Hendrik Groen: Lesz ez még így se (részletek)

2013. január 1., kedd

Ebben az évben sem fogom szeretni a nyugdíjasokat. Csoszognak a járókeretükkel, türelmetlenkednek, ha kell, ha nem, egyre csak panaszkodnak, majszolják a kekszet a teához, nyögnek, sóhajtoznak.

Én 83 és ¼ éves vagyok.

Január 2., szerda

Kiszóródott a porcukor. Hogy könnyebben letörölhesse az asztalt, Smitné a székre tette az almás pités tálat.

Jött Voorthuizenné, és a gigászi valagával beletottyant a pitébe. Észre sem vette.

Csak akkor jutott eszébe valakinek, hogy Voorthuizenné alatt is körül kellene nézni, amikor Smitné keresni kezdte a tálat, mert vissza akarta tenni az asztalra. Amikor Voorthuizenné felállt, három piteszelet tapadt a virágos ruhájára.

– Jól illik a ruha mintájához – jegyezte meg Evert. Majd megfulladtam a röhögéstől.

Ez a csodás évkezdet általános jókedvet is okozhatott volna, ám ehelyett háromnegyed órán át tartó bűnbakkeresésbe torkollt. Dühödt pillantások kereszttüzébe kerültem, mivel a magam részéről jópofának merészeltem találni az esetet. És mit tettem én? Bocsánatkérésfélét motyogtam.

Ahelyett, hogy még hangosabban hahotáztam volna, bocsánatkérésfélét motyogtam.

Én, Hendrikus Gerardus Groen tudniillik mindig korrekt vagyok, megnyerő, barátságos, udvarias és segítőkész. Nem mintha ez mind jellemző lenne rám – egyszerűen nem merek másképp viselkedni. Csak nagyon ritkán van a számon, ami a szívemen. Biztonsági játékos vagyok. Specialitásom: jóllakatni a kecskét, megőrizni a káposztát. Szüleim igen előrelátók voltak, amikor Hendriknek kereszteltek: ennél átlagosabb és derekabb név nemigen létezik. „Tudjátok, Hendrik, aki mindig olyan tisztelettudóan kalapot emel, amikor találkozunk!” Ez vagyok én.

Aztán egyszer rájöttem, hogy a végén még depressziós leszek önmagam miatt. És akkor elhatároztam, hogy végre kimutatom ennek a Hendrik Groennak a foga fehérjét: pontosan egy éven át kendőzetlenül a világ elé tárom egy észak-amszterdami nyugdíjasotthon mindennapi életét.

Ha netán meg találnék halni év vége előtt, azt vis maiornak tekintem. Ebben az esetben megkérem Evert Duiker barátomat, hogy a temetésemen olvasson fel a naplómból. Fekszem majd szépen megmosva és kivasalva a Látóhatár krematórium ravatalozójában, és a kínos csendet Evert reszelős hangja töri meg, amint az egybegyűltek őszinte rémületére felolvas néhány jól sikerült passzust élményeimből.

Csak egyvalami aggaszt: mi van, ha Evert patkol el előbb?

Ez nem lenne túl kedves tőle, főképp, hogy én még nála is több betegséget és dudort tudok felmutatni. Az ember számíthasson a legjobb barátjára! Majd beszélek vele erről.

Január 3., csütörtök

Evertet lelkesítette az ötletem, ám azt nem volt hajlandó megígérni, hogy tovább fog élni nálam. És megfogalmazott néhány további aggályt is. Először is: ha felolvas a naplómból, utána alighanem kénytelen lesz új szociális lakás után nézni. Másodszor: nyugtalanította a műfogsora állapota. Utóbbi Vermeteren óvatlan biliárdlökése miatt volt. Amióta szürke hályog nőtt a jobb szemén, Vermeteren nem bír rendesen célozni. Evert – hiszen világéletében segítőkész fickó volt – odaállt mögé, hogy irányítsa, orral épp a dákó magasságában.

– Kicsit balra, alulról lökd meg, és…

És mielőtt befejezhette volna a mondatot, Vermeteren a dákója végével telibe találta Evert fogsorát. Karambol!

