Árnyékemberek | Cormac McCarthy: Isten gyermeke

Posted on 2017. július 26. szerda Szerző:

0


Jeges-Varga Ferenc |

A huszonéves Lester Ballard nem igazán találja a helyét a világban. Gyermek volt még, amikor az anyja elhagyta, az apja pedig felakasztotta magát. Felnőttként se kutyája, se macskája. Csak egy puskát hord magával, azzal járja a hegyvidéket, vadászik. A megyei seriff jó emberismerőként figyelmezteti Lestert (de hiába): „Vagy kitalál magának egy másik életvitelt, vagy talál magának egy másik lakóhelyet hozzá valahol a világban.”

Cormac McCarthy nálunk megjelent műveiből már jól ismerjük a céltalanul bolyongó hősöket, az írónak ez a korai regénye (1973) még csak megelőlegezi, hogy a szerző vonzódik a Lester-féle figurákhoz. Csak itt még egyetlen rokonszenves vonást sem tudunk felfedezni a főszereplőben. Jóval a világhírnevet hozó Határvidék trilógia, a Véres délkörök vagy a Nem vénnek való vidék megjelenése előtt vagyunk, de már itt is feltűnnek azok a stílusjegyek, amelyek az amerikai Délen szinte állandóan jelen lévő kegyetlenséget ábrázolják.

Lester a gyerekkorban átéltek, meg talán öröklött befelé forduló természete miatt eleve menthetetlen helyzetű. Árvaházban nevelkedett, de később sem talál hangot embertársaival. Féktelen szabadságvágya miatt rendszeresen összeütközésbe kerül a fennálló renddel. A környezete egyáltalán nem szíveli, nem tudnak mit kezdeni vele, és nem is akarnak. Lesternél a pohár akkor telik be, amikor elárverezik a feje fölül a házat. Labilis idegzete ennyit már képtelen elviselni, megállíthatatlanul sodródik kifelé az emberi közösségből. Egy hideg téli reggelen aztán végleg elszakad az elfogadott társadalmi normáktól. Állati ösztönök szabadulnak fel benne, a kiközösítettből vad sorozatgyilkossá válik, aki az útjába kerülő szerencsétleneken vesz elégtételt csorbát szenvedett igazságérzete miatt.

Habár Lester a mostoha körülmények áldozata, részvétet mégsem érzünk iránta. Ugyanis legfeljebb szánjuk kitaszítottsága miatt, de azonosulni lehetetlen vele. McCarthy szenvtelen tömörséggel, mindenféle pozitív árnyalat nélkül mutatja be hőse egyenes vonalú bukástörténetét. A puszta tényekre szorítkozva írja le a legapróbb cselekvéseket, a legelemibb emberi szükségleteket. A hétköznapok borzalma szinte észrevétlenül kúszik be a szövegbe. Ugyanakkor néhány szóval lenyűgöző erejű képeket is teremt, melyek mély költőiséggel töltik meg a hideg brutalitást. Morcsányi Júlia fordítása borzongatóan adja vissza McCarthy látomásos prózáját. A szerző jól ismert megoldásai (mint a szinte véletlenszerűen alkalmazott központozások, ld. lejjebb is.) kitágítják a regény értelmezésének horizontját, és az olvasót társszerzővé emelik.

Az Isten gyermeke kevert műfajú regény, a későbbiek is ezt az irányt folytatták. Az 1960-as évek elején játszódó történet az Appalache-hegység barátságtalan vidékét éppen a vadnyugati romantika illúziójától fosztja meg, ennek alapján a mű egyértelműen besorolható a késői westernek sorába is. McCarthy azonban az ember és a természet vadságának acélmetszetszerű megrajzolásával egyfajta posztapokaliptikus színezetet is ad a szövegnek. (Csak emlékezetetőül: a későbbi, Az út című regényében már a cselekmény is a világégés utáni világot jeleníti meg.)

A McCarthy-univerzum furcsa kettőssége, mely igazán súlyossá teszi művei mondanivalóját, már ebben a korai munkában felismerhető. Az Isten gyermeke egy Isten nélküli, elhagyatott vidéket ábrázol. Mégis minden sorából süt a természetfeletti erők meghatározó jelenléte, melyekhez képest az ember: porszem. Mélyben rejtőző titkok földjén járunk, és szinte beleborzongunk, amikor Lester a hegyvidék barlangjainak sötétjében, nem is evilági árnyalakként bujdokol.

Lester nem egyedi, kirívó példa McCarthynál. „Isten gyermeke, talán éppúgy, mint te.” A regény szereplői kivétel nélkül megkérgesedett szívű figurák. Valamennyi csak magára van tekintettel, a boldogságot hírből sem ismerik. Bármelyikük bekattanhat, mint Lester, akármelyikük közönye átbillenhet vad tombolásba. McCarthynak az embertársairól alkotott lesújtó véleményét a seriff-helyettes és az egyik sokat látott, vén városlakó szájába adja: „Gondolja hogy gonoszabbak voltak az emberek akkoriban mint most, mondta a helyettes. Az idős férfi az elárasztott várost nézte. Nem, mondta. Nem gondolom. Azt gondolom hogy az emberek attól a naptól fogva ugyanolyanok, hogy Isten az elsőt megalkotta.”

Az Isten gyermeke nem tökéletes munka, helyenként találunk benne felesleges narrátori túlzásokat. Ráadásul McCarthy az elején érthetetlen módon átvált az első személyű elbeszélésre is, megtörve a regény személytelenségét. De ezek az egyenetlenségek a végére elsimulnak, távolságtartó pillanatfelvételek zárják a történetet.

McCarthy műlistáján az Isten gyermeke körülbelül olyan helyet foglal el, mint – filmes párhuzammal élve – Quentin Tarantino filmográfiájában a Kutyaszorítóban. Ez nem lett kultikussá, mint a rendező számára világhírnevet hozó Ponyvaregény, nem is volt annyira kiforrott, mint például a kétrészes Kill Bill. Nyers változata mindannak, ami a később ismertté vált szerzői eszköztárat emlékezetessé teszi.

Letaglózó erejét az Isten gyermeke éppen e kiforratlanságból meríti. A világ rendje nem áll helyre a történet végén, noha a dolgok valamelyest elcsitulnak. De marad valami nagyon nyugtalanító a záróképben, amikor a terepjáró – platóján a Lester által elásott, majd megtalált holtestekkel – az éjszakában zötykölődik a megyei kórház felé.

Cormac McCarthy

Cormac McCarthy: Isten gyermeke
Magvető Kiadó, Budapest, 2017
208 oldal, teljes bolti ár 2999 Ft,
kedvezményes webshop ár 2399 Ft,
ISBN 978 963 143 5153

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

 „Vagy kitalál magának egy másik életvitelt, vagy talál magának egy másik lakóhelyet hozzá valahol a világban” – figyelmezteti a seriff Lester Ballardot, ám a huszonhét éves fiatalember egyikre sem képes. Anyja lelépett, apja felakasztotta magát. Lester szinte teljes elszigeteltségben él közel a természethez, egyre távolabb a társadalomtól a Tennessee állambeli Sevier megyében. Pár dollárja van és egy puskája. Vadászik és gyűjtöget a hegyekben. Meggyűlik a baja a renddel. Magában beszél. Egy hideg téli reggelen tett felfedezése alapvetően változtatja meg az életét. Már nem lesz visszaút.

Cormac McCarthy korai remekművében a rá annyira jellemző szikár költőiséggel, érzékenységgel és komor szépséggel mutatja közelről az emberszámba se vett, kisemmizett Lester létezésének bestiális harcát, kegyetlen-keserves küzdelmét.