Linn Ullmann: A nyugtalanok (részlet)

Látni, emlékezni, megérteni. Minden azon múlik, hogy hol állsz. Amikor először jártam Hammarson, alig egyéves voltam, és mit sem tudtam arról a hatalmas, felemelő szerelemről, amely idehozott.

Valójában három szerelem is volt.

Ha létezne olyan távcső, amellyel visszatekinthetnénk az időben, azt mondanám: Odanézz, ott vagyunk, mindez így történt. és valahányszor kétségeink támadnának, hogy az, amire én emlékszem, valóban így volt-e, és az, amire te emlékszel, valóban úgy volt-e; hogy valóban megtörtént-e mindaz, ami megtörtént; vagy hogy egyáltalán léteztünk-e – egyszerűen csak odaállnánk a távcső elé, és visszatekintenénk.

Számozok, rendezgetek, katalogizálok. Azt mondom: három szerelem volt. Most éppen annyi idős vagyok, mint apám volt a születésemkor: negyvennyolc éves. Anyám akkoriban huszonhét éves volt, és egyszerre látszott a koránál jóval idősebbnek és jóval fiatalabbnak.

Nem tudom, a három szerelem közül melyik volt az első. De azzal kezdem, amely apám és anyám között lobbant fel 1965-ben, és amely véget ért, mielőtt elég idős lehettem volna ahhoz, hogy bármire is emlékezhessem belőle.

Láttam egy csomó fényképet, elolvastam egy csomó levelet, s hallottam őket és másokat is arról az időről beszélni, amikor együtt voltak, de az igazság az, hogy mások életéről nem sokat tudhatunk, a szüleink életéről különösen nem, akkor pedig végképp nem, ha a szülőknek az a szokása, hogy az életüket átalakítsák történetekké, amelyeket bocsánatos módon azóta is úgy mesélnek, hogy a legkevésbé sem érdekli őket, mi volt igaz és mi nem.

A második szerelem az elsőből fakad, és a szülőkké vált szerelmespárról szól, meg a gyerekükről, egy kislányról. Fenntartások nélkül szerettem anyámat és apámat, adottnak tekintettem őket, ahogy egy ideig adottnak tekintjük az év- és napszakokat, az órákat; az egyikük éjszaka volt, a másikuk nappal, az egyikük ott ért véget, ahol elkezdődött a másik; anyám gyereke voltam, és apám gyereke voltam, ám olykor, minthogy ők maguk is gyerekek akartak lenni, ez nem volt könnyű feladat. és van itt még valami. én anyám gyereke voltam, és apám gyereke voltam, de nem voltam a közös gyerekük, sosem voltunk hárman; hiába lapozom át ezt a nagy halom fényképet itt az asztalon előttem, olyan képet, amelyen mindhárman szerepelnénk, nem találok. Anyám és apám és én.

Az a konstelláció nem létezik.

Gyorsan fel akartam nőni, nem szerettem gyerek lenni, féltem a többi gyerektől, féltem a találékonyságuktól, a kiszámíthatatlanságuktól és a játékaiktól; saját gyerekességem ellensúlyozására elképzeltem, hogy képes vagyok osztódni, sok kis ember lesz belőlem, egész liliputi hadsereggé változom át, és bennünk megvan az erő – kicsik vagyunk, de sokan vagyunk; sokasággá osztódva masíroztam kettejük között, apától anyához és anyától apához, számos szemem és fülem van, számos vékonyka testem, számos vékonyka hangom és rengeteg koreográfiám.

A harmadik szerelem: a hely. Hammars vagy Djaupadal, ahogy régen hívták. Apám helye volt, és nem anyámé, nem a többi asszonyé, nem a gyermekeké vagy az unokáké. Egy ideig úgy éreztem, idetartozunk, ez a mi helyünk. Ha igaz, hogy mindenki egy bizonyos helyhez tar tozik, bár nem igaz, de ha igaz volna, ezvolna az én helyem, legalábbis még mindig inkább az enyém, mint a név, amit kaptam; Hammarshoz tar tozni nem volt nyomasztó, a nevemhez tar tozni viszont igen. Felismertem a levegő, a tenger, a sziklák szagát, a szélben hajladozó fenyőfákat.

Nevet adni. Adni, kapni, birtokolni, élni és meghalni egy névvel. Egy nevek nélküli vagy egy nagyon sok névvel telezsúfolt könyvet szerettem volna írni. Esetleg egy olyan könyvet, amelyben a nevek oly hétköznapiak, hogy azonnal el is felejtődnek, vagy megkülönböztethetetlenül hasonlók. A szüleim (számos ha és de után) elneveztek, de én sosem szerettem ezt a nevet. Nem ismerek benne magamra. Amikor valaki a nevemen szólít, úgy rezzenek öszsze, mint aki elfelejtett felöltözni, és erre csak akkor jön rá, amikor már odakint jár az emberek között.

2006 őszén történt valami, amit később úgy idéztem fel, akár egy napfogyatkozást, egy elsötétülést.

A thesszáliai Aganiké néven is ismert csillagász, Aglaoniké jóval a távcső kora előtt élt, de képes volt puszta szemmel megállapítani a holdfogyatkozások pontos idejét.

