A szlemmerségen túl | Petőfi Sándor versei Pion István válogatásában

Posted on 2017. július 2. vasárnap Szerző:

0


Cserhalmi Imre |

Szerencsés vagyok, mert a RePOSZT sorozat mindhárom, eddig megjelent kötetét olvastam, s így az összehasonlításukra is módom nyílik. Az Arany János verseit kommentáló Kemény Zsófi volt a legempatikusabb, az ifjú olvasóihoz legkövetkezetesebben és talán legtürelmesebben közel hajló, a József Attila-verseket válogató Gábor Tamás Indiana hangja volt a legharsányabb, az ötletelés lehetőségében leginkább lubickoló, az olvasóinak feltételezett nyelvi modorához leginkább alkalmazkodó, és a frissen megjelent harmadik kötetben, a Petőfi Sándor verseit széljegyzetelő Pion István tűnik hármuk közül a legelmélyültebben gondolkodónak. Nem tagadom, hogy e három szlemmer saját költői tevékenységét nem ismerem, de itt említett munkájukból úgy tűnik, hogy közülük költőként is Pion a legérettebb.

Nyilvánvaló, hogy egy recenzió keretében nincs hely és mód aprólékosan elemezni a Petőfi-versekhez írt széljegyzeteit, mindenesetre azon kaptam magam, hogy ezek az apró írásai, folyamatos olvasásuk esetén – az ürügyként szolgáló Petőfi-sorok nélkül is – egybefüggő, konzisztens szöveggé váltak. Alig-alig van köztük, amelyiknek a megértéséhez vagy élvezetéhez elmaradhatatlanul szükségesek Petőfi „mellékelt” versei. Pedig mindig vershez kapcsolódik, de sohasem a felszínéhez. Néhány idézet segíthet ezt érzékeltetnem.

„Ferenc pápa mondta: jobb ateistának lenni, mint képmutató katolikusnak.” Ez a mondata nagyon is reagál egy konkrét versre, de nem okvetlenül van szükség a versre a megértéséhez. Másik: „Számos brit tudós bizonyította, hogy a férfiak biológiai alapon viselik nehezen a megfázást. Vagyis behisztiznek. Ahogy azon is behisztiznek, ha nem szereti őket senki.” Vagy: „A gimnáziumi éveim alatt, egészen az egyetemi felvételik időszakáig tesitanár akartam lenni. Aztán kiderült, hogy gerincproblémáim miatt nem lehetek az. Így lettem költő.” És még egy: „Egyszer írtam nagyapámról egy verset, aki akkor már nem élt. Apám elolvasta, aztán sírt, és én megkérdeztem, mi a baj. Azt mondta: Nem tudom neked elmagyarázni, mert még él az apukád.”

Pion szlemmer ugyan, de a humora visszafogottabb, elegánsabb, az ítéletei, minősítései nagyon egyértelműek, de valahogyan önironikusabbak, tartalmasabbak, s ezért (is) meggyőzőbbek annál, amilyennek a szlemmer stílust elképzelem. Színpadi hasonlattal talán az a különbség, ami a helyzetkomikum és a jellemkomikum között fennáll. Ugyancsak rokonszenves jellemzője, hogy amikor konkrét költőről meg a konkrét versről szól, akkor is egy kicsit mindig a költészetről meg az irodalomról – meg mindannyiunkról is.

A Deákpályám mellé írja: „Petőfi megbukott latinból? Meg. És még ő ír fricskát a latintanárnak? Igen. Érdemes hozzáolvasni József Attila Születésnapomra című versét.”

Az Alföld-höz: „Így kell a síkságban látni a szabadságot. Az Alföld, ahogy a szabadság, megkerülhetetlen. Az egyik legszebb tájleíró vers, amit valaha olvastam.”

A tintásüveg-hez: „Pont olyan ez a Megyeri, mint Charlie Chaplin, amikor a legjobb formáját hozva megy el előttünk a filmvásznon, aztán a szélén leesik a nagy büdös semmibe, és megüti magát.” Esik, esik, esik: „Zseniális előkészítés egy zseniális befejezéshez, avagy hogyan burkoljuk egyszerű, sokszor látott-hallott motívumokba azt, hogy tulajdonképpen elég nagy rohadékok vagyunk.” Orbán: „Ha Petőfi politikailag korrekt lett volna, írt volna egy Gyurcsány című verset is, de Petőfi egyáltalán nem volt piszi. Egyébként lehet, hogy ezt a verset nem is Petőfi írta. Hanem Varró Dani.” Mi kék az ég: „Sokszor felmerül a gyanú, hogy a költő bevett valamit, amiről nem tudom, hogy micsoda, de jó lenne, ha nekem is adna belőle.” Fa leszek, ha…: „A világ összes szerelmes verse nyolc sorban összefoglalva. És ezt most komolyan mondom.” Pest: „A vargainas ma agresszív képeslapárus, a bérkocsis taxis hiéna, a kofa pedig zokniárus az aluljáróban. De kik azok a dicső arszlánok?” A magyar nemes: „Nyugodtan legyünk demagógok, és a ’nemes’ szócskát cseréljük le politikusra. A magyar maradhat.” Itt van az ősz, itt van újra…: „Ilyen az, amikor a költő lódít. Először azt mondja, hogy nem tudja, miért szereti az őszt, aztán olyan szépen leírja, mint senki más.” Még azt idézem, amit A nép nevében-hez írt: „A költő szerint a felvilágosodás csinált az emberből embert. Ez persze túlzás, de milyen költő az, aki nem túloz?”

A lehetséges terjedelem végére értem, ezért csak annyit jegyzek meg, hogy a kötetben szereplő több mint 80 vers nem a lángoszlop, nem a szabadságharc mártírja túlontúl ismert, és a majd két évszázaddal később élt fiatalok számára unalomig ismételt, sőt a kötelező tantervi imádat miatt akár eleve idegenül taszító képét adja, hanem annak a fiatalemberét, aki szereti a bort is, a jó kaját is, a lányokat is, az életet is, aki éles hangon szól arról, amit nem szeret vagy nem ért, de aki rajongani, lelkesedni, szeretni is nagyon tud.

Úgy tudom, hogy Pion István csakúgy, mint a már említett két szlemmer, teljes önállóságot élvezett a kommentálandó versek kiválasztásában. Ez a válogatás már önmagában is segít közelebb hozni az olvasóhoz azt a valóban zseniális halhatatlant, akit Petőfi Sándornak hívnak.

Költők egymás közt: Pion István és Petőfi Sándor

Petőfi Sándor versei Pion István válogatásában
Móra Könyvkiadó, Budapest, 2017
Szerkesztette: Eszterág Ildikó
128 oldal, teljes bolti ár 1999 Ft,
kedvezményes webshop ár 1499 Ft,
ISBN 978 963 415 059 6

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

„Petőfi a hős, Petőfi a vátesz, Petőfi a nemzeti ikon” – Pion István lelépteti a költőt a piedesztálról, s versválogatása épp azt mutatja meg a fiataloknak, ami közös bennük. De megmutatja azt az utat is, amin a korabeli lázadó kamasz a szabadság leginkább elkötelezett, s azért áldozatra is kész hívévé válik. Emberi léptékkel.

Ha valakik, akkor a szlemmerek képesek megmutatni a fiataloknak, hogy mennyire érdekesek ma is a száz-százötven évvel ezelőtt írt versek. Petőfi túlzó és idealista volt? Olvassuk Pion István felől Petőfi Sándort!