évvel ezelőttről, egy öreg partizánról. Azóta sem látott nála eszesebb és ügyesebb harcost. A Balkán minden nemzetiségét meggyötörte már a háború, itt minden férfi katona volt elsősorban. – És az alagutak? – vetette fel Kistehén, de ekkor megreccsent Juszuf rádiója.
– Kapaszkodj! – mondta Juszuf, és megütögette az autó tetejét. – Az embereim találtak valamit, odamegyünk.
Kistehén izgatottan fordította maga felé a karjára erősített okostelefont, már ő is látta, hogy néhányan összegyűltek az erdő melletti úton, és a földön néznek valamit. Mielőtt ráközelíthetett volna a területre, a kocsi megindult, kibillentve őt az egyensúlyából. Gyorsan ráfogott mindkét kezével a bukócsőre, és behajlította lábát, hogy kiegyensúlyozza a zökkenéseket. A szíve hevesebben kezdett verni, a torkában gombóc keletkezett. Nem látta a képen, Juszuf emberei mit néznek olyan nagyon, csak arra tudott gondolni, hogy egy holttestet találtak. Az autó a hegy felé fordult. Ahogy közeledtek az egyre magasodó sziklacsúcsok felé, az erdő komor árnyéka borult rájuk. Tehén felnézett, kezdte nagyon védtelennek érezni magát. A fák és a kövek között bárki rejtőzhetett rájuk várva. Tom testét talán csak csalinak használják, hogy lecsapjanak a csapat másik részére – futott át az agyán. Hirtelen egy fekete elsuhanó valamit vett észre, ami egy vonalban haladt velük. Dahl drónja a magasból követte őket. Kiszúrnák, ha lenne ott valaki – hessegette el a rossz gondolatokat elméjéből.
Pár perc múlva már látták is az út mellett parkoló motorokat. Három férfi és két dzsip várta őket. A terepjáró leparkolt mellettük, Tehén elsőként ugrott le a platóról, és közelebb ment, de nem látott semmit, sem az úton, sem a bozótban. Juszuf közben egy nagy bajuszos férfit szólított meg, ő volt a legidősebb a motorosok közül. Gyorsan beszélt, és olyan dialektussal, hogy Tehén alig értett valamit. A férfi többször a földre mutogatott, Tehén nem értette miért. Nem volt ott semmi. Aztán, ahogy közelebb ment, meglátta, mire ez a nagy felhajtás, egyetlen lábnyom látszott, ami az útszéli erdősáv felé nézett, kissé elfordulva. De nem volt második lábnyom.
– Szerinte itt kiszálltak, és a hegyi ösvényeken keresztül felmásztak a sziklákhoz – foglalta össze Juszuf, amit az öreg mondott. Tehén csalódottan nézett rá.
– Ezt mondja egyetlen lábnyomból? – kérdezte kétkedve. – A keréknyomok továbbmennek az úton. Itt csak… nem tudom, talán felszállt valaki a platóra. Ez miért olyan fontos?
– Egyetlen lábnyom – bólogatott Juszuf. – Nem kettő vagy négy. Nem találod furcsának, hogy pont itt miért álltak meg, és miért tette le valaki a lábát, csak az egyiket?
– Talán csak kidobott valamit, vagy mint mondtam felszállt hátra. – Pontosan. De miért itt! Ez a kérdés – próbálta elmagyarázni Juszuf. Kistehén úgy látta gyorsabban végeznek, ha végighallgatja az elméletet.
– Hallgatlak.
