Jan Guillou: Könyörtelenek (részlet)

Posted on 2016. december 9. péntek Szerző:

0


guillou_konyortelenek-bor240

Az ütés a jobb arccsontján érte. Pontosan ez volt a terve, ezért fordította néhány centiméternyit oldalra a fejét, amikor apa ütött. Az ebédlőasztalnál apa többnyire az orrára célzott, és próbálta csuklóból a kézfejével eltalálni. Arcon egyáltalán nem fájt az ütés. Csak tompa, fehér érzés volt. Ezért tartotta oda inkább az arcát. Apa büszke volt erre az ütésre, mert azt képzelte, hogy gyors és meglepetésszerű. De Erik, aki minden csapását és fortélyát úgy ismerte, mint a tenyerét, észrevette azt az apró rándulást a jobb szeme alatt, amely előre jelezte az ütést. Az ebédlőasztalnál csak világosan előre jelzett jobbkezes pofonokra lehetett számítani, vagy alattomos csuklómozdulatokra, amikor visszakézből vágta orrba. Ez utóbbi inkább megalázó volt, mint veszélyes.

Eriknek egyáltalán nem okozott volna gondot annyira hátrahajtania a fejét, hogy apa ne találja el. De akkor fennállt volna a veszély, hogy a vén marha elveszíti az önuralmát, és átveti magát az asztalon, hogy egy balhorgot vagy egy jobbegyenest vigyen be. És akkor törik a porcelán, vagy legrosszabb esetben az asztal is felborulhat. Amiért persze Erik lett volna a hibás, s ez félórásra is nyújthatta volna a desszerthez dukáló verést. Ezért nem engedhette meg magának, hogy elhajoljon, amikor apa csuklóból, visszakézből ütött. Fegyelemre és gyakorlatra volt szükség ahhoz, hogy épp csak annyira fordítsa el a fejét, hogy az ütés ne az orrát érje, hanem az arcát.

– Bizony, bizony – mondta apa vidáman. – Ma a kefe van soron, és huszonöt ütés.

Borzasztóan enyhe ítélet volt, már-már minimális. Huszonöt ütés a ruhakefe fájával körülbelül húsz másodpercig tart, aztán vége is. Nem fog sírni, nem akar sírni, amikor apa veri. És meg is tudja állni, ha képes ennyi ideig visszafojtani a lélegzetét. A nyírfa vesszővel kimért ütésekből, amelyek lassabbak és fájdalmasabbak voltak, mint a ruhakefével kimértek, nagyjából harmincat bírt ki. Nem volt nehéz harmincöt másodpercig, amennyi harminc nyírfa vesszővel kirótt ütéshez kellett, visszatartania a lélegzetét.

A legrosszabb a kutyakorbács volt. Már az első csapáskor olyan érzése volt, mintha szét akarnák szakítani. Amikor aztán kiserken a vér, kiszalad az emberből a szusz. Egy jelentéktelen senkivé válik, liheg, nyög, és tűri az ütéseket, mígnem végül elsírja magát. Legrosszabb esetben már a felénél, tizenkét-tizenhárom csapás után. Ha sírt, és mocorgott, hogy kitérjen az ütések elől, apa izgalomba jött, még nagyobbakat sújtott rá, és elfelejtett számolni. Vagy megállt, és körülményesen elmagyarázta, hogy most kénytelen lesz tíz ütéssel többet kimérni, mert megnehezítette a dolgát.

Huszonöt ütés a ruhakefével csaknem semmiség volt. Csak Eriknek nem volt szabad kimutatnia a háláját, mert az pluszbüntetést vont volna maga után. És persze szüksége volt egy nagy adag szerencsére is az étkezés hátralévő része alatt: nem volt szabad leejtenie a sószórót, átnyúlnia az asztal fölött, rossz felén megkenni a kenyeret, bosszantani az öccsét, kiborítani a tejes poharat, hanyagul hámozni a krumplit, és így tovább.

– Milyen fekete félholdak vannak a körmöd alatt? Az asztalnál? Ez öt ütés pluszban! – kiáltott fel.

Harminc ütés a ruhakefével csaknem semmiség volt. Harminc másodpercig az ember könnyedén visszafojtja a lélegzetét, és arra összpontosít, hogy ne ficánkoljon vagy sírjon.

Szeptember közepe volt, hűvös nap, a levegő tiszta, a napfény éles. Korán asztalhoz ültek. A visszatükröződő napsugarak a borospohár csiszolt mintáin játszottak. Egy vastag fénynyalábot figyelt, elképzelte, hogy a benne táncoló porszemek egy tejutat alkotnak, és a kozmikus ebédlőasztalnál a háborodott apja mellett ülő óriás mindjárt némán füttyent egyet, s ahogy kifújja a levegőt, a porszemek felkavarodnak, a bolygók letérnek a pályájukról, aztán a Földet egy legalább annyira váratlan, mint amennyire végzetes katasztrófa zúzza szét.

