Herman Wouk: A háború szele (részlet)

Első rész | Natalie

| 1 |

Victor Henry kapitány hangulatához illő szürke, viharos márciusi felhőszakadásban taxizott haza a Constitution Avenue-n a haditengerészet épületéből. A Háborús Tervezési Részlegen lévő szűk irodájában aznap délután olyan hírt kapott, ami ha igaz, darabokra fogja törni szépen eltervezett pályafutását. Halaszthatatlan döntés előtt állt, meg kellett beszélnie a feleségével; csakhogy egyáltalán nem bízott a véleményében.

Rhoda Henry negyvenöt éves korában is rendkívül vonzó, ám kissé megkeseredett asszony volt. Ez az ítéleteit is befolyásolta, ami Henry szemében szinte megbocsáthatatlan hibának számított. Az asszony tudta, mit vállalt, amikor hozzáment. Ragyogó jegyességük idején őszintén beszélt neki a katonaéletről. Rhoda Grover akkor kijelentette, hogy mindeme hátrányok – a különélés, a rendes lakóhely és a normális családi élet hiánya, a hosszú, lassú emelkedés a ranglétrán meg az, hogy meg kell alázkodnia más asszonyok előtt, ha a férjük csak egy hajszálnyival is magasabb rangú – tehát mindezek nem fogják zavarni, mivelhogy szereti őt, és a haditengerészetnél szolgálni dicsőség. Így beszélt 1915-ben, amikor folyt a világháború, és az egyenruhát dicsfény övezte. Most 1939-et írtak, és rég elfelejtette, amit akkor mondott.
Férje figyelmeztette, hogy a feljebb jutás nehéz lesz. Victor Henry nem haditengerész családból származott. A csúszós ranglétra minden egyes fokán tengernagyok fiai és unokái tülekedtek. Mégis, a flottánál mindenki, aki csak ismerte, biztos befutónak tartotta Pug Henryt. Emelkedése mindmáig folyamatos volt. Jellemzéséül érdemes ideiktatni azt a levelét, amelyet középiskolás korában kongresszusi képviselőjének írt, és ami bejuttatta a Haditengerészeti Akadémiára. Ebben a levélben korán megmutatkoztak képességei.

1910. május 5.
Tisztelt Uram!

Ön volt kedves válaszolni három levelemre, amelyekben elsőéves koromtól kezdve beszámoltam előrehaladásomról a Sonoma Megyei Középiskolában. Ezért remélni merem, hogy emlékszik a nevemre és abbéli törekvésemre, hogy felvételt nyerjek a Haditengerészeti Akadémiára.
Most utolsó évem befejezéséhez közeledem. Önhittségnek tűnhet, ha felsorolom eredményeimet, azonban bizonyosra veszem, hogy Ön meg fogja érteni, miért teszem. Ez évben a labdarúgócsapat kapitánya és az ökölvívókeret tagja lettem. Felvettek az Arista Társaságba. Díjak várományosa vagyok matematikából, történelemből és természet­tudományból. Angol és idegen (német) nyelvből nem állok ezen a szinten. Ugyanakkor iskolánk kis létszámú orosz szakkörének titkárává választottak. A szakkör többi tagja olyan helybéli családokból származik, amelyek őseit valaha a cár telepítette le Fort Rossban. A legjobb cimborám is köztük van, ezért csatlakoztam hozzájuk, és valamelyest megtanultam oroszul. Ezt nyelvi képességeim bizonyságául említem.
Életcélom az, hogy az Egyesült Államok Flottájának tisztjeként szolgáljak. Igazából nem tudom megindokolni, miért, hiszen családomban nem volt tengerész. Apám mérnök, egy fakitermelő vállalkozás tulajdonosa. Én soha nem kedveltem a fakitermelést, ellenben mindig érdekeltek a hajók és a hajólövegek. Gyakran elmentem San Franciscóba és San Diegóba, hogy az ottani hadihajókat láthassam. Megtakarított pénzemen megvásároltam és áttanulmányoztam körülbelül két tucat könyvet a hajógépészetről és a tengeri hadviselésről.
Tudom, hogy Ön csak egy személyt támogathat, és bizonyára számos jelentkező akad választókerületünkben. Ha akad köztük olyan, aki jobban megérdemli, kész vagyok besoroztatni magam a flottához, és közlegényként kezdeni. Jóindulatára azonban komolyan számítok, és bí­zom abban, hogy kiérdemlem.