Evert úgy beszél, mintha épp most esne át a tejfogváltáson. Annyira selypít, hogy alig érteni, mit mond. Muszáj lesz megjavíttatnia a fogsorát, mielőtt felolvasna a ravatalomon. De most nem lehet, az iskoláját neki, mert a fogtechnikusnak burn outja van! Megkeres évi kétszázat, ott a bombázó asszisztensnője, évente háromszor elhúz Hawaiira, aztán tessék, mégis kiégett szegény! Őrület! Talán attól a sok ősrégi műfogtól lett rosszkedve, amikben néha olyan régóta ott van az ételmaradék, hogy szinte nyüzsögnek benne a kukacok. Pölö.

A társalgóban felszolgált fánkot idén alighanem a használtfánk-boltból hozhatták. Tegnap udvariasságból elvettem egyet, aztán húsz percig nyammogtam rajta. A végén aztán el kellett játszanom, hogy kioldódott a cipőfűzőm, mert így lebukhattam az asztal alá, és észrevétlenül a zoknimba tudtam dugni az utolsó falatot.

Ezért roskadoznak az asztalok még ma is a fánktól. Máskor ebben a házban bármi, ami ingyen van, szempillantás alatt elfogy.

A társalgóban általában fél tizenegykor szolgálják fel a kávét. Ha fél tizenegy után két perccel nincs ott, néhány lakó látványosan elkezdi nézegetni az óráját. Mintha amúgy marha sok dolguk volna. A teára, aminek negyed négykor kell érkeznie, ugyanez vonatkozik.

Aztán eljő a nap egyik legizgalmasabb pillanata: vajon ma milyen süteményt kapunk? Tegnapelőtt és tegnap tehát mind a kávéhoz, mind pedig a teához nyugállományú fánk járt. Hiszen „mi” nem vagyunk olyanok, hogy bármit is kidobjunk! Inkább megfulladunk, akkor is lenyeljük!

Január 4., péntek

Tegnap elballagtam a virágoshoz, és vettem egy cserépnyi virághagymát. Egy hét múlva előbújnak a jácintok, vagyis megint megértem a tavaszt!

Az otthon legtöbb lakásában áprilisban még bőven állnak a karácsonyfák az élemedett szanzeviériák meg a végstádiumos primulák társaságában. „Bűn lenne kidobni!”

Ha a természet egyáltalán bármi módon képes felvidítani az embert, ez a holland nyugdíjasok hajlékaira egészen biztosan nem igaz. Ezekben a helyiségekben a szobanövény többnyire mindennél hűebben tükrözi a róla gondoskodó ember állapotát: amaz és emez is feltartóztathatatlanul poroszkál az elkerülhetetlen vég felé. Mivel az égvilágon semmi más dolguk nincs, vagy csak nagyon feledékenyek, az öregek naponta legalább háromszor meglocsolják a növényeiket. Ezt egy idő után még a legstrammabb szanzeviéria sem bírja.

Visserné meghívott teázni holnap délutánra. Nemet kellett volna mondanom, ha másért nem, hát azért, mert szegényke rém büdös, de azt feleltem, hogy örömmel átnézek hozzá. A délutánom ugrott. Úristen, micsoda puhapöcs vagyok! A döntő pillanatban egyetlen kifogás sem jutott eszembe, úgyhogy nincs más hátra, hallgathatom Visserné véget nem érő locsogását, és majszolhatom hozzá a taplószáraz süteményt. Hogy hogyan képes pillanatok alatt fűrészport varázsolni még a legzaftosabb sütiből is, rejtély. Egy szelethez minimum három csésze teát meg kell inni, különben képtelenség lenyelni. De holnap hősies cselekedetet hajtok végre: vissza fogom utasítani a második sütit! Egy új élet kezdete.

Új élet, fényesre pucolt cipőben! Ráment a fél délelőttöm. Maga a cipő viszonylag gyorsan megvolt, de rengeteg időmbe telt, mire a cipőpasztát sikerült úgy-ahogy kiszednem az ingujjamból. De most legalább ragyogó tiszta. Mármint a cipőm. Az ingujjamat végül feltűrtem. Képtelenség kitisztítani.

Nyilván nem úszom meg a megjegyzést: hogy lehet, Groen úr, hogy mindig sikerül összekoszolnia az ingujját?

Itt az élet csupa sohából és mindigből áll. A vacsorát egyik nap „soha nem hozzák időben és mindig túl forró”, másnap viszont „mindig túl korán hozzák, de soha nem képesek megmelegíteni”.

Előfordult, hogy óvatosan emlékeztettem valakit egy nappal korábbi, az aznapival szöges ellentétben álló kijelentésére, ám a logika errefelé nem szívesen látott vendég. „Á, vagy úgy, Groen úr megint mindenkinél okosabb, ugye?”

