Nagy Bandó András: Arankakor (részlet)

Posted on 2017. március 18. szombat Szerző:

0


| 1 |

– Itt tilos az ácsorgás! – mondta az egyik őr –, menjenek a dolgukra az elvtársnők, amíg szépen mondom!

Az asszony csak állt, mint akinek földbe gyökerezett a lába, egy hang sem jött ki a torkán, és a hatalmas, itt-ott rozsdásodó vaskaput bámulta, mely mögött, valószínűleg, valahol a vastag, vakolatát vedlő falakon túl, a kényszermunka tábor egyik félreeső szögletében hantolták el a férjét, Sunyák Antal földművest. Az ifjabb nő, Sunyák negyedik lánya, szorosan mögé húzódott, soványka anyját pajzsként engedte maga elé, egész testében reszketett. Az anya járt már itt néhányszor, amikor beszélőre jött a férjéhez. Akkor a fogvatartottak hozzátartozóival elvegyülve várakozott, kevésbé tűnt rémisztőnek a kapu előtt állni, meg hát tudta, remélhette, hogy vár rá odabent a férje.

– Nem hallják az elvtársnők? – kérdezte a másik őr, majd feléjük lépett, tétován, tulajdonképpen értelmetlenül, még határozottabban tette hozzá: – Álljanak már odébb, ha nem akarnak bajt maguknak!

– A férjem elhalálozása ügyében jöttünk – mondta az asszony. A földre tette kis bőröndjét, hogy átkutathassa a retiküljét. Remegő kézzel túrta végig, ujjaival lapozott a kis papírlapok között, végül rátalált az értesítésre. Széthajtogatta, átfutotta még egyszer, mint aki még most se hiszi el, hogy valóság az, amit a papírra írtak, aztán a magasabb, bajszos őr felé nyújtotta. – Ezt az értesítést kaptuk. Az alacsonyabb termetű, köpcös őr vette ki a kezéből a cédulát. Ő is végigfuttatta rajta a tekintetét, aztán, mintha egy üres lapot látott volna, fölnézett, egyenesen az asszony szemébe. Nem kis erőfeszítésébe került, hogy közömbösen, a följebbvalóitól elvárt cinikus közönnyel nyugtázza a tényt és a helyzetet.

– Maga Sunyákné? – kérdezte, mintha kételkednie kellene ebben, vagy talán, hogy valamit mégis mondjon, ha már azt nem nyöghette ki, hogy részvétem, Sunyákné.

Az asszony állta a tekintetét, és bárhogy is rejtegette, akárhogy is titkolta érzelmeit az őr, olvasott a szeméből.

– Az vagyok – mondta, olyan hangsúllyal, hogy a köpcös megérezze, ő érez részvétet miatta és iránta. – Ő meg a lányom, Sunyák Margit – nézett oldalra –, elkísért az útra.

A köpcös most tetőtől talpig végigpillantott rajta, az egyszerű, de szépen rendben tartott ruházatán: vasalt blúzán, szoknyáján, a kisuvikszolt, egyszerű félcipőjén és műbőr táskáján, aztán újra az asszony szemébe nézett. Hideg, érzéketlen tekintet volt. Az asszony úgy érezte, keresztülszúrja a tekintetével, átnéz rajta, most már szégyellte is, hogy annyit sem mondhat az elözvegyült asszonynak, hogy részvétem. Végül a fiatal nőn állapodott meg a tekintete, őt is végigmérte, és a lány tudta, ha megszólalna, se mondana többet, mint amiről a szeme árulkodott: ó, ti szerencsétlen barmok. Ezt gondolhatta, talán ezt, ki tudhatja. Ez a katona se a fővárosban született, elég a kezére nézni, vaskos, tömpe ujjaira, és elég meghallani kimondott szavait, hogy az ember rájöjjön, falusi legény ő is, parasztcsalád fia, olyan, akárcsak ők, a messziről jött, férjet, apát, mindent elvesztő emberek.

A katona fejében egészen más járt. Anyjára gondolt, akit ugyanúgy kizsigerelt, összepréselt és érdessé tett az élet, mint ezt a meggyötört, özveggyé lett asszonyt, aki ugyanilyen, különleges alkalmakra tartogatott, dalolva vasalgatott, divatjamúlt ruhaneműkben jön-megy, amikor ügyes-bajos dolgait intézi.

– Adják ide a személyi igazolványaikat! – mondta határozottan, fölösleges keménységgel, és még ő maga is meglepődött, amikor visszahallotta érces, mogorván, rideg hangon kipattant szavait.

