Behatol? Testté lőn? Erővé válik? | Hegymenet. Társadalmi és politikai kihívások Magyarországon

Posted on 2017. június 15. csütörtök Szerző:

0


Cserhalmi Imre |

Két idézettel kezdem. Az egyik János evangéliuma, 1. fejezetének 14. verséből: „És az Ige testté lőn, és lakozik mi közöttünk…” A másik Marxtól való, szerinte ha az eszme (elmélet, gondolat stb.) behatol a tömegekbe, anyagi erővé válik. (Nem térek ki itt arra, hogy Marx a valóság elemzésében és nem a jövendölésben alkotott rendkívülit, továbbá, hogy a rá való hivatkozás éppen őt torzította el a lenini-sztálini politikai praxisban.)

A fenti sorok kissé meditatív hangütésére tulajdonképpen kitörő öröm késztet. Megjelent ugyanis egy nagyszerű könyv, amely – mint alcíme is sugallja – a legégetőbb jelenkori problémáink okainak, méreteinek, irányultságának a feltárásával foglalkozik, és a lehetséges kiutakról szól. A mai közbeszéd és közírás fülsiketítő hangzavarában már ez is üdvözlendő volna. Az örömöt csak fokozza, hogy szerzői olyan szakemberek, tudósok, akik nagyon is különböző eszmei-közéleti táborokból „érkeztek” e könyv lapjaira. Szándékosan nem használom itt a konzervatív vagy a liberális jelzőt, hiszen éppen ebben a kontextusban veszítik értelmüket.

Illik egy recenzióban legalább vázlatosan ismertetni a tartalmat. Külön tanulmány szól a demográfiai problémáról, a nyugdíjrendszerről, az energia- és környezetpolitikáról, a gazdaságpolitikáról, az oktatás és az egészségügy rendszeréről, a költségvetésről, a külpolitikáról, az illiberalizmusról, az előző század történelméről, a korrupcióról, az államközpontú gondolkodásról, a felzárkózás elleni politizálásról, a roma közösségek valóságáról, a közigazgatásról, a munkaerőpiacról, a bankrendszerről. Aligha jelent újdonságot e felsorolás annak, aki érdekeinek szűk körén kívül tágabb közösségeinek valódi állapota iránt érdeklődik, s nem elégszik meg azzal, amit bármilyen egyoldalú „csatorna” tájékoztatásként közöl (vagy éppen nem közöl!) vele. Ám csak a témák lehetnek unásig ismerősek, a tartalom bravúrosan mélyebb, jelentősebb a – sajnos – megszokottnál. Bravúros azért, mert noha a tudományos eszközökkel feltárt tények abszolút tiszteletén alapuló, elmélyült elemzéseket a felelős gondolkodás igényessége jellemzi, a pontos fogalmazás nem burkolózik valamiféle szaktudományos szlengbe, hanem mindvégig közérthető marad a nem tudós olvasók számára is. És úgy, hogy nem tesz a stílusban leereszkedő vagy óvónénisen gügyögő populista engedményeket.

Amint említettem, a tudósok kiutat is kínálnak, pontosabban sok javaslatot is tesznek, tehát egyáltalán nem zárkóznak el az elméleti úton szerzett eredményeik gyakorlati következtetéseitől. Számtalan eredeti gondolat, nagyhatású felismerés és definícióértékű, szinte aforizma erejű megfogalmazás teszi emlékezetessé, sőt újraolvasásra is csábítóvá a több mint húsz tanulmányt tartalmazó könyvet. Amit Burai Petra, az egyik szerző a saját írására mond, az az egész kötetre érvényes: „Ennek az írásnak nem a vészharangok megkongatása a célja. A harangokat már lassan száz éve folyamatosan kongatják azok a tudósok, művészek, politikusok, civilek, az utca hétköznapi emberei, akik szerint ez a helyzet és a megalkuvás nem természetes és nem magától értetődő. Ez az írás arról szól, hogy mi van és mi lehet a harangokon túl.”

