Jean Michel Guenassia: Javíthatatlan Optimisták Klubja (részlet)

| 1 |

Balázs Márta kacér teremtés volt, és halálosan unta magát Debrecenben, Magyarország egyik isten háta mögötti városában, ahová férjét, a vasúti mérnök Edgárt helyezték 1927-ben megyei főmérnöknek. Márta siratta a maga gondtalan operett-énekesnői életét, amikor még Offenbach és Lehár zenéje pörgette-röpítette. Az a leheletet szegő drukk, mielőtt felmegy a függöny, a nézőtér felajzott mámora a legismertebb számok alatt, az előadást követő kedélyes társulati vacsorák, a véget nem érő vendégjátékok, amikor a vonat vagy a busz Pozsony vagy Bukarest felé, Ausztriába és Németországba vitte őket, a nézők ovációja, amitől mindig libabőrös lett, na meg a szédítő visszatapsolások, melyekből Zágrábban tizenhetet számolt össze! Két kék, díszes velencei füzetben őrizte az újságcikkeket, és ha a nyelvet nem értette is, a nevét megtalálta bennük. Ezek a megsárgult lapkivágatok róla szóltak, indázó szopránjáról, amely olyan magasra szállt, hogy meg kellett volna nyitnia előtte az Opera kapuját, az igazi Operáét, ahol Verdit és Bizet-t énekelnek, ha… ha… maga sem tudta már eldönteni… talán ha kicsivel több szerencséje, vagy valamivel erősebb hangja, vagy bátorsága van. Még néhány éven át kitarthatott volna, ha nem gyötri a páni félelem a jövőtől, hogy ő is úgy végzi majd, mint azok a hájasra dagadt öreg énekesnők, akik a kórust töltik meg a színpad hátterében, és akiket minden szívfájdalom nélkül bocsátanak el. Márta idejekorán hagyta abba, jó házasságot kötött, rangját is megőrizte; kellően lenézte Debrecen műveletlen kispolgár asszonyait, a maguk idejétmúlt hajdúsági akcentusával, és ezt az egész isten háta mögötti vidéki környezetet, ahol csak bugris parasztok, medvék meg erdők tenyésznek.

Vidéki száműzetésében Mártának két szenvedélye volt: kisfia, Tibor, akit mindenki csodált szépségéért, angyali mosolyáért, kedvességéért, és Franciaország. Márta a háború után utazott először Párizsba, és egész hátralévő életére nagy hatással voltak azok a bizonyos bolond évek, bár neki csak hat hónap adatott. Erről az időről mindig meghatódva emlékezett meg, úgy is, mint élete nagy korszakáról. A L’Illustrationt és a Le Petit Echo de la Mode-ot minden hónapban úgy várta, mint valami égi adományt. A Szajna rakpartjainak fényei világították be életét, és három barátnője életét is, akiket megtérített a maga vallására: párizsi nőként élni. Úgy kell beszélni, járni, enni, öltözködni, mint egy igazi párizsi nő. Márta a rafinéria minden formáját kultiválta. Abban az országban, ahol kulináris csúcsteljesítménynek a túlfőtt pörkölt számít, azon fáradozott, hogy magasra emelje a francia gasztronómia zászlaját, és kellő idő múlva páratlan konyhaművésszé fejlődött. Semmibe vette a helyi libák gúnyos mosolyát; ezek az Árpád téri divatárusnőtől öltöztek, aki meg azt hitte, Bécs a világegyetem központja. Ő bezzeg Madeleine Vionnet-tól hozatta a toaletteket, akit mélységesen tisztelt harangszoknyáiért, rézsútos szabásvonalaiért, no meg személyre szóló baráti üdvözletéért, amelyet újévi jókívánságaihoz csatolt. Márta volt az első magyar nő, aki rövidre vágott fiús frizurát hordott. Imádta a harangkalapokat, és ápolta a szalagok nyelvének hagyományát, ám a magyarok sajnos annyira otrombák voltak, az ő szemükben a kalap csak fejfedő volt, semmi több. Fogalmuk sem volt róla, hogy a fodros szalag azt jelenti, a lányt már eljegyezték, a szalagba dugott rózsa pedig elárulja, hogy ezt a szívet még bizony rabolni lehet. Márta francia regényeket olvasott, amelyeket egy Bac utcai könyvárus szállított neki. Isteneit Radiguet-nak, Cocteau-nak és Léon-Paul Fargue-nak hívták; ez utóbbi izzó szavú, megfejthetetlen poétával egy montparnasse-i ünnepségen találkozott, és még kalandja is volt vele. Fargue megmutatta neki Párizst; mulatságos volt, kiapadhatatlan szellemű, és mindenkit ismert – jóvoltából Márta Modiglianival, Picassóval és Erik Satie-val is találkozhatott. Szent ereklyeként őrizte a kis kötetnyi szerelmes verset, amelyet a költő neki, egyedül csak neki írt, és amelyet betéve fújt. Két évig leveleztek, majd egyszer csak Fargue nem válaszolt többé a leveleire. Hiába, a szerenádozó költőkkel gyakran jár így az ember.