Január 5., szombat

Tegnap megint nagy buli volt este: nasi gorenget kaptunk vacsorára. Az itteni öregfiúk és öreglányok többsége rendes, sajtfejű holland, nem kajálnak meg minden hülyeséget. Ők már a hatvanas évek közepén, a spagetti hollandiai bevezetésekor elvesztették a fonalat. Az egzotikus tésztaétel ugyanis sehogy sem illett az ütemtervbe: hétfőn endívia, kedden karfiol fehérmártással, szerdán vagdalt, csütörtökön zöldbab, péntek halnap, szombaton leves kenyérrel, vasárnap sült marhaszelet. Ha izgalomra vágytak, kedden ették a fasírtot, a hét további részében meg azt sem tudták, mi van.

Az olyan hóbortokat, mint az indonéz sült rizs meg a többi külföldi papi, nem szeretjük. Általában egy hétre előre választhatunk háromféle menüből, bár olykor homokszem kerül a palacsintába. Mint tegnap, amikor megmagyarázhatatlan módon csak nasi volt. Valami szállítási hibát rebesgettek. Nyilván nem a mi szakácsunk szúrta el.

Úgyhogy választhattunk, hogy nasi vagy nasi. A bonyolult diétákon lévő házlakók kenyeret kaptak.

Mekkora balhé lett! Hoogstraten van Dam úrhölgy, aki ragaszkodik hozzá, hogy mindenki így szólítsa, csak a sült tojást piszkálta ki az ételből, Van Gelder hozzá se nyúlt a nasihoz, de bekebelezte a savanyúságot, a dagadt Bakker pedig fennhangon követelte, hogy azonnal hozzanak neki szaftot a rizséhez.

A barátom, Evert, aki olykor, ha már nagyon ráun saját szakácsművészetére, csatlakozik hozzánk, sambalszósszal kínálta asztaltársaságunk mit sem sejtő tagjait.

– Parancsol egy kis ketchupot a nasijára?

Aztán amikor az iszonyú csípős szósztól De Prijkerné kínjában a savanyított zöldségre köpte a műfogsorát, olyan ártatlan pofát vágott, mint a ma született bárány. Miután szegény, hörgő hölgyet elvezették, Evert, akárha Hamupipőke üvegcipellője volna, körbehordozta az étkezőben De Prijkerné fogait, hátha épp beleillik valakinek a szájába. Amikor pedig az ügyeletes a szőnyeg szélére állította, csak játszotta az ártatlant. Sőt fokozta is: azzal fenyegetőzött, hogy a fogyasztóvédelemhez fordul, amiért, úgymond, műfogsort „talált” a savanyított zöldségben!

Vacsora előtt megvolt a teázás Vissernénél. Szegénykém dumája még a teájánál is gyengébb. Azt mondtam neki, hogy az orvosom eltiltott a süteményfogyasztástól. Hogyhogy? Nos, ugye, a cukrom. Most 20 és 25 között van, ami nagyon magas. Azt sem tudtam, mit beszélek, de Visserné nagyon is jól értette. Viszont nem eresztett, amíg bele nem egyeztem, hogy elcsomagol három szelet sütit, mondván, majd megeszem, miután lement a cukrom. Rábólintottam, a három süti pedig most ott úszkál a harmadik emeleti akváriumban.

Január 6., szombat

Egyre erősebben szivárgok. A fehér alsónadrágon kiválóan látszanak a sárga foltok. Miért nem gyártanak sárga alsónadrágot? Eléggé szégyellem magam a mosodai hölgyek előtt. Ezért újabban bevezettem, hogy mielőtt leadnám őket a mosodába, a legcsúnyább foltokat saját kezűleg sikálom ki az alsógatyáimból. Elvégzem az elő-előmosást. Ha le sem adnám a gatyáimat, az még nagyobb gyanakvásra adhatna okot.

– Vett tiszta alsónadrágot, Groen úr? – kérdezné a dagadt hölgy, a szobalányok főnöke.

– Nem, szobalányok dagadt főnöke, az alsógatyám már úgy rágyógyult az aszott seggemre, hogy eldöntöttem, életem végéig magamon hagyom – válaszolnám szívem szerint.