Azt írja többi közt egy másik szerző, Boda Zsolt: „Sem elméleti érvek, sem a tények nem szólnak amellett, hogy a demokrácia válságjelenségeit – származzanak azok ’belülről’, tehát a politikai rendszer működéséből, vagy ’kívülről’, a társadalmi-gazdasági folyamatok politikai lecsapódásaiból – demokrácián kívüli eszközökkel kell vagy érdemes kezelni.” Azt írja Gyurgyák János: „…másfajta politikára, másfajta értelmiségre és másfajta társadalomra volna szükség. Egy új reformkorra, sok-sok Széchenyivel, feddhetetlen és az emberi méltóságra érzékeny közszolgákra, nem pedig ködevő futóbolondok hadára, a ’közjó’ kifejezést még hallomásból sem ismerő kijárókra és rablólovagokra, a költségvetési forrásokat és az európai támogatásokat megcsapoló ún. vállalkozókra, nem a minden rendszert készségesen kiszolgáló értelmiségre, s végül nem a mindent lenyelő, mindenbe belenyugvó, apatikus társadalomra.” Azt írja Orbán Krisztián, hogy: „A Monarchia részeként még a nyugati modellt építettük, és erről a pályáról nem Trianon lökött le minket, hanem az arra adott válaszaink.” Egy-egy mondat Szalai Ákos tanulmányából: „Első hiba: rövid távú problémákra koncentrálunk, figyelmen kívül hagyva a kritizált rendszer önkorrekciós képességét… Második hiba: olyan problémákat olvasunk a működő rendszer fejére, amelyeket a javasolt eszköz nem tud kezelni… Harmadik hiba: olyan megoldásokat javaslunk, amelyek tovább mélyítik a hivatkozott problémát.”

A könyv egyik helyén felsorolják, hogy kik is voltak valamikor a kultuszminisztérium vezetői: Trefort Ágoston, Eötvös Loránd, Wlassics Gyula, Berzeviczy Albert, Apponyi Albert, Teleki Pál, Klebelsberg Kunó, Hóman Bálint – mekkora koponyák! És a rendszerváltozás óta? Jobb, ha ezt a névsort nem írjuk ide. De mindig van mélyebb! Most már önálló minisztériuma sincs a kultúrának (persze, a paksi beruházás külön minisztert kapott!), és a kultúráért felelős államtitkárok, illetve helyetteseik sűrűn váltják egymást, miközben megnyilvánulásaik még olvasottságuk mértékét illetően is gyanakvást keltenek.

  • Olvass bele!

Ha volna olyan párt Magyarországon – mondom: ha volna, de nincs! -, amelyik a kérészéletű sikerek, tehát a napi politikai „aprópénzre” válthatóság helyett vagy mellett valamiféle rangos és modern távlatos víziót volna képes és hajlamos a zászlajára tűzni, akkor ezt a könyvet a tagjaival fejezetről fejezetre, gondosan és vitázva – igen, a népet lehetőleg megmentve a napi politikát szolgáló média butításától – aprólékosan megtárgyalná. Ha nem volna rosszemlékű a szó, azt mondanám, fejtágító szemináriumokat rendezne belőlük, amelyeken nem az ellenfél vezérének az elpusztítása volna a téma. Mert hát itt van egy nagyszerű elméleti produktum, de hol van az áttétel, a kapcsolat, az út, amely innen a politika gyakorlatához vezet? Megvannak-e ehhez a személyi feltételek? Főiskolai tanárságom legutóbbi éveinek is az volt az egyik keserű tapasztalata, hogy azokat a fiatalokat, akik kifejezetten politikusi pályára készülődtek, többnyire dogmatikus gondolkodásmód, szervilizmusra és túlméretezett exhibicionizmusra való hajlam, a kapcsolati tőkének a kulturális tőke fölé emelése, és nem túl magas IQ jellemezte. Függetlenül attól, hogy jobbra vagy balra tartottak éppen.