Tisztelő híve
Victor Henry

Ugyanezzel az egyenességével nyerte el öt évvel később a felesége kezét, noha Rhoda jó néhány hüvelykkel magasabb volt nála, és jómódú szülei sem voltak elragadtatva a flotta zömök hátvédjétől, akinek se vagyona, se jónevű családja nem volt. Rhodának udvarolva előbújt makacs ambíciói páncéljából, gyöngéd lett, szellemes, figyelmes és merész. Úgy egy hónap múlva Rhoda már semmire sem mondott nemet. Az olyan e világi szempontok, mint a magasságkülönbség, megszűntek számítani. Mégis, hosszú távon nem igazán kellemes egy csinos nő számára, ha le kell néznie a férjére. A magas férfiak előszeretettel próbálkoznak az ilyen, kissé komikusnak tartott párok hölgytagjainál. Rhoda, noha tisztességes asszony volt, egy biztonságos határig belement a játékba, mi több, a maga óvatos módján ki is provokálta. Henry azonban zord, keménykötésű férfi hírében állt, és ez elvette a férfiak kedvét a szabadosságtól. Nagyon is uralkodott Rhodán. A testi hátrány azonban szakadatlanul zavarta. Kapcsolatukra az vetett igazán árnyékot, hogy Henry kapitány úgy érezte, Rhodától nem kapja meg azt a megértést, amely jegyességüket jellemezte. Tette, amit egy haditengerész feleségének tennie kellett, de túlságosan szabad volt, lármás és panaszos. Képes volt hónapokon át ócsárolni a számára ellenszenves szolgálati helyeket, például Manilát. Bárhol voltak, vagy a hőség idegesítette, vagy a hideg, vagy az eső, vagy a szárazság, vagy a személyzet, vagy a taxisofőrök, vagy a bolti kiszolgálás, vagy a varrónők, vagy a fodrászok. Napi sirámait hallván az ember azt hihette volna, Rhoda Henry egész élete a semmihez sem értő emberiség és a gonosz éghajlat elleni harcban telik el. Holott mindez csak afféle asszonybeszéd volt, és korántsem szokatlan a maga nemében. Ám férj és feleség érintkezésében a beszédnek nagyobb szerep jut, mint a szexnek. Henry utálta az üres nyafogást. Egyre gyakrabban válaszolt rá hallgatással. Ezzel belefojtotta Rhodába a szót.
Viszont az asszony két olyan dologhoz értett, amihez Henry szerint egy feleségnek értenie kell: tudott vonzó lenni, és tudott otthont teremteni. Házasságuk során alig fordult elő, hogy ne kívánta volna meg; és bármerre vetődtek, bárhol kötöttek ki, Rhoda mindig olyan házzal vagy lakással várta, ahol a kávé forró volt, az étel étvágygerjesztő, a szobák rendesen bútorozottak és mindig tiszták, rendesen bevetett ággyal, friss virággal. Értett az apró dolgokhoz, és jókedvében nagyon kedves és kellemes tudott lenni. Amennyire Victor Henry meg tudta ítélni, a legtöbb asszony hiú, sipákoló némber volt, Rhoda jó tulajdonságai nélkül. Hosszú távon az volt a véleménye, hogy Rhoda a többiekhez képest a fogyatékosságaival együtt is jó feleség. És ezzel le is zárta a kérdést. Csakhogy az egész napi munka után hazafelé tartva soha nem tudhatta előre, melyik Rhoda várja: a bájos vagy a fanyalgó. Döntő pillanatokban, mint a mostani, ez nem mindegy. Ha rosszkedve volt, harapósan és gyakran ostobán reagált.
A házba belépve énekszót hallott a nappaliból nyíló üvegezett, fűtött veranda felől, ahol az estebéd előtti italukat szokták meginni. Az asszony hosszú szárú, narancsvörös gladióluszokat rendezgetett a manilai vázában. Homokszínű selyemruhát viselt, amelyet ezüstcsatos, fekete lakkbőr öv fogott össze. Sötét, hullámos haja eltakarta a fülét; 1939-ben a felnőtt nők is ezt a divatot követték. Érzelmes és vidám pillantással üdvözölte a férjét. Henrynek már a látásától jobb kedve támadt, és így volt ez, amióta az eszét tudta.
– Á, szervusz. Mi a fenének nem szóltál, hogy Kip Tollever jön? Ő küldte ezeket, de szerencsére telefonált is. Fölnyaltam az egész házat, mint egy takarítónő. – Rhoda a hétköznapi társalgásban a belevaló washingtoni nő vijjogó hangsúlyait használta. Dallamos, kissé rekedt hangja volt, és a megemelt szavak óriási hangsúlyt adtak mondandójának, a szellemesség illúzióját keltették. – Azt mondta, lehet, hogy egy kicsit késni fog. Igyunk egy kortyot, jó? Itt van minden, ami kell hozzá. Ki vagyok tikkadva.