Balázs Tibor előbb beszélt franciául, mint magyarul, bár Mártának soha nem sikerült eltüntetnie fia bosszantó akcentusát. Szüntelenül gyakorolt vele, hogy helyreigazítsa a kiejtését, de a kis Tibor sehogy sem boldogult. Ekkor Márta könyörgő levelet írt Cocteau-nak, akinek olyan gyönyörű hangja volt, és tanácsot kért tőle; választ azonban nem kapott. Azzal nyugtatta magát, majd ha a fiú felnő és Párizsba költözik, kinövi a rossz szokást. Azt, hogy Tibor másutt rakjon fészket, el sem tudta képzelni. Órákon át beszélt hozzá franciául. Az apa irtózott ezektől a csendes miséktől, amelyekből egy kukkot sem értett, de jelleme nem volt elég erős, hogy szembeszálljon Mártával, és inkább ráhagyta, hadd játssza továbbra is a divatozó párizsi nőt, noha a havonta beérkező számlákat kissé borsosnak találta. Márta a fiú művészi képességeit is fejlesztette, így aztán Tibort felvették a budapesti színiakadémiára, és éppen a világot jelentő deszkákra lépett volna, amikor Európa lángra kapott.

Ami késik, nem múlik, a béke helyreálltával Tibor, kommunista hatalomátvétel ide vagy oda, elfoglalta az ifjú hős szerepkörét, a magyar rendezők pedig versengtek érte. Tíz éven át Faludy Imre nevű ügynöke francia és német klasszikusokban szerepeltette. A fiatalember diadalt aratott a Don Juanban, a Berenikében, a Lorenzaccióban és a Homburg hercegében. Két kézzel kapott utána az a néhány filmes is, akinek akkoriban szabad volt filmet rendeznie. Tibor előtt minden ajtó nyitva állt.

1952-ben egyik filmjét, Tamás István Vásári komédiások című alkotását meghívták a cannes-i fesztiválra. A filmet a kritika jól fogadta, a közönség valamivel kevésbé. A fesztivál hangadói szenvedélyesen vitatkoztak, hogy ravasz propagandafilmről van-e szó, vagy inkább egyfajta ódáról az elrabolt szabadsághoz. Egy héten át forgott a neve, hogy megkapja-e a legjobb férfi alakítás díját a kedves csirkefogó szerepéért. Karrierjének csúcspontja volt, amikor dübörgő ováció és vakuvillogás közepette felment a lépcsőn. Hirtelen minden lehetséges volt. Övé lett a világ, csakhogy ekkor mutatták be a Viva Zapatát, és egyik pillanatról a másikra minden színész divatjamúlt lett. A díjat Marlon Brando söpörte be, Tibort pedig elfelejtették. A díjkiosztás éjszakáján Imre arra akarta használni Tibor ismertségét, hogy politikai menedékjogot kérjen Franciaországban. Hivatkozhatott olasz producerek ajánlataira, hogy már szeptembertől fellépjen egy kosztümös történelmi filmben, a rá következő év elején pedig egy gengsztermoziban. A forgatókönyvet Chester Himes egyik regényéből adaptálták. Tibor mindkét ajánlatot lelkesen elfogadta. A honorárium nem volt valami magas, de az eladott jegyek árából is részesedett volna; egy kis költségvetésű film esetében az ember nem nagyon követelőzhet Fő, hogy dolgozhat.
– És a mama?
– Tudod, az a helyzet, hogy…
Tibor megértette: ha Nyugatra megy, soha többé nem látja viszont az anyját. Van a hitványságnak is küszöbe, és ezt senki sem lépheti át. Tibor elképzelte az anyja magányos debreceni életét, amint azon rágódik, miért hagyta el az ő drága kisfia. Megtörten tértek haza a boldog munkások országába, ahol Tibor nemzetihős-számba ment; nagy színésznek tartották, aki áldozatul esett az imperialista ármánynak, és végre eljátszhatta a Galilei címszerepét.

