Sir Richard Shirreff: 2017 – Háború Oroszországgal (részlet)

Posted on 2017. július 25. kedd Szerző:

0


…De elég ebből, hagyjuk a bajainkat ezen a csodaszép napon! Te hova valósi vagy, Laura?
Vronszkij látta, hogy a lány fölnéz a napra, majd a kávézó vidám közönségét pásztázza a tekintete.
– Amherst, Massachusetts – felelte mosolyogva. – És te?
Vronszkij elengedte a füle mellett a kérdést.
– Amherst? Ahol Emily Dickinson, a költő is élt?
– Pontosan. Le vagyok nyűgözve, hogy te ezt tudod! Apám gondnok volt az iskolában, ahova annak idején Emily Dickinson is járt. Úgy hívják, hogy Amherst Academy. Gondolom, azért tudsz róla, mert angoltanár vagy.

– Persze – mondta Vronszkij, és lágyabb lett a tekintete, amikor folytatta: – És ő az egyik kedvenc költőm. Amikor az Államokban tanultam, nagyon megszerettem az amerikai irodalmat, Emily Dickinson pedig valósággal a szenvedélyemmé vált. Az ő sorai segítettek átvészelni a háború sötét időszakát… Azzal Vronszkij Laura füléhez hajolt, és suttogva elszavalta a verssorokat:

Tollas kis jószág a „remény”,
Lelkünk ágára ül,
Fújja szövegtelen dalát,
És sosem némul el.

Laura Blairt elbűvölte, amit hallott, olyannyira, hogy meg sem bírt szólalni, könny szökött a szemébe. Abban a pillanatban nagyon távol érezte magát az otthonától – meg aztán egyetlen férfi sem beszélt még vele úgy, mint most Vronszkij. Elmosolyodott, és lehunyta a szemét, nehogy ez a jóképű ukrán férfi meglássa, milyen hatással vannak rá a szavai.

Vronszkij kihasználta a kínálkozó alkalmat, hogy vessen egy pillantást a tőle jobbra ülő, vonzó külsejű társnőjére, Anna Brezsnyevára, aki a fiatalabb amerikai férfiak egyikére, Jim Rooney őrmesterre összpontosította figyelmét.

– Én tanulok egyetemen angol. Vannak barátnők, akik szívesen találkoznak te barátaid – mondta éppen, majd egy kicsit megszorította a férfi karját. – Ez jó kifejezés, Ji-im? Te tanít engem, ha mondok rosszul?
Jim Rooney rávigyorgott a lányra.
– Tetszik az ötlet. És nagyon jól mondtad…
Vronszkij körülnézett, és megállapította, hogy itt az idő.
– Van egy javaslatom! – szólalt meg széles mosollyal, az egész társasághoz intézve szavait. – Hálával tartozunk amerikai barátainknak, úgyhogy mi lenne, ha mindannyian együtt vacsoráznánk? Az unokatestvéremnek van innen nem messze egy remek étterme, úgy bánik majd veletek, mintha családtagok lennétek! És ez az étterem nem a turistáknak van, ide csak helybeliek járnak. Ha már Harkivban vagytok, muszáj megkóstolnotok a helyi ételeket, és olyan holubcit máshol biztos nem esztek, mint ott!

Az ifjú amerikaiak tekintete Scott Trapnellre szegeződött. A törzsőrmester habozott: őt is csábította az ajánlat, de nem volt biztos benne, hogy helyes lenne, ha kapva kapnának rajta.

– Pénzt természetesen nem fogadunk el tőletek, hiszen ti lesztek a díszvendégek – folytatta Vronszkij.

Trapnell a társaira nézett, akiknek fülig ért a szája. Egy katona nemigen tudja visszautasítani, ha minőségi kajával kínálják, ráadásul ingyen…

– Persze, miért is ne? De nem maradhatunk sokáig.
– Emiatt ne aggódj! Az étterem a város keleti oldalán van, útba esik a laktanyátok felé. Jót kajálunk, mulatunk, és időben visszaviszünk titeket a bázisra.
Anna Brezsnyeva a telefonját lóbálva Vronszkij felé fordult, és vállat vont, mintha a kimondatlan kérdése nem is lenne igazán kérdés.
Vronszkij elmosolyodott.
– Anna az iránt érdeklődik, hogy elhívja-e a barátnőit. Csak hogy egyenlő legyen a létszám.
Az amerikai fiúk hüvelykujja a magasba emelkedett, Laura Blair pedig megértően sóhajtott egyet.
– Telefonálj csak – mondta Brezsnyevának Vronszkij, és a lány máris a füléhez emelte a készüléket.
Vronszkij odahívta a pincért, és kérte a számlát. Amikor átadta az 500 hrivnyát, a kávézó előtt elhúzott két Mercedes taxi. Anna Brezsnyeva felpattant, és leintette őket. Az amerikaiaknak talán feltűnt, hogy ezen a két kocsin kívül se égen, se földön nem látnak taxit, de nem adták jelét, hogy aggasztaná őket a dolog.