Henry odasétált a bárkocsihoz, kevert két Martinit.
– Én kértem meg Kipet, hogy nézzen be, mert beszélnem kell vele. Nem magánlátogatás.
– Ó! Vagyis szívódjak fel? – vetett feléje egy bűvös mosolyt az asszony.
– Nem, dehogy.
– Akkor jó. Kedvelem Kipet. Igazán, majd hanyatt estem, amikor meghallottam a hangját. Azt hittem, még Berlinben rostokol.
– Lecserélték.
– Mondta. Ki váltja fel, nem tudod?
– Senki. Ideiglenesen a légiattasé helyettese vette át a posztját – nyújtotta át Victor Henry az italt. Egy barna fonott karosszékbe telepedett, lábát föl tette a díványra, ivott, és ismét elfogta a rosszkedv.
Rhoda hozzászokott férje hallgatásaihoz. Első pillantásra látta, hogy rosszkedvében van. Victor Henry a megpróbáltatások és a feszültség pillanatait kivéve nagyon feszesen tartotta magát. Ilyenkor azonban előreejtette a vállát, mintha még mindig futballozna. Már a szobába görnyedten lépett be, és most a karosszékben is inkább gubbasztott, mint ült. Sötét, egyenes szálú haja a homlokába hullott. Negyvennyolc évesen alig voltak ősz hajszálai, és fekete pantallója, barna sportzakója, vörös csokornyakkendője is fiatalabbnak mutatta a koránál. Ez volt az ő apró hiúsága, hogy amikor nem egyenruhában van, fiatalosan öltözzék; és kisportolt termete ezt lehetővé is tette.
Rhoda a szürkészöld szeme körüli ráncok mélyüléséből tudta, hogy fáradt és gondterhelt. Talán attól, hogy éveken át fürkészte a tengert, Henry szemét mosolygós ráncok övezték. Az idegenek kedélyes embernek hitték emiatt.
– Kaphatnék még? – kérdezte végül.
Az asszony töltött neki.
– Kösz. Mondd csak, te láttad azt a följegyzést, amit a csatahajókról írtam?
– Persze. Valami baj van vele? Emlékszem, nagyon nyugtalanított valami.
– A hadműveleti főnök hívatott.
– Jesszusom. Preble?
– Preble, személyesen. Nem láttam a jó öreg California óta. Meghízott.
Henry beszámolt beszélgetéséről a flotta hadműveleti főnökével. Rhoda arca megkeményedett, morcos és feszült lett.
– Aha, értem. Ezért hívtad át Kipet.
– Pontosan. Mit szólnál hozzá, ha én lennék az attasé?
– Mióta választhatsz?
– Az az érzésem, hogy most megtehetném. Ha nem vállalom, lehetnék másodtiszt egy csatahajón.
– Istenem, Pug, inkább azt!
– Jobban szeretnéd, ha visszamennék a tengerre?
– Hogy szeretném-e? Mintha az valaha is számított volna!
– Mindegy, hallani akarom, mit szeretnél jobban.
Rhoda tétovázott, a szeme sarkából végigmérte:
– Nos, természetesen imádnék Németországba utazni. Sokkal izgisebb volna, mint itt üldögélni, míg te Hawaii körül hajókázol a New Mexicóval vagy mivel. Az a legcukibb ország Európában. Az emberek olyan barátságosak. Tudod, a német volt a főszakom, valamikor az ősidőkben.
– Tudom – mondta Victor Henry, és ha csak halványan is, de elmosolyodott, először, mióta hazaérkezett. – Nagyon jól ment neked a német. – A mézesheteik egyik első forró pillanata volt, amikor fennhangon együtt olvasgatták Heine szerelmes verseit.
Rhoda házastársi szexre buzdító hamiskás pillantással válaszolt:
– Jól van, ember. Úgy értem, ha már el kell hagynod Washingtont… gondolom, a nácik elég rondák és nevetségesek. De Madge Knudsen ott volt az olimpián. Folyton azt mondja, még mindig csodálatos hely, és nagyon olcsó azzal a turistamárkával, amit adnak.
– Igen, nem vitás, hogy vígan leszünk. Csak az a kérdés, Rhoda, nem teljes csőd-e ez. Két szárazföldi megbízatás egymás után, tudod, ezen a pályán…
– Ó, Pug, te meg fogod kapni a negyedik stráfot. Tudom, hogy így lesz. És csatahajót fogsz vezényelni, amikor itt lesz az ideje. Istenem, a te lőeredményeiddel, a te személyi anyagoddal… Gondolod, Pug, hogy a hadműveleti főnöknek igaza van? Lehet, hogy odaát kitör a háború? Akkor ez nagyon fontos poszt lesz, nem igaz?
