Mindennapos görbe tükrünk | A lemez két újabb oldala / Hatszín Teátrum

Posted on 2017. április 29. szombat Szerző:

0


Fullajtár Andrea

Lengyel Szilvia |

A legújabb budapesti színház, a Hatszín Teátrum egy jól ismert Janikovszky Éva-adaptációval nyitott meg. Ez nem véletlen. A résztulajdonos Móra Kiadó, melynek igazgatója, Janikovszky János – ahol édesanyja is évtizedeken át dolgozott – ápolja ma is a nagyszerű írónő emlékét, és igen jól teszi. Az előadás ismét megmutatta, hogy életműve soha meg nem unható, minden korban érvényes, a későbbi generációk számára egyszerűen kötelező őrizni, újraolvasni.

Az előadás már tíz perccel a kiírt kezdés előtt filmvetítéssel indul. Szép összeállítás Janikovszky Éváról, melyben ő maga is sokszor szólal meg, de került bele jelenet az Égigérő fűből vagy a Velem mindig történik valami rajzfilm változatából is. Megható a visszaemlékezés. Érzékenyebbek már így az előadás előtt könnyezhetnek, és előre szólok, nehéz leplezni, mert még égnek a lámpák. Szóval igazán ötletes a felvezetés, néztem volna még egy darabig, de akkor mi lesz az előadással, ugye.

A darab témája a lemez, azaz mi magunk, két oldalról nézve. Mennyire más szemszögből látjuk és adjuk elő ugyanazokat a dolgokat különböző élethelyzetekben. Mennyire más, ha az igazgató előléptetné beosztottját, aki (számára) érthetetlen módon gondolkodna még a plusz terheken, és meg akarja beszélni a férjével. Mégis, otthon ugyanez a főnök háborog, amiért élete párja túl sokáig van bent a munkahelyén: „Hiszen mégiscsak elsősorban feleség vagy és anya.”

Fullajtár Andrea, Horváth Lili

Az első felvonásban Fullajtár Andrea és Horváth Lili testesítik meg ezt a skizofréniát. Először az egyik panaszkodik férjének nehéz életéről, milyen sok a házimunka, nem bírja már. A következő részben ugyanezt az asszonyt a másik színésznő alakítja, és hallhatjuk, amint a vendégeknek szabadkozik, ugyan már, milyen hamar össze lehet dobni egy ilyen vacsorát, semmi megterhelő nincs benne, útba esik a hentes meg a zöldséges is. Csakhogy pár perccel korábban, a másik oldalon még leszakadt a háta a cipekedéstől, és hajnalban kelt a rengeteg teendő miatt. Íme az érem (a lemez) két oldala.

A második részben Scherer Péter és Elek Ferenc mutatják meg a férjek két énjét. Percenként nézhetünk magunkba, miközben nehéz abbahagyni a nevetést magunkon. Mulatságos és szomorú is egyben, de tényleg ilyenek vagyunk. Janikovszky emberismerete, iróniája páratlan, ez teszi időtlenül naggyá egész munkásságát. Hogy mindig rólunk ír, a mi lakásunkból néz körül.

Elek Ferenc, Scherer Péter

A lemez legújabb két oldalának gyökerei mélyre és időben messzire nyúlnak vissza, de miért is ne kellene újra meg újra elővenni ezeket az írásokat? Mindig van új néző, sőt egy ilyen előadásnak bizonyára visszatérő látogatója is. Fullajtár Andrea és Horváth Lili sem először játsszák együtt a feleség szerepét, és megdöbbentő volt egy régebbi felvételen látni, hogy mennyire másképp, mint évekkel ezelőtt. Mert a két oldalnak még árnyalatai is vannak, melyeket az előadók talán még estéről estére is másképp ragadnak meg. A férfi szereplők is sziporkáznak, és lubickolnak szövegben a színpadon, ahol csak maguk vannak. Négyszereplős monológ ez mindenféle sallang nélkül. Még a díszlet sem hiányzik. Kit érdekelne a háttérben egy berendezett lakás, amikor csak a szöveg a fontos?

Tollár Mónika az est dramaturgja, rendezője, produkciós menedzsere: egyszóval: tótumfaktuma. Már jó néhány éve hozott létre valamit, amit ’képzeletszínháznak’ nevez, máskor meg ’másfél óra nevetőizom-tréningnek’ – és ez nagyon pontos. Ez a lemez bizony nem tud lejárni, csupa örökzöld van rajta. És hogy mennyire aktuális ma ez a darab? Ki így érti a szöveget, ki úgy, mert a lemeznek rejtett oldala is van. Túl sokan, túl hangosan nevettünk fel, amikor elhangzott: „…kinek az ösztöndíjasa voltam?”

Horváth Lili

Időutazunk a hetvenes évekbe, de csak a külsőségek változtak. Az új évszázadban is ugyanolyan kétszínűek vagyunk és képmutatók, hazudozunk és szépítünk, attól függően, kivel beszélünk. Gyarlók vagyunk, esendők. Ám ne feledjük, szatíra ez, úgyhogy épp csak annyira vegyük magunkra, mint Cyrano, és magunkon úgy nevessünk.

A Hatszín Teátrum puha, kényelmes és újszagú. Szinte tapintható az izgalom, hiszen ez a magánszínház támogatások nélkül, önerőből igyekszik megkapaszkodni a kultúra futóhomokjában. Csak a nézőkre számíthatnak, a tervezett repertoárban még sincs nyoma lazításnak, minőségi engedménynek. A kínálat változatos: csecsemő-, gyerek- és felnőtt programjai lesznek/vannak, de befogadó színházként helyet ad a gyermekbántalmazásról szóló előadásnak is.

Friss és profi minden. Nagy fába vágta a fejszéjét Gálvölgyi Dorka, amikor elvállalta, hogy a semmiből megteremtse, majd igazgassa a Teátrumot. Amennyi energia és elszántság szorult bele, nehéz föltételezni, hogy ne sikerülne a folytatás. Tessék hát próbára tenni a Hatszínt. Mindenki találhat benne ízlésének valót, mert a színe még hatnál is több.

Fotók: Tollár Endre