Vronszkij rendületlenül mosolyogva hallgatta a fiúk vitáját: arról beszélgettek, hogy vajon lehetnek-e Anna barátnői még nála is csinosabbak. Mi lelte ezeket a külföldieket? – tűnődött Vronszkij. Hiszen tudják, hogy érti a nyelvüket, de így, hogy olyanok is vannak körülöttük, akik nem tudnak angolul, mintha megfeledkeznének erről… Elkapta Laura tekintetét.

A lány vágott egy grimaszt, mintha azt mondaná, hogy „bocs”. Vronszkij rámosolygott, majd komoly arccal odabiccentett neki. Megállapította, hogy intelligens, érzékeny lány, akit egy másik életben meg is kedvelhetne…
Felállt és odalépett hozzá.
– Mehetünk? – kérdezte, majd felsegítette a lányra a kabátját, és az egyik várakozó taxira mutatott.
Bepréselődtek mindannyian. Miután két csoportra oszlottak, a második kocsi anyósülésére rejtélyes módon beszállt egy nagydarab férfi.

– Nyugi – mondta az első kocsiban ülő amerikaiaknak Vronszkij. – Ő csak a biztonságunkra ügyel. Mert vannak ebben a városban rossz emberek is. Jim Rooney és Laura Blair, akiknek kissé fejükbe szállt az ismeretlen sör, no meg az újdonsült barátaik szívélyessége, megnyugodva hátradőltek az ülésen.

Vronszkij szólt a sofőrnek, hogy indulhatnak. A tükörbe pillantva azt látta, hogy a mögötte ülő Laura arcvonásai megfeszülnek. Lehet, hogy kicsit pattogósra sikeredett az utasítás? A lány nyilván nem ezt várta volna egy egyetemi oktatótól…

– Mint már említettem – magyarázta Vronszkij –, az étterem nem a turisták által frekventált városrészben van, és a sofőrt meglepte, hogy oda megyünk. Kétszer kellett elmondanom.

Az amerikaiak megnyugodtak. A két taxi besorolt az esti forgalomba. Az Ivanova utcán haladtak, majd Harkiv kelet-nyugati irányú főútján, a Puskinszkán folytatták útjukat. Hamarosan kiértek a központból, majd átmentek a Harkiv folyó hídján, és a kietlen külvárosban találták magukat. Vronszkij érezte, hogy az amerikaiak kezdenek nyugtalankodni, ezért elővette a telefonját, és bejelentette, hogy szól az unokatestvérének, hogy hamarosan odaérnek. A környék elég szörnyű, mondta, de az étel elsőrangú, és nem könnyű bejutni. Látta, hogy Trapnell elmosolyodik, és a társai is ellazulva nézik, ahogy ő telefonál.

A két taxi negyedóra múlva megállt egy lakótelepi ház előtt. Az ötvenes években rengeteg ehhez hasonló „hruscsovka” épült Szovjetunió-szerte: az volt a cél, hogy minél kisebb helyen minél több embert zsúfoljanak össze. Vronszkijék akciójának legkockázatosabb része az volt, amikor a Szabadság téren beültették az amerikaiakat a taxikba (hiszen elég lett volna egyetlen riadt kiáltás, és máris körülvették volna a kocsikat a kíváncsiskodó helybeliek), a második legveszélyesebb pillanat viszont most érkezett el. Vronszkijnak nagyon nem hiányzott, hogy itt probléma adódjon, és barátságtalan tekintetek szegeződjenek rájuk. Az utcán ugyan pillanatnyilag nem volt senki, de nagyon is el tudta képzelni, hogy a környező házakból figyelik őket.

– Itt vagyunk – közölte mosolyogva, és kiszállt a kocsiból.
Trapnell gyanakodva nézett rá a hátsó ülésről, majd letekerte az ablakot.
– Hol az az étterem? Mi a francot keresünk itt?
A magasból letekintő Vronszkij már nem keltette barátságos egyetemi angoltanár benyomását. Fontos volt, hogy az amerikaiak pontosan azt tegyék, amit mond, ezért átváltozott jéghideg tekintetű katonává, aki rideg, fagyos hangon, ellentmondást nem tűrően osztogatja parancsait.