– Ne játssz evés közben, öt ráadásütés – mondta apa, aki nyilvánvalóan felfedezte a porszemekből álló tejutat.

De harmincöt ütés a ruhakefével még mindig nem adott okot aggodalomra. A ruhakefével kimért ütéseknél könnyű volt harmincöt másodpercig összpontosítani, főleg, ha a bőre a fenekén és a hátán már valamelyest begyógyult.

Megint a fénynyalábot és a porszemeket nézte. Eljátszott a gondolattal, hogy újabb öt ütésért cserébe elfújja a bolygórendszert. De aztán mégsem tette meg, mert szándékos provokációnak tűnhetett volna, és akkor apa nem öt ráadásütést tesz hozzá a büntetéshez, hanem a ruhakefénél rosszabb eszközt választ. Nem ért ennyit az egész. Csak elképzelte, hogy elfújja a bolygórendszert.

A cserépkályha sárgaréz ajtaja mögött pattogott a tűz. Úgy hangzott, mintha fenyőfa volna, nem a drága nyírfa. Hátul az egyik válaszfalon az éles napfény egy világos négyszöget világított meg a tapétán. Előző nap még egy kép lógott ott. Szóval megint eladtak egy képet. Amikor a család a gazdag elővárosból ideköltözött, az ebédlő egy teljes falát képek borították. Evés után segített leszedni az asztalt, hogy ne érdemeljen ki újabb ráadásütéseket. Aztán anya kiment a konyhába kávét főzni. Neki pedig a szülei hálószobájába kellett mennie apával, hogy megkapja a desszerthez kijáró verést.

– Told le a nadrágodat, és hajolj előre – mondta apa szokás szerint, és fogta a ruhakefét.

Erik hallotta a hangján, hogy nincs nagy veszély. Apa ezen a napon higgadt és fegyelmezett volt, úgyhogy hamar túl lesznek a dolgon. Letolta a nadrágját, és előrehajolt. Abban a pillanatban, amikor apa ütésre lendítette a kezét, Erik nagy levegőt vett, összeszorította a szemét, és ökölbe a kezét. Gyorsan ment, már csak a megalázás volt hátra.

– Szent a béke? – kérdezte apa, és a kezét nyújtotta. Ha nem fogadja el, újra megkapja az előbbi büntetést.
– Szent a béke – mondta, és mosolygott.

Kezet adott apának. Aztán felhúzta a nadrágját, és a szobájába ment, egyenesen a lemezjátszóhoz. Elvis Presley legújabb slágere a Heartbreak Hotel volt. Az ágyon feküdt, és a pókhálókat nézte a stukkókon meg a plafon repedéseinek mintázatát, és rocksztárként látta magát a színpadon egy távoli, szabad, nyugati országban. Megpróbálta Elvis Presley után mondani az idegen szavakat, és közben egészen boldognak érezte magát.

Olyan nap volt, amikor egyszerűen minden tökéletesen alakult. A desszerthez járó verés nem volt vészes, és a korai vacsora azt jelentette, hogy apa már kora este munkába fog menni. Pincérként dolgozott egy vendéglőben, de szívesebben nevezte magát főúrnak. Ha korán kellett munkába mennie, lehetett mozizni. Három mozi is volt, ahol Erik tizennyolc éven felülieknek szóló filmeket nézhetett, és a legközelebbiben egy háborús filmet adtak, amely Koreában játszódott. Meg akarta nézni. Egyedül, hogy ne kelljen mások locsogását hallgatnia, és kiélvezhesse, hogy minden ilyen jól alakult ezen a napon.

Kénytelen volt megverni Toronyt. Egész egyszerűen elkerülhetetlen volt: ha nem teszi meg, elveszíti a bandáját. A banda ugyanis csak addig engedelmeskedik, amíg az ember győz. Tulajdonképpen igazságtalanság, mivel egy bandavezérnek igazából fontosabb dolgai is vannak, mint megnyerni a bunyókat. De egy ilyen párbaj elég meggyőző bizonyítéka a képességeinek, csak meg kell nyerni. Amikor jobban belegondolt, rájött, hogy már egy fél éve tudta, el fog jönni a nap, amikor Torony kihívja.

De Toronyból úgysem lesz bandavezér soha. Csak verekedni tud, beszélni nem. Ha megnyerte volna a bunyót, az csak oda vezetett volna, hogy a banda lassan széthullik, és a végén Torony ott áll egyetlen cimbora nélkül, aki engedelmeskedne neki. Egy szál magában szobrozna az iskolaudvar közepén, és még csak nem is értené, miért. Legerősebbnek lenni nem elég. Torony volt ugyanis a legerősebb, efelől nem lehetett kétség. Csaknem húsz centivel magasabb volt mindenkinél az évfolyamból.