Jó vesződséges nap: a testem minden eresztékében recseg és ropog. Semmi sem állíthatja meg a leépülést. Van egy-egy nap, amikor az embernek egy kicsivel kevésbé és kevesebb helyen fáj, de igazán jó ez már tuti sosem lesz. Olyan nincs, hogy egyszer csak elkezd kinőni az ember haja. A szőre, az igen, az orrából, a füléből. Az erek sem fognak kitágulni maguktól. A dudorok nem tűnnek el csak úgy, és odalent a csap sem záródik el egyik pillanatról a másikra. Az öregkor: koporsóba vezető egyirányú utca. Az ember sosem lesz fiatalabb, egyetlen nappal, egyetlen órával, egyetlen perccel sem.

Tessék, most úgy nyavalygok, mint egy hülye nyugger. Ha erre vágyom, ott a társalgó. Ott ez az első számú időtöltés. Szerintem soha nem telik el ott fél óra anélkül, hogy valaki szóba ne hozna valamilyen betegséget.

Azt hiszem, nem vagyok a legjobb kedvemben. Az embernek élveznie kellene öreg napjait, de, a fenébe is, ez nem mindig olyan magától értetődő!

Ideje sétálni egyet, végül is vasárnap délután van. Utána Mozart-szelet, hozzá egy pohár jó konyak. Lehet, hogy Everthez is benézek. Ő, amilyen bunkó, olyan jó pszichoterapeuta.

Január 7., hétfő

Mint kiderült, tegnap vizsgálatot indítottak a harmadik emeleti halak váratlan elhalálozásának ügyében. A vízben süteménymaradványokat találtak.

Nem volt okos dolog, hogy bedobtam az akváriumba Visserné süteményét. Ha a fülébe jut, hogy a halak sütemény-túladagolásban pusztultak el, rögtön hozzám vezetnek majd a szálak. Alaposan fel kell készülnöm a védekezésre, és könnyen lehet, hogy Duiker ügyvéd úrhoz is beugrom tanácsért. Evert a kegyes hazugságok legavatottabb szakértője.

Az otthonban tilos háziállatot tartani, kivéve a halakat és a madarakat, „amennyiben azok mérete nem haladja meg a 10, illetve 20 centimétert”, amint az a házirendben áll. Nyilván így kívánják megelőzni, hogy cápát vagy rétisast hozzunk be a házba.

Elmondhatatlan azon gazdik szenvedése, akiket könyörtelenül elválasztottak kutyusaiktól és cicáiktól, midőn beköltöztek a Hanyatlás Házába. Lehettek szegény négylábú pajtások bármilyen jámborak és szelídek, öregek és rozogák, a szabály, az szabály: irány a menhely!

– Nem, asszonyom, nem számít, hogy ön az egész világon egyedül Betyárt szereti: higgye el, még az ön kedvéért sem tehetünk kivételt.

– Kétségtelen, hogy a cicája álló nap az ablakpárkányon heverészik, de ha beengedünk egy macskát, nemsokára jön valaki, hogy ő meg három dán dogot akar az ablakban tartani. Vagy, urambocsá, egy lila krokodilt!

Brinkmanné csúcstartó a házban: hét héten keresztül képes volt úgy elrejteni öreg tacskóját a mosogató alatt, hogy senki sem vette észre. Végül feltehetően egy kollaboráns buktatta le. Fura: az itt lakók mind átélték a háborút, mégis akad köztük, aki képes feljelenteni egy éltes ebet az igazgatónőnél. Az meg ahelyett, hogy a nácit, akinek ez a gyalázatos tett a lelkén száradt, tollba és szurokba hempergetve vezettette volna ki a házból, szegény kutyust deportálta a menhelyre. Aki aztán még két napon át vonított a ketrecében, majd belehalt a bánatba. És ilyenkor hol van az állatrendőrség, kérdezem én!

Az igazgatónő mindenesetre jobbnak látta, ha nem árul el Brinkmannénak minden részletet. Amikor szegény pára három nap múlva végre rájött, melyik villamossal juthat el a menhelyre, kis kedvence már rég alulról szagolta a csontokat.

Brinkmanné megkérdezte, hogy ha majd ő is meghal, mellé temethetik-e a kutyáját.

– Ez ellentétes a szabályokkal – hangzott a felelet.

Holnap reggel el kell mennem a doktorhoz.

Fordította: Wekerle Szabolcs

Hendrik Groen: Lesz ez még így se
– A 83 és 1/4 éves Hendrik Groen titkos naplója
Libri Kiadó, Budapest, 2016