Most ketten keresgéltek, táskájukat túrva, aztán átadták az irataikat.

– Itt maradnak az elvtárssal – mondta a köpcös  –, mindjárt visszajövök.

Megnyomta a kapucsengőt, a durva retesz kattant, fémesen csikordult, az ajtó megnyílt. Az őr eltűnt, a kapu hangos, fülsértő csapódással csukódott, és hallatszott, ahogy helyére csúszik ismét a retesz.

A termetes őr a falnak vetette a hátát, és mint akit meg sem érint a két jövevény gyásza, mintha ott sem lennének, úgy nézett el a fejük fölött, és fütyörészni kezdte a „jaj de széles, jaj de hosszú ez az út” kezdetű népdalt. Az asszony a táskájában matatott, zsebkendőt kotort elő, aztán az őrnek hátat fordítva letörölte az arcán legördülő könnycseppeket. Lánya összeszorított fogakkal próbálta elejét venni, nehogy zokogásban törjön ki. Anyjától tudta a tábor könyörtelen szabályát: ezen a helyen nem sírunk, az érzéseket és érzelmeket kérjük kapun kívül hagyni, ellenkező esetben hamar kívülre kerül a látogató. Itt a siratásnak végképp nincs helye, akkor kellett volna sírni, amikor eredendő bűnt követett el a kényszermunkára ítélt elvtárs, a kulákká lett paraszt, aki miatt eltört a mécses. Margit az anyja szemébe nézett, mintegy jelezve, kibeszélve, hogy pontosan tudja, ez a szép dal apja egyik kedvenc nótája volt. Ha dalolgatással ért véget egy-egy disznótor, búcsúnapi ebéd, keresztelő, vagy más családi ünnepség, egyedül énekelte el, csöndre intve a családtagokat és a rokonságot. Ezt dalolta el nővére lakodalmának éjszakáján is, az elkortyolgatott borra hallgatva.

Anya és lánya egymásra néztek, szótlanul, mégis beszédesen, és ha nem is mondták ki, ugyanarra gondoltak: arra, hogy mostantól már a gyásznak, a gyászolásnak sincs helye, meg arra, hogy ugyan meddig várakoztatják még őket? Sosem ér már vissza a kiskatona? Mintha a világ végére ment volna, és soha többé nem akarna viszszajönni. Egy-két perc telt el csupán, ők mégis úgy érezték, mintha az idők végéig kellene várniuk, hogy átvehessék Sunyák Antal, néhai családfő, elhalálozott elítélt hátrahagyott ruháit, immár semmit jelentő és mindent érő, lim-lommá lett értékeit. Mert ezért kellett ideutazniuk, nem másért, azért, hogy a hivatal betarthassa a törvényes rendet ebben a normális rendet semmibe vevő társadalomban, és örökre lezárhassa Sunyák Antal életét, és a feledésnek adhassa sorsát és halálát.

Végül ismét megcsikordult a retesz, a köpcös sarkig tárta a kaput.

– Bejöhetnek – mondta egykedvűen, de határozottan –, az igazolványok az őrszobán maradnak, amíg maguk odabent lesznek.

– Errefelé jöjjenek az elvtársnők – mutatott egy ajtóra –, engemet kövessenek.

Az asszony továbbra is elöl maradt, lánya szorosan mögötte. Hangtalanul követték az őrt a rideg, fehérre meszelt, mozaikpadlós folyosón. Az anya sokadszorra járt itt, ismerte a járást, tudta, hogy a folyosó végén egy rácsos ajtó következik, az ajtón belül egy másik őr, ő teker egyet a kulcson, és nyitja majd ki előttük az ajtót, hogy beléphessenek abba a nagyterembe, ahol pár hete még félórán át beszélgethettek az akkor már betegesnek tűnő, testileg-lelkileg legyöngült családfővel, az immár csak néhaiként emlegetett, valaha élt Sunyák Antallal.

A csupasz várószoba, mint mindig, szinte kongott az ürességtől. A fal mellett néhány szék, az egyik falon két fakeretben Rákosi és Sztálin képe lógott. Az ajtót nyitó ávós katonán kívül még hárman üldögéltek a szoba sarkában. Úgy tettek, mint akik észre sem veszik, hogy a két nő belépett a váróba. – Erre megyünk, elvtársnő – mondta az ajtót nyitó katona, és a várószoba másik oldalán nyíló ajtóra mutatott. – Maga maradjon itt, csak Sunyákné elvtársnő mehet be.