Még nem volt tizennégy, és máris száznyolcvan centisre és hatvannyolc kilósra nőtt, a kislabdát gond nélkül hatvanöt méterre dobta, és óriási farka volt. Ritkán és fantáziátlanul verekedett, de kegyetlen volt, ha dühbe jött.

A múlt héten, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy küszöbön áll az elkerülhetetlen, Erik alaposan meghányta-vetette magában a problémát. Toronynak hosszú, bizonytalan jobbegyenesei voltak. Lassan ütött, és sosem lépett ütés közben, de volt benne erő, és messzire elért a karja. Igyekezett lefogni az ellenfelét, hogy kihasználhassa a testsúlyát. Ha az ember alá került, tehetetlenül ki volt szolgáltatva neki. Torony ilyenkor lassú, erőteljes ütéseket mért felváltva az áldozat hasára és arcába, amíg úgy nem gondolta, most már elég.

Torony volt a pénzbeszedő. A banda az iskola minden diákjának adott kölcsönt. A feltételek egyszerűek voltak: száz százalék kamat két napra – és Torony elővette azokat, akik nem fizettek. Nem tehettek mást, rá kellett szabadítaniuk a késedelmesen fizetőkre, különben a rendszer már a kezdetek kezdetén összeomlott volna. Torony minden agresszivitás nélkül verekedett, és akinek ellátta a baját, csak azért képzelte rosszabbnak a dolgot, mint amilyen valójában volt, mert Torony testes volt, és fekete bőrdzsekit hordott, a hátán a banda emblémájával. Az, hogy az áldozat félt Torony ütéseitől, sokkal fontosabb volt, mint maguk az ütések.

Az utóbbi időben Göran újra és újra félrevonta Toronyt, és telebeszélte a fejét, hogy le kell győznie Eriket, és meg kell kaparintania a hatalmat meg a banda vezetését. Pedig talán maga sem hitte, hogy Torony nyerni fog. Amikor elsőben megalapították a bandát, és még nyitott kérdés volt, ki lesz a bandavezér, Göran állt a legközelebb Erikhez. Erik kénytelen volt szabályosan összeverni, hogy egyszer s mindenkorra tisztázzák a bandavezérség kérdését, és azután egy évig tényleg minden remekül is ment. De most Göran megkísérelte Erik ellen fordítani Toronyt. Eriken a kihívást megelőző héten semmit sem lehetett észrevenni.

Ekkor tökéletesítette a taktikáját. Teljesen világos volt, hogy már nem lehet kompromisszumot kötni. Csak nyerhet vagy veszíthet, és ha veszít, teljesen magára marad. Torony erőfölénye és hosszú karja sokkal kevésbé ijesztette meg, mint annak kockázata, hogy egyedül marad, a bandából kitaszítva.

De néhány napnyi gondolkodás után már pontosan tudta, hogyan fogja legyőzni őt. Nem a gyorsasága lesz a döntő, mert azt kiegyenlíti Torony súlya és ereje. De Torony nehezen jött dühbe, és az esze lassan járt. Vagyis úgy lehet legyőzni, ha fürgén, megalkuvást nem ismerően kezd neki. Azt az alternatívát, hogy tökön rúgja, elvetette. Az ilyen győzelem nem aratna tetszést, és végül ott volna a visszavágó, amelyet még nehezebb volna megnyerni.

A bunyók mindig meghatározott rituálé szerint zajlottak. A harcosok szembeálltak egymással, s néhány percet a kölcsönös szidalmazásnak szenteltek, amelynek során főleg az ellenfél gyávaságát pellengérezték ki. Aztán rá kellett venni az ellenfelet, hogy elsőként és kissé bizonytalanul üssön, hogy az ember tiszta erőből vághasson vissza. Például újra és újra megpöckölhette az ellenfél orrát, amíg az el nem veszítette az önuralmát, és támadásba nem lendült. Ezzel eleget is tettek a rituálénak, és kezdődhetett a küzdelem. A szertartás alatt a nézők körbeálltak, és kiáltozással buzdították a feleket. A harcnak még azelőtt el kellett kezdődnie, hogy valamelyik felügyelőtanár közbelépett volna.

Torony és Göran pontosan erre számított: Torony szembeáll Erikkel a kurjongató nézősereg alkotta kör közepén, és hirtelen kinyújtja az egyik hosszú karját, hogy az ujjával meglegyintse Erik arcát, vagy leverje a sapkáját a fejéről. És ezek után Eriknek nagyon nehéz lesz a közelébe férkőznie. És mivel sehogy sem boldogul majd, ez is úgy fog végződni, mint Torony bunyói általában: Torony ráfekszik az ellenfelére, és addig ütlegeli, amíg elintézettnek nem veheti az ügyet. Így képzelték.