Egy kézen össze lehetett számolni azokat a magyarokat, akik tisztában voltak az igazsággal. A szép Tibor, az ország legnépszerűbb színésze, akiért a magyar lányok-asszonyok tűzbe mentek volna, halálosan szerelmes volt ügynökébe, Imrébe. Szenvedélyes, de gondosan titkolt szerelmi kapcsolat fűzte össze őket. Azokban az években a párt nem kukoricázott az aszociális elemekkel és proletárellenes szerelmi viszonyaikkal. Imre volt olyan intelligens, hogy élete nagy szerelmét a titkárnőjével házasítsa össze, ami több millió magyar nőt ejtett kétségbe, de legalább megnyugtatta őket a Tiborról keringő mendemondák felől.

Halvány repedések az ólmos égen. Váratlan kiskapuk, ismeretlen terek nyíltak meg, a szabadság illata lengedezett Egy kis lépés előre. Most biztosan ránk fütyül a rendőr. De a rendőr nem fiityült Második, harmadik, sokadik lépés, egyre előrébb, egy adott pillanatban pedig már olyan messzire jutottak az emberek, hogy képtelenség volt hátrálni. Folytatni kellett, történjék bármi. Ezt hívják forradalomnak. Tibor eljátszotta Galileo Galileit a Vígszínházban. Nem ez volt az első Brecht-darab, amiben fellépett. Imre megszerezte a hivatalos engedélyeket. Nyugtalanságra nem volt semmi ok Nagyra becsült, marxista szemléletű íróról volt szó. A harmadik előadás után a darabot hirtelen, minden indoklás nélkül betiltották. Mi is a közös az intolerancia és a dogmatizmus között?, kérdezték egyesek, és ostoba párhuzamokat vontak le. Korábban senki sem figyelt volna fel erre a tilalomra. És senki nem is lett volna olyan előrelátó, hogy szóba hozza. Csakhogy mindez 1956. október 16-án került nyilvánosságra, a népi forrongás és tabudöntögetés időszakában. Az egyetemisták tüntettek a cenzúra ellen. Három nap alatt Tiborból az eltiport szabadságjogok jelképe lett. Adott néhány interjút, hangoztatta szolidaritását a felkelőkkel, nyilvánosság előtt elégette párttagsági könyvét, és ellenállásra buzdította honfitársait. Mint a többiek, ő is meg volt győződve róla, hogy a szégyenteljes rendszernek vége, és az ország visszanyeri szabadságát. A társulat megmámorosodott színészei egyhangúlag elhatározták, hogy tovább játsszák a darabot. Az egyetem nagy előadótermében minden este kesztyűt dobtak a tilalomnak, a lelkes tömeg pedig mindegyre beavatkozott a játékba, kifütyülte az inkvizíciós bíróságot, és megtapsolta Galileit. Tibor nem volt hős. Egész addigi életében semmi sem predesztinálta zászlóvivőnek. Hagyta, hogy az országot elöntő lázadási hullámát is magával ragadja. Amikor november 4-én az oroszok megszállták Budapestet, rájött, hogy semmi értelme ellenállni. Az ember nem megy neki puszta kézzel egy hetvenötezres hadseregnek, amelyik kétezer-hatszáz, párhuzamosított géppuskával felszerelt T–54-es tankot állíthat hadrendbe. Egy héten át tartott a hősies, kétségbeesett és teljesen fólösleges ellenállás. Tibor Debrecenbe indult, hogy megkeresse Mártát, de a sztrájkok, az emigrálási láz és a pánik közepette a vállalkozás reménytelennek bizonyult. November 6-án elszabadult a pokol. Angol és francia ejtőernyősöket dobtak le a Szuezi-csatornánál, hogy visszaszerezzék a területet. Az oroszok és amerikaiak nem hittek a szemüknek, mit műveinek, mire az angolok és franciák visszakoztak, sőt behúzott farokkal menekültek. Cserébe az oroszok atomtöltetű rakétákkal fenyegették őket. Az viszont senkit sem érdekelt, mit művelnek közben Magyarországon.

Kilencedikén, háromnapi tűkön ülés és hóban-fagyban való várakozás után Tibornak és Imrének sikerült átszöknie Ausztriába. Mivel minden értéktárgyukat odahaza hagyták, ott álltak Bécsben egy huncut fillér nélkül. Az autó árából valahogy eltengődtek egy hónapig. Ugyan miféle munkában reménykedhettek volna ebben az operettdíszletre emlékeztető, ellenszenves városban, ahol honfitársaik ezrével toporogtak beesett arccal, elveszetten? »Párizsban ismernek engem« – jelentette ki Tibor, aki még jól emlékezett a cannes-i fogadtatásra.

Fordította: Szántó Judit és Lukács Laura

Jean-Michel Guenassia: Javíthatatlan Optimisták Klubja
Park Kiadó, Budapest, 2017