A Sunyák lány ott állt a bezárult ajtó előtt, és úgy érezte, most fogják bíróság elé vinni, ügyét kivizsgálni, mint akinek valami rettenetes bűn tapad a kezéhez, kimondják a halálos ítéletet, és onnan már ki sem engedik, átkísérik majd a vesztőhelyre, ahol csuklyát húznak a fejére, és pár pillanat múlva véget ér az élete. Mert mind bűnös, aki ide beteszi a lábát, és mind, akit ide hurcolnak. Erre gondolt, pedig töredékét sem tudhatta mindannak, ami az elmúlt évek során az épület falai között lejátszódott.

Az özvegyet két ávós katona kísérte be abba a terembe, ahol a beszélőkön is járt már. Akkor nem nézett körül, ő csak a férjét leste, mikor jön végre, mikor lép be az ajtón, mikor vezetik oda, ahol ő már leült az asztal egyik oldalához. Most sem nézelődött túl sokat, szeme felületesen pásztázta a falakat, és csak a terem közepén álló, vörös abrosszal borított faasztalt látta, mely mögött három ávós tiszt ült, középen egy főtiszt. Onnan, az asztal irányából, az asztal mögött ülőktől várt valamit, maga sem tudta mit, hisz az már megváltoztathatatlan, hogy a férje halott. Körben, a fal mellett kiskatonák álltak.

A tiszteket nézték, s közben egy-egy bátortalan pillantást vetettek a terem közepére terelt, megszeppent asszonyra. Sunyákné a padlóra tette a kis bőröndjét, a retiküljét pedig maga előtt lógatta.

– Az elvtársnő Sunyák Antalné? – kérdezte az asztal közepén ülő tiszt.

– Özvegy Sunyák Antalné – mondta minden bátorságát összeszedve az asszony, jó erősen megnyomva az özvegy szót.

A tiszt elnyelte a nem várt szavakat, mint kiszáradt spongya a vizet. Váratlanul érte az asszony élces válasza, zavarában azt sem tudta, hogyan folytassa.

– Igen, elvtársnő – mondta végül torkát köszörülve, egyet köhintve –, Sunyák Antal elítélt bevégezte életét.

– A lányomat nem engedték be, az ajtó előtt vár – mondta halkan az asszony. – Azért jött velem, hogy mellettem legyen a bajban.

– Csak az özvegy elvtársnőt idéztük – mondta a tiszt. – És nincs itt semmiféle baj. Az élet véges, ki előbb, ki utóbb, de mindenki meghal egyszer. A kísérőknek pedig nincs keresnivalójuk idebent. Megértettük egymást, elvtársnő?

– Megértettük – mondta letörten és beletörődve az asszony, és a szája széle megremegett. Legszívesebben zokogott volna, közben pedig arra gondolt, jobb is talán, ha ezek előtt nem sír. Érzéketlen tuskók, se szívük, se lelkük. Legyen fájdalmas a haldoklásuk, pusztuljanak állatmód, gondolta.

– Rendben van, elvtársnő – mondta a tiszt –, akkor hát térjünk a lényegre. – Intett a mögötte várakozó katonának. – Hozza be azt a batyut, amelyikre Sunyák Antal neve van írva!

A katona eltűnt a hátsó ajtón, és kisvártatva egy sprőd vászonzsákkal a kezében tért vissza.

– Őrnagy elvtárs, jelentem – mondta katonásan –, a Sunyák Antal hagyatékát tartalmazó zsákot behoztam.

– Adja át özvegy Sunyákné elvtársnőnek – mondta, és újra megnyomta az özvegy szót.

A katona jobbról kerülte meg az asztalt, aztán az asszonyhoz lépett. Csizmája patkószerűen kopogott a kövezeten. A zsák két alsó sarkát fogva az asszony elé öntötte a tartalmát. Minden, ami Sunyák Antal után maradt, ott hevert az asszony lába előtt, a padlón.

Az asszony tudta, ehhez már hozzászoktatták, hogy ebben az épületben eredendő bűn a sírás, így aztán zokszó és könnyhullatás nélkül nézte, ahogy egyenként potyognak elé, darabonként esnek és koppannak a padlón néhai férje kacatjai, élete utolsó éveinek hordaléka.

– Nézze meg alaposan az özvegy elvtársnő – mondta némi cinizmussal a főtiszt, és most már meg sem nyomta az özvegy szót –, hogy minden megvan-e.

A mellette ülő tisztek szeme megvillant, először az asszonyra néztek, lesve a gyilkos tréfálkozásnak szánt mondat hatását, majd az őrnagyra, mintegy összekacsintva vele, szájuk széle megrándult, és minden igyekezetükkel azon voltak, hogy elfojtsák az őrnagy cinikus megjegyzései kapcsán előtörő cinkos mosolyt, megőrizve a helyzet komolyságát.