– Tegyék pontosan azt, amit mondok! Velünk jönnek. Szép csöndben. Mindannyian!

Az amerikaiak döbbent arcán látszott, hogy kezdik kapiskálni, mi történik velük. Mivel Vronszkijra szegeződött a tekintetük, nem látták a lakótelepi ház alagsorából előbukkanó négy férfit.

Vronszkij intett, hogy vegyék körbe a kocsikat. Az amerikaiakat pillanatokon belül kirángatták a taxikból, majd hátrakötötték a kezüket, szigszalaggal leragasztották a szájukat, pokrócot dobtak a fejükre, és elvonszolták őket az épület felé.
Egy kivétellel.
Scott Trapnell törzsőrmester más volt, mint a többi. Az amerikai katonák túlnyomó többsége által favorizált lankadatlan gyúrást nem neki találták ki. Ez az alacsony, vékony, de izmos testalkatú, ártalmatlannak tűnő férfi az aikido fekete öves mestere volt, és mániákusan edzett. Amikor megtámadták, működésbe lépett a rengeteg gyakorlással kimunkált harcművészeti tudása. Végtelen nyugalom szállta meg, amikor kicibálták a kocsiból, majd ellenfele testsúlyát felhasználva, karját könyökben behajlítva átdobta támadóját a vállán. Az úttestre zuhanó férfi koponyája jól hallható, reccsenő hangot adott, majd néma csönd lett.

A következő ellenfél fölemelt kézzel, az újabb válldobásra felkészülve fordult szembe Trapnall-lel. A törzsőrmester látta a férfi tartásán, hogy alapos harcművészeti kiképzést kapott.

Trapnell azonban, aki a harkivi kiruccanásra hegyes orrú cowboycsizmát vett föl, nem cifrázta túl a dolgot: teljes erőből a támadója lába közé rúgott. Úgy döntött, nem kell ide semmi finomkodás, semmi nindzsázás, elég egy jól bevált, régimódi, célirányos rúgás, amelybe minden dühét beleadja.

– Kapd be! – ordította el magát, amikor a csizmája érintkezett a másik heréivel.
A férfi levegő után kapkodva összerogyott. Megszólalni nem tudott, csak a kidülledt szeme jelezte, hogy micsoda kínokat él át.
Miután meggyőződött róla, hogy ez a fickó nem áll fel egyhamar, Trapnell felmérte a terepet. Látta, hogy megkötözött társait a ház felé tuszkolják, őrá viszont így, hogy két embert „ledöntött a tábláról”, nem jutott senki. Futásnak eredt. Apait-anyait beleadott, és nem is hiába, mert jól futott. A félmaraton volt a specialitása, de a sprintben sem vallott szégyent.

– Elkapni! – üvöltötte a taxi másik oldalán Vronszkij. De nem volt, aki elkapja Trapnellt.
Vronszkij tudta, hogy a körülöttük tornyosuló betonkockák tele vannak ellenséggel, és az amerikai bármelyik pillanatban elkezdhet segítségért kiabálni. Márpedig akkor kitódulnának az utcára a segítőkész emberek, és egyik-másik még fegyvert is hozna magával. Az amerikai megmenekülne, és dugába dőlne az egész terv…

Anatolij Nyikolajevics Vronszkij őrnagy, a 45. különleges rendeltetésű gárdaezred őrnagya habozás és lelkifurdalás nélkül nyúlt be a polárdzsekije alá, hogy a különleges erők harcosához illő gyakorlott, higgadt mozdulattal előhúzza a hangtompítós PSS pisztolyát. Ilyet csak az orosz különleges erők katonái, valamint az FSzB (korábban KGB) és a belügyminisztérium emberei kapnak. Huszonöt méterről vette célba a kétségbeesetten loholó Trapnell hátának közepét, és gyors egymásutánban bele is engedett két töltényt.

Sir Richard Shirreff

A férfi előrebukott, és elterült a földön, mint egy levadászott nyúl. Párszor még megrándult a teste, majd mozdulatlanná dermedt.
Vronszkij szenvtelen arccal fordult hátra. Egymás hibáztatására és a büntetések kiszabására bőven lesz idő, ha átjutottak a határon…
– Maguk ketten elhozzák a hullát! – bökött a háta mögé a hüvelykujjával. – Takarítsák fel a vérnyomokat.
– Volocska zászlós! – mutatott ezután a nőre, aki Anna Brezsnyeva néven futott. – Azonnal elvonulunk. Kerítse elő a furgonokat most!

Fordította: Szieberth Ádám