Amikor elérkezett a nagy nap, Erik már tudta, mit kell tennie. Azt is tudta, hogy nyerni fog, ha sikerül kordában tartania a félelmét. Az volt a legfontosabb, hogy egy percet se habozzon.

A banda a reggeli szünet végén gyűlt össze a nagy gesztenyefák alatt az iskolaudvar hátsó sarkában. Erik kiosztotta az uzsorakölcsönökből származó napi bevételt, és Toronynak adott még egy ötvenest azzal, hogy szaladjon át a sarki pékhez, és hozzon neki egy nagy kalácsot.

– Te is át tudsz menni, öregem – mondta Torony sértetten. Azzal Erik lába elé hajította az ötvenest.

– Igen, és ha már úgyis átmész, hozhatsz egyet Toronynak is – kuncogott Göran a háttérben.

Hirtelen teljes lett a csend a gesztenyefák alatt. Az ötvenest a földön nem lehetett félreérteni. Nem volt visszaút, Eriknek végre kellett hajtania a tervét, egyetlen másodperc késlekedés nélkül.

Mosolygott, miközben tett két lépést Torony felé.

– Ha jól értem, azt mondod, nem akarsz elmenni bevásárolni – mondta higgadtan, még mindig mosolyogva.

– Pontosan – felelte Torony rekedten, ami azt jelezte, hogy kiszáradt a szája.

Előrelátóan felemelte a karját, hogy belefogjon a rituáléba. Erik egyenesen a gyomorszájára célzott, és még akkor is mosolygott, amikor tiszta erőből ütött, teljes testsúlyát beleadva a mozdulatba. Az volt az érzése, hogy az ökle áthatol a puha, még meg nem feszített hasizmokon egészen a gerincoszlopig. Torony egyetlen hang nélkül összegörnyedt, mert nem kapott levegőt. A következő ütéssel Erik az orrgyökét vette célba. Elsőre nem találta el tökéletesen, de rögtön újra ütött, mire eleredt Torony orra vére. Az orrvérzés fontos volt, nagyon fontos. Egyrészt tetszett a nézőseregnek, másrészt elvette Torony kedvét a harctól. Aztán bevitt neki egy jobbegyenest a bal szemöldökére. A kék monokli megbélyegző volt, és szintén nagyon fontos.

Torony térdre rogyott. Eriknek most ki kellett használnia az alkalmat, hogy egy darabig nem tér magához az ijedtségből és a félelemből. Jobb kezével felemelte Torony fejét, a baljával pedig célba vette a jobb szemét. De látta, hogy erre már nincs is szükség.

– Megadod magad? – kérdezte.

Torony némán bólintott. Újra kapott levegőt. De az összecsapásnak ezzel vége volt.

– Tessék! – mondta Erik, és odanyújtotta neki a zsebkendőjét. – Töröld meg az arcodat, szörnyen nézel ki.

Majd felvette az ötvenest a földről, átnyújtotta Görannak, és elküldte kalácsért, amelyet aztán megosztott Toronnyal. Tudta, hogy Torony soha többé nem merészeli kihívni. Azt is pontosan tudta, hogy nem úszta volna meg ép bőrrel, ha a verekedés folytatódik. De minden terv szerint alakult, és a banda megmenekült a széthullástól. Torony kék monoklija pedig elégséges elrettentő példa lesz.

Aznap este boldogan nézte a sötét moziban, hogy Robert Mitchum egymás után lövi le a sárga ördögöket a Super Sabre-jával. Minden egyes lelőtt ferdeszeműért egy piros csillagot tettek a repülőgépe orrára. Az egyik ferdeszemű különösen nehezen adta magát, ráadásul egy csomó kék csillag volt már a gépén. Robert Mitchum azonban kemény, ám becsületes csatában mégis legyőzte.

Jan Guillou (Fotó: Peter Knutsen)

Jan Guillou (Fotó: Peter Knutsen)

Eriknek libabőrös volt az alkarja, amikor elhagyta a mozit. Igaz, a filmekben mindig előre lehetett tudni, hogyan alakulnak a dolgok. Az az oldal, amelyiknek az ember drukkol, győzedelmeskedni fog. A valóság azonban másként festett, végtére is ezen a délutánon megtörténhetett volna, hogy magára marad, és elveszíti a bandáját. Ha csak a legkisebb mértékben is bizonytalankodik, vagy ha csak egy kicsit is elrontja a gyomorszájra mért ütést, neki vége.

Fordította: Dobosi Beáta

Jan Guillou: Könyörtelenek
Animus Kiadó, Budapest, 2016