El tudom tüntetni a holdat, mondta. tudta, hova menjen, hova álljon. tudta, hogy mi történik majd, és mikor. Karját kitárta az ég felé, és az ég elsötétült. Menyegzői intelmek című munkájában Plutarkhosz óva int az Aglaonikéhez hasonló asszonyoktól, akiket boszorkányoknak nevez, és arra biztatja az újdonsült feleségeket, hogy olvassanak, tanuljanak és legyenek tájékozottak. Mert a geometriával foglalkozó feleség, írja Plutarkhosz, húzódozik majd a tánctól. A művelt hitves nem nyitott a bűbájos ráolvasásokra. A csillagászathoz értő eszes asszony kineveti azokat a nőket, akik megpróbálják bemesélni neki, hogy eltüntetik a holdat.

Hogy Aglaoniké mikor élt, nem tudjuk pontosan. Csak annyit tudunk, és ezt Plutarkhosz is kénytelen volt elismerni, bármennyire lenézően nyilatkozott is Aglaonikéről, hogy az asszony pontosan megjósolta a holdfogyatkozások helyét és idejét.

Pontosan emlékszem, hogy hol álltam, de nem volt meg bennem az a képesség, hogy bármit is megjósoljak. Apám pontos ember volt. gyerekkoromban kinyitotta nagyapa óráját, ami a nappaliban állt, és megmutatta a szerkezetet. Az ingát. A rézsúlyokat. Magától és másoktól egyaránt elvárta a pontosságot.

2006 őszén már csak egy szűk éve volt hátra, de én ezt akkor nem tudtam. Ő sem. Ott álltam a fehér mészkőből épült pajta rozsdavörös ajtaja előtt, és őt vártam. A pajtát átépítették mozinak, szántóföldek, kőkerítések és házak vették körül. Kicsivel odébb ott volt a Dämba träsk tó a gazdag madárvilágával: bölömbikák, darvak, szürkegémek, nagy pólingok otthona. Egy filmet akartunk megnézni. A vasárnapokat kivéve apámmal mindennap megnéztünk egy filmet. Próbálom felidézni, hogy aznap melyiket tűztük műsorra. talán Cocteau Orpheuszát a súlyos álomképeivel. Nem tudom. „Amikor filmet készítek – írta Jean Cocteau –, az egy álom, és álmomban álmodom. Csak az álombeli embereknek és helyeknek van jelentőségük.”

Sokat gondolkoztam, hogy melyik film lehetett az, de nem emlékszem. A szemnek hosszú percekig tart megszokni a sötétséget, mondogatta apám. Hosszú percekig. Ezért úgy egyeztünk meg, hogy tíz perccel három előtt találkozunk.

Aznap hét perccel három után érkezett meg, tehát tizenhét percet késett.

Semmiféle előjele nem volt. Az ég nem sötétült el. A szél nem cibálta a fákat. Nem közelgett vihar, és nem susogtak a szélben a levelek. Egy harkály repült a mocsár felé a szürke földek felett, egyébként minden mozdulatlan volt, az ég borús. A birkák – melyeket a szigetlakók báránynak neveznek, a koruktól függetlenül – a mezőn legelésztek, úgy, ahogy mindig. Megfordulok és körülnézek, minden olyan, mint mindig. Apa olyan pontos volt, hogy a pontossága bennem élt. Ha olyan házban nősz fel, amely a vonatsínek mentén fekszik, és minden reggel az ablak előtt elzakatoló vonat hangjára ébredsz, arra, hogy rezegnek a falak, az ágy lábai és az ablakkeret, akkor hiába költözöl el a sínek mellől, továbbra is minden reggel a benned zakatoló vonat robajára ébredsz.

Nem Cocteau Orpheusza volt az. talán inkább egy némafilm. Beülünk a zöld karosszékekbe, és a zongorakíséret nélküli képek végigpörögnek a jókora mozivásznon. Apám azt mondta, a némafilm eltűnésével egy teljes nyelv elveszett. talán Victor Sjöström filmje volt az, A halál kocsisa? ez volt apa kedvenc filmje. A kocsis számára egyetlen nap olyan hosszú, mint száz év a földön. Ura parancsára éjt nappá téve húzza a szekerét. De nem, emlékeznék rá, ha A halál kocsisalett volna. Abból a dämbai napból a földek felett elszálló harkályon kívül egyedül arra emlékszem, hogy apám késve érkezett. Ezt ugyanúgy képtelen voltam felfogni, mint a holdfogyatkozást Aglaoniké követői, azok az asszonyok, akiket Plutarkhosz szerint azért lehetett becsapni, mert nem értettek az asztronómiához. Aglaoniké azt mondta: Eltüntetem a holdat, és az ég elsötétül. Apám tizenhét percet késett, és bár minden olyan volt, mint mindig, semmi nem volt olyan többé, mint azelőtt. Eltüntette a holdat, és az idő elszabadult. tíz perccel három előtt kellett volna találkoznunk, és az autó hét perccel három után fékezett le a pajta előtt. A piros dzsippel érkezett. Szeretett gyorsan hajtani és nagyokat dudálni. Nagy, fekete denevérszemüveget viselt. Nem adott magyarázatot. Nem volt tudatában annak, hogy elkésett. Megnéztük a filmet, mintha mi sem történt volna. Ez volt az utolsó alkalom, hogy együtt moziztunk.

***

Fordította: Pap Vera-Ágnes

Linn Ullmann: A nyugtalanok
Scolar Kiadó, Budapest, 2016