– Nézd. a nyomokat – mutatta Juszuf, amit korábban neki az öreg. – Felszállt a platóra, aztán feldobott egy kötelet arra a fára – mutatott néhány sérülésnyomot az egyik fa vastag ágán, ami nyilvánvalóan kötéltől eredt. – És átlendültek vele a bozótos másik oldalára – nézett az áthatolhatatlan szúrós növények sorfalára. Kistehén a fejét ingatta, de ahogy jobban megnézte, látta, hogy a bokrok tetején az ágak egy csíkban meg vannak törve. Összeráncolta a homlokát, és újra megnézte a nyomokat, amit Juszuf mutatott. Most már nem is volt olyan hihetetlen ez az elmélet. – A másik oldalon rengeteg lábnyom van – folytatta Juszuf. – Legalább hatan mentek erre. De igazad van, a két autó aztán továbbment, és nem tudhatjuk, Tomot merre vitték tovább.
– Dahl, irányítsd a drónt a sziklák fölé! Juszuf azt mondja, egy csapat arra ment gyalog felfelé – rádiózott Tehén.
Igen. Máris beadom a képet.
Tehén maga elé emelte az okostelefont és odafordította Juszufnak. A drón a hegy sziklapárkányait és ösvényeit pásztázta végig. Semmilyen mozgást nem láttak.
Az öreg bajszos megrázta a kezét és méltatlankodva mondott valamit. Kistehén Juszufra nézett.
– A nyomokat csak közelről lehet követni – fordította le Juszuf. – A drónod hogy vette volna észre ezt az egyetlen lábnyomot? A gépetek itt semmit sem ér.
– És az embereid? Hogy a fenébe vették észre az embereid ezt az egy lábnyomot a motorról? – kérdezte hitetlenkedve Kistehén.
– Ők nyomolvasók, ez a dolguk – vont vállat Juszuf. – Egyébként hárman haladtak egymás mellett, az úton, az út szélén, és a bozótos másik oldalán – mutatta a bosnyák. – A sok lábnyomot vették észre, a másik oldalon.
– Akkor is – dünnyögte Tehén újra a bokrokat nézve. – Nekem eszembe nem jutna átlendülni a bozótos felett. Ehhez ide kell születni – ingatta a fejét.
– Akkor mit mondasz? – nézett rá Juszuf. – Merre menjünk?
– Engem kérdezel? – döbbent meg Kistehén. A bosnyák bólintott.
– Hiszek az intuícióban, Tom a te barátod. Én most kettéválasztom a keresőcsapatot, mindkét nyomot követjük, de te mondd meg, mi merre menjünk. Autó vagy a gyalogút?
Tehén körbenézett. Neki tökéletesen semmitmondó volt a környék, de tudta, hogy az ellenségei rendkívül agyafúrtak, és nagyon is foglalkoztatta, hova vezetnek a nyomok.
– Az ösvény – döntött végül.
– Rendben, húsz ember velem jön! – intett Juszuf. – A többiek menjenek tovább az úton!
A csapat gyorsan kettévált, az öreg felpattant a motorbiciklijére, hogy az autókkal tartson. Kistehén elé lépett.
– Várjunk csak, ő hova megy? – kérdezte. – Velünk kel] jönnie!
– Ő megy a kocsikkal – mondta Juszuf. – A fia jön velünk, Goran. Ne aggódj, az ő szimata legalább olyan jó, mint az apjáé, csak ő fürgébb.
Az öreg ránevetett Kistehénre, két foga hiányzott elöl. Kistehén el sem tudta hinni, hogy erre az emberre alapozzák a kutatást Tom után, mégis ő volt a legjobb esélyük. Bólogatva visszamosolygott. Közben Juszuf emberei csapást vágtak a bozóton, és mindannyian átmentek a másik oldalra. Egy fiatal, sötét hajú, jó fizikumú férfi a nyomok mellett guggolt, nyilván ő volt az ifjabbik nyomkereső.

Tarjányi Péter és Dosek Rita

– Krsre barát fozussaf nyom maska – nézett Tehénre. Kistehén csak szófoszlányokat értett.
– Na, jó, nyilván te vagy Goran – nyújtotta a kezét. – Gyorsabban haladnánk, ha lassabban beszélnétek – vette elő megkopott bosnyák tudását. A nyomolvasó elismeréssel húzta fel a szemöldökét.
– Te barátod mennyit nyom, milyen fizikumú? – kérdezte tagoltabban a férfi.
– Tom? Úgy kilencven kiló – saccolta Tehén.

Tarjányi Péter, Dosek Rita: A terror stratégája
Patmos Kiadó, Budapest, 2016