– Az csak borbélypletyka – állt fel Pug, hogy egy darab sajtot hozzon. – Preble szerint az elnök most a legjobb embert akarja katonai attasénak Berlinbe. Rendben, ezt elhiszem. Azt is mondja, hogy nem fog ártani a karrieremnek. Ez az, amit nem hiszek el. Az első dolog, amit minden előléptetési bizottság keres – vagy amit egyáltalán keres – egy személyi anyagban, az a kék víz, mégpedig rengeteg kék víz.
– Pug, biztos, hogy Kip nem marad vacsorára? Rengeteg ennivaló van. Warren New Yorkba készül.
– Nem, Kip a német követség fogadására hivatalos. De mi az ördögnek megy Warren New Yorkba? Alig három napot töltött itthon.
– Tőle kérdezd – felelte Rhoda.
A bejárati ajtó csapódása és a gyors, határozott léptek összetéveszthetetlenül Warren érkezését jelezték. Kilépett a verandára, meglóbálta a markában tartott két teniszütőt.
– Szevasztok!
Kopott szürke pulóverben és pantallóban, a testmozgástól kipirult, keskeny, barnára sült arcával, kócos hajával, a keskeny szájából fityegő cigarettával rettentően hasonlított ahhoz a kölyökhöz, aki az akadémia elvégzése után eltűnt az életükből. Pug még nem szokta meg, hogy Warren megemberesedett a hajókoszttól. Fiús cingársága tömör tagbaszakadtsággá változott. Amikor hazajött, szülei döbbenten vették észre, hogy itt-ott máris őszül. Victor Henry irigyelte Warren feketére égett bőrét, amely a romboló hídján, a teniszpályákon és Oahu zöld lankáin eltöltött időről, és mindenekelőtt a Constitution Avenue-től több ezer mérföld távolságban teljesített tengeri szolgálatról árulkodott.
– Hallom, New Yorkba készülsz – mondta.
– Igen, apa. Ugye, nem baj? A másodtisztünket eszi a fene a város után. Elmegyünk, megnézünk valami műsort. Tősgyökeres idahói farmer. Soha nem járt még New Yorkban.
Henry kapitány morgásszerű hangot hallatott. Nem baj, ha Warren barátkozik a másodtisztjével. Őt inkább az aggasztotta, hogy valami nőcske várja New Yorkban. Warren, az akadémia éltanulója, kis híján tönkretette a karrierjét a kicsapongásaival. Egy hátsérülés lett a vége, amelyet állítása szerint birkózás közben szerzett; más jelentések viszont egy nála idősebb asszony megszöktetéséről és egy éjféli autóbalesetről szóltak. A szülők sohasem feszegették a kérdést, részben szemérmességből – mindketten prűd templomjárók lévén, kínos volt nekik ez a téma –, részben pedig abbéli szilárd meggyőződésükben, hogy Warrennel úgysem jutnának semmire.
Megszólalt az ajtócsengő. Az ősz, fehérkabátos inas átment a nappalin.
Rhoda felállt, megigazította a haját, keskeny kezével végigsimította selyembe burkolt csípőjét.
– Warren, emlékszel Kip Tolleverre? Azt hiszem, ő jött.
– Hát persze. Az a magas korvettkapitány, aki mellettünk lakott Manilában. Hol szolgál mostanában?
– Most jött vissza Berlinből, ahol tengerészeti attasé volt – mondta Victor Henry.
Warren vicces képet vágott, és lehalkította a hangját.
– Jesszusom, apa! Hogy a fenébe került oda? Süteménypusztítónak egy követségre!
Rhoda a férjére sandított, de annak meg sem rezdült az arca.
– Tollever kapitány, asszonyom! – szólalt meg az inas az ajtóban.
– Szevasz, Rhoda! – lépett be hosszú karját kitárva Tollever. Hibátlan szabású esti egyenruhát viselt: jelvényekkel és aranygombokkal ékes kék tiszti zakót, fekete nyakkendőt, keményített hófehér inget. – Az istenfáját, te nő! Tíz évvel fiatalabbnak látszol, mint a Fülöp-szigeteken!
– Ó, te! – felelt csillogó szemmel Rhoda, miközben a férfi könnyed csókot nyomott az arcára.
– Szevasz, Pug! – Tollever manikűrözött kezével végigsimított őszbe csavarodó haján, és a fiatalemberre meredt. – Na, most kitaláljuk, melyik fiú ez.
– Üdv, uram. Találja ki – nyújtotta a kezét Warren.
– Aha. Ez Warren. Byron nem így vigyorgott. És lássuk csak, vörös a haja.
– Eltalálta, uram.
– Rusty Traynortól hallom, hogy a Monaghanen szolgálsz. Byronnal mi van?
– Ó – csicseregte Rhoda kis hallgatás után –, Byron a mi romantikus álmodozónk, Kip. Szépművészetet tanul Olaszországban. És ha látnád Madeline-t! Mind felnőttek már.

