A gregoriántól a spirituáléig | A Honvéd Férfikar koncertje az Akadémián

Bedő J. István |

Már a cím is igen nagy időtávot ölel fel, hiszen az első századtól eredeztethetjük mindazokat az egyszólamú énekekeket, melyeket Nagy Szent Gergely pápa a hatodik század végén kanonizált. A másik hídfő pedig a rabszolga-kereskedelem évszázadaihoz (18–19.) kapcsolódik, bár valójában azon túlnyúlik napjainkig – de erről később.

A keresztény egyszólamúság nem különösebben izgalmas műfaj – nem is az a dolga, hogy izgasson –, a szépségeit főképpen a régi zene iránt érdeklődők, a spirituális elmélyedésre áhítozók tudják igazán értékelni. Meg persze a Honvéd Férfikar hallgatósága, amely március végén alaposan megtöltötte a Magyar Tudományos Akadémia dísztermét. A műsor felépítését a szokásos ismeretterjesztő hangütés kísérte. Frech Zoltán segített eligazodni a jórészt ismeretlen komponisták és művek között.

A gregorián énekek magától értetődően az egyházi latinságban megőrzött ima-, himnusz- és zsoltárszövegekre épülnek, ezért a kortárs művek esetében is természetes a latin cím. A korabeli graduálék egyszólamúsága után azonban elég meglepő tud lenni a huszadik-huszonegyedik századi mű.

A műsorindító, ráhangoló Szent János-himnusz a szolmizálás kezdőpontjához vitt el. (Ehhez kapcsolódott Arezzói Guidó leleménye, a skála hangjainak megnevezése.) A húsvéti áldozatról szóló ének után egy Miatyánk (Pater noster) adta meg az este alaphangját.

Na de utána! A finn Leevi Madetoja négytételes De profundisa (Mélységből kiáltunk…) nagyon kellemes, finom hangzású, három-, olykor négyszólamú zene volt. Az orgonazengést idéző kórusból Katona Tamás emelkedett ki tenor szólójával. A harmadik tétel hangzása teljesen Kodály kórusainak szólamformálását idézte, a Misericordia kifejezetten tragikus dallamvezetése alaposan beletaposott a hallgató lelkébe.

A főleg filmzenéiről ismert olasz Nino Rota (Fellini szinte valamennyi műve, Keresztapa, a Zefirelli-féle Rómeó és Júlia stb.) számos operai és egyházi művet is írt. Két motettája egy cím alatt (Tu es Petrus = Te, Péter, kőszikla vagy, Mt16:18) fut, az első lágy és szelíd krisztusi kijelentés, míg a második kemény és határozott: a bizalom és a bizonyosság hangzik a zenében, hogy ő lesz az egyház talpköve.

Az észt Arvo Pärt De profundisa kis apparátussal riasztóan nagy hangú mű: a kórust hatalmas nagydob + harang (Varga Zoltán Mihály) és orgona (Nagy László Adrián) támogatja meg. Az egész azt a benyomást kelti, mintha csak így lehetne gregoriánt írni, mármint ha a középkori komponista birtokában lett volna ezeknek az eszközöknek. A mű hangzása helyenként vadságával és fortissimóival az orkok világát idézi.

Kevésbé volt markáns a szlovén Ambroz Copi Mária-dicsérete, a De Maria Vergine, melynek csak első tétele hangzott el. Az a capella ének annyira időtlen és kortalan volt, hogy bárki írhatta volna bármikor. (A szokásos áprilisi Musica Sacra Civitatis kórushangversenyeken kevésbé ismert hazai szerzők sokkal karakteresebb darabjai hangzanak el.)

Magyarországi bemutató a már említett Arvo Pärt német szövegre írt Zarándokéneke (Wallfahrtslied). A gregorián egyszerűségét Pärt ún. minimalista stílusúra fordította át. Igen hálátlan szerep jutott az Erkel Ferenc kamarazenekarnak, ugyanis felkészítette a hallgatóságot a légies hangzásra, a mű azonban szinte csak azt az emléket hagyta maga után, hogy a kórus egyetlen hangot ismételt különösebben élvezhető tartalom nélkül, míg a zenekar pizzicatózott.

Francis Poulenc műve, a Szent Ferenc kicsiny imája talán posztimpresszionista gregoriánként lehetne értelmezhető. Plasztikus hangszerelésű kórusmű, melyben minden szólam megmutatta képességeit, és ami az előző mű után lélekemelő volt: a kórus szép telt, egy-egy részletében operaszínpadi hangzása. Említésre méltó volt a 4. tételben Varga Tóth Attila tenor szólója.

Ahogy a bevezetőben jeleztem, a keresztény zenei örökség az Újvilágban összefonódott az afrikai rabszolgák zenéjével és énekstílusával. Lelkükből (spiritus) szólt az ének, menekülés és ígéret volt számukra. Az amerikai Randol Alan Bass Gloriája ízig-vérig európai gyökerű, de amerikai virágú zene: az ottani modernebb protestáns világot már nem láncolja le az európai hagyomány zenei szigora, ezért az óceán túlsó partján sokkal emberközelibb zene szól: bárzene, musicalzene, újfajta, akár utcai, akár templomi közösségek zenéje. A dicsőséget hirdető Gloria! öröme ugyanakkora, mint amit Mozart Exultate, jubilatéja szólaltat meg. (Kéretik meghallgatni Cecilia Bartoli előadásában…), csak éppen mai, a szívünket felemelő muzsika.

A záró két (autentikus afroamerikai, korabeli szóval: néger) spirituálé megmutatta, hogy 1. Rémséges az életünk (Deep river), és 2. de jó, hogy nemsokára majd vége lesz (Soon ah will be done).

Érdekes lett volna, ha ráadásként kapunk némi ízelítőt abból is, hogy a spirituálé enyhén kommercializált változata (Golden Gate együttes és társai) milyen eleven, színes zenei műfajjá tudták alakítani a gyötrelmek muzsikáját. Na, majd legközelebb.

Vezényelt: Strausz Kálmán, Riederauer Richárd

Fotók: Korbély Attila