Az asszony egyenként rakosgatta vissza zsákba az elhalt Sunyák Antal hátrahagyott tárgyait, egy nadrágot, egy derékszíjat, egy trikót, két inget, egy pár lyukas talpú csizmát, meggyűrt, kopottas kalapot, alumínium kanalat, villát, csajkát, és pár sosem látott aprócska fadarabot, csiszolatlan követ, tojásdad kavicsot. Arra gondolt, ahhoz, hogy kiderüljön, minden megvan-e, azt is tudnia kellene, mi volt az eredeti minden. A férje sosem beszélt arról, miket hozott magával, miből mennyit rakott be sebtiben abba a batyuba, amivel letartóztatásakor útnak indult. Az uradalomban búcsúajándékként kapott ezüst zsebóráját mindig magánál tartotta, mert ez emlékeztette a kezdetre, a szegénységre, azokra az évekre, amikor a munkakedvén kívül semmije sem volt, amikor még csak egy szűk béreslakban álmodozott a szebb és jobb jövőről, a családalapításról, meg arra, hogy a jó munka mindig gyümölcsöt hoz. Ahányszor megtapogatta azt a zsebórát a nadrágja farzsebében, vagy elővette, hogy megnézze, mit mutatnak a míves mutatók, mindig úgy érezte, hogy már vitte valamire, hogy ő már valaki. Az uraság ezzel az órával ismerte el a becsületes és tisztességes munkáját. Így ő már nem akárki: első munkaadójánál helyt állt, nem vallott szégyent, így lett komoly respektje. Az biztos, hogy a házban nem látták az órát, nem is nagyon keresték, okkal gondolhatták, hogy magával vitte, honnan tudhatta volna, hogy sem napok, sem hónapok múlva nem tér vissza, azt meg kiváltképp, hogy soha, egyetlen percre sem tér vissza a családjához.

– Nos, minden rendben, elvtársnő? – kérdezte a tiszt, és kérdőn nézett a könnyeivel küzdő, gondolataiba merült asszonyra.

Az özvegy még mindig a zsákot nézte, és azon gondolkodott, kimondja-e, képükbe vágja-e, hogy nincs meg, hogy hiányzik, és mostantól egy életen át hiányozni fog az a zsebóra, amit az ő férje az uradalomban kapott. Később már maga sem tudta, hogy kimondta, vagy csak ki akarta mondani.

– Volt egy ezüst zsebórája is… – kezdett halkan nyöszörögve egy fölösleges, így aztán be sem fejezett mondatba –, de lehet, azt nem is hozta magával, talán nem is volt nála az aratásnál, bár mindig… –, suttogta végül, és inkább már indult volna haza, akkor is, ha sehol sincs már az a haza, ahol Sunyák Antallal és gyerekeikkel élt egykoron. Az a tanya már nincs, és áldhatják az istent, hogy megmaradt a dévaványai házuk, ahol a tanya elvesztése után újra elindíthatták életüket.

– Mondott valamit? – kérdezte a tiszt.

Nagy Bandó András

– Nem, nem mondtam – szólt alig hallhatóan az asszony, és közben arra gondolt, ó, ha tudnák ezek a tisztek, mennyi mindent tudna mondani, mesélni, és végigmondani, eléjük teríteni Sunyák Antal általuk nem ismert, küzdéssel és örömökkel teli életét. Ó, mennyi mesélni valója volna, mennyi mindent idézne föl, hogy legalább most, a férje halála, Sunyák Antal elpusztítása után megtudják ezek a pökhendi, emberségüket vesztett elvtársak, ezek a felkapaszkodott senkik, hogy milyen sors jutott az ő szeretett férjének. Mennyi dolgos nap, mennyi megszenvedett hétköznap, és mennyi boldog ünnepnap volt mögötte, amíg ide nem toloncolták, amíg el nem vitték a gabonaföldről, amíg be nem hurcolták a megboldogultat ebbe az elátkozott táborba. Észre sem vette, hogy egy percre elmélázott. Az őrnagy szikár, kimért hangja rázta föl messze utat megtett, múltba kalandozó gondolataiból.

– Akkor jöjjön ide, és itt írja alá, hogy mindent hiánytalanul átvett.

Nagy Bandó András: Arankakor
Szamárfül Kiadó, Pécs, 2016
230 oldal, teljes bolti ár 4000 Ft,