Warren elnézést kért, és távozott.
– Szépművészet! Olaszország! – szaladt föl Tollever sovány, csinos arcán az egyik bozontos szemöldök, miközben kobaltkék szeme tágra nyílt. – Nos, igazán romantikus. Mondd csak, Pug, mióta engeded meg magadnak? – vette észre a Martinit, s hogy Henry újra tölt magának.
– Miért, Kip? Hiszen Manilában is ittam. Jó sokat.
– Tényleg? Elfelejtettem. Csak arra emlékszem, micsoda megveszekedett antialkoholista voltál az akadémián. Nem is dohányoztál.
– Nos, elzüllöttem.
Victor Henry csecsemőlánya halála után kezdett el inni és dohányozni; és soha nem tért vissza a szigorú metodista apjától tanult absztinenciához. Nem szívesen feszegette ezt a témát.
– Már kártyázol is vasárnap? – kérdezte halvány mosollyal Tollever.
– Nem, ehhez az apró bolondériámhoz még ragaszkodom.
– Ne nevezd bolondériának, Pug.
Aztán Tollever kapitány a berlini tengerészeti attaséi posztra terelte a szót:
– Szeretni fogod Németországot – kezdte. – És Rhoda is. Őrültség lenne elszalasztanotok ezt a lehetőséget.

Fordította: Csordás Gábor

Herman Wouk: A háború szele
Kossuth Kiadó, Budapest, 2016