Tölgyessy Péter bevezetőjének első mondata: „1989 ingatag bizakodása után ismét kudarcba fordult a polgárosodás ügye Magyarországon.” Súlyos mondat, súlyos igazság. Véleményem szerint az is, hogy a felemelkedéshez vezető utat a társadalomnál kell kezdeni (még akkor is, ha újabban az oktatásügy teljes gőzzel ez ellen dolgozik), mert az ellenkező irány még sohasem vált be tartósan. Lesz-e ilyen értelmű behatolása a gondolatnak és a tudásnak, válhat-e majd erővé a felelősség, a műveltség, a szilárd közerkölcs? Testté lőn-e az Ige, vagyis lehetnek-e végre demokratáink? Akik nem szóvirágokban, hanem működésükben és az élethez, a feladataikhoz, a társadalomhoz való viszonyukban – és tántoríthatatlanul – azok.

Ezek ismert kérdések, és a kiváló könyv ezeket megerősíti, elmélyíti anélkül, hogy politikai lózunggal, gondolati üresjárattal, csúsztatással, pártos pitiánerséggel kínozná értő olvasóit.

Lehet, hogy ezek a kérdések már túlmutatnak egy könyv hagyományos szerepén és hatókörén. De a könyv is ezt teszi, szerencsére.

Jakab András                              Urbán László

Hegymenet. Társadalmi és politikai kihívások Magyarországon
Szerkesztette: Jakab András és Urbán László
Osiris Kiadó, Budapest, 2017
468 oldal, teljes bolti ár 3980 Ft,
kedvezményes webshop ár 3184 Ft
ISBN 978 963 276 2869

* * *  * * *

A könyv kiadói fülszövege

»Megvan, és itt olvasható a bizonyíték arra, hogy a magyar elit képes szembenézni az ország problémáival, sőt kiutakat is képes megjelölni. Ez a kötet tematikáját tekintve igen nyomasztó is lehetett volna – ehelyett számomra az utóbbi idők leglelkesítőbb olvasmánya lett: a középgeneráció üzenete a magyar fiataloknak arról, hogy érdemes itthon maradni. Egy társadalomtudományi hátterű vízió az ország helyzetéről és jövőjéről, amely a közvéleménynek és a döntéshozóknak is igen hasznos lehet.«
Chikán Attila közgazdász, akadémikus

»Magyarország mai helyzetében fontos az állapotfelmérés és önképünk tisztázása. A tudomány megteszi a magáét, ez a stílusában és megközelítésmódjában is sokszínű kötet viszont inkább a nagyközönségnek szól, s a közérdekű kérdések széles körét öleli föl a népesedéstől a bankrendszerig, az oktatástól a külpolitikáig és így tovább. Az ország sorsát meghatározó súlyos kérdések megértéséhez és megoldásához akarnak segítséget nyújtani a szerzők. Egyes esetekben az eredmény a kijózanodás, az illúziók elvesztése. Más témákban pontos technikai javaslatot kapunk a kiútra, ismét máshol a lehetséges forgatókönyveket vázolja a tanulmány. A tőmondatokra zsugorodott propaganda, a közhelyekre és indulatokra építő közbeszéd korában küldetésük van a gondolkodásra serkentő könyveknek.«
Sólyom László jogász, akadémikus

»Szédítő a kötet igényessége. Nem tudnék megnevezni a mai magyar társadalmat érintő olyan fontos kérdést, amellyel a kötet ne foglalkozna mintaszerű interdiszciplinaritással. Ráadásul szinte valamennyi fejezet több tudományágat ötvöz.«
Szelényi Iván szociológus, akadémikus

»Az egyéni és közösségi érdekek alárendelése az egyetemes értékeknek, az egyéni és csoportos „jó” harmóniájának keresése a tágabb köz javával – a felelős gondolkodás fontos kritériumai. A Hegymenet 28 szerzőjének 23 tanulmánya segítség lehet mindazoknak, akik fontosnak tartják, hogy olyan – hátsó szándékok nélküli – őszinte szakmai párbeszédben legyenek, amely a valódi emberi növekedést ténylegesen segítheti a jelen hangzavarban. Bízva abban, hogy a kötet segít temetni az árkokat és az ország nagyobb java érdekében közelíti a közösség ügyeiért elkötelezetteket, jó szívvel ajánlom minden érdeklődőnek.«
Sajgó Szabolcs jezsuita szerzetes, a Párbeszéd Háza igazgatója