Sejal Badani: Törött szárnyú angyalok (részlet)

Marin

– Este tízre itthon leszek – jelenti be Gia, és magához vesz egy szelet pirítóst. Táskája zsúfolásig tele tankönyvekkel. Iskolai egyenruhája, a skót kockás szoknya és a vasalt fehér blúz, kiemeli karcsú alakját. Hetente kétszer a diákok maguk választhatják meg az öltözéküket.

A szülő­tanár fórumon az egyéniség kontra uniformitás kérdésben lezajlott heves vitát követően az iskola vezető­sége ezt a kompromisszumot kötötte a tanulókkal. Azokon a napokon Gia általában csak farmert és pólót szokott felvenni. Marin számára lánya ruhaválasztása inkább közömbösségről, semmint személyisége kinyilvánításáról árulkodik.

– Micsoda? – Marin lenémítja a konferenciahívást.

Leteszi a csájt a kezéből, és megállítja Giát, mielőtt a lány kimenne az ajtón. – Tízre?

– Van egy tanulócsoportunk a természettudomány dolgozatra. – Gia türelmetlenül topog, láthatóan sietne a rá váró autóhoz. Telekocsival jár, ami Marin számá­ra is könnyebbség, mert így nem kell vesződnie azzal, hogy iskolába viszi és elhozza onnan. – A könyvtárban leszünk.

– Ki fog hazahozni? – Marin nem emlékszik, hogy látta volna a dolgozatot a lánya naptárában. Mindig ügyel rá, hogy szinkronizálja Gia naptárát a sajátjával, és a dolgozatok, illetve vizsgák előtti estéken mellőzik a vacsorákat és egyéb családi eseményeket, hogy át tudja nézni az anyagot Giával.

– Az egyik anyuka. Mennem kell – türelmetlenkedik Gia, és megpróbálja becsukni az ajtót.

– Legyen szép napod – mondja Marin, és ismét a telefonja felé fordul. Átfut az agyán, hogy megöleli, de lánya az utóbbi időben mintha húzódozna a testi érintkezéstől. Mivel Marin maga sem rajong a látványos érzelemnyilvánításokért, nem erőlteti a dolgot. – Jó tanulást! – De szavait már csak a levegőnek mondja, mert Gia addigra kilépett a házból.

– Ez elfogadhatatlan – kapcsolódik be Marin újra a telefonbeszélgetésbe. – Egy órán belül legyenek a jelentések az íróasztalomon – utasítja az egyik senior menedzsert. A mai napja hajnali négykor kezdődött. Most kilenc múlt. Miközben fel­alá járkál otthoni irodájában, látja magát az ajtó hátulján lógó tükörben. Még mindig
pizsamában van. Egy gyors pillantás a naptárába emlékezteti rá, hogy egy óra múlva megbeszélése lesz az irodájában. A kihűlt csájt a mosogatóba löttyinti, felsiet az emeletre a fürdőszobába, és sietve letusol, hogy felmelegedjen. Majd előkap a gardróbból egy nadrágkosztümöt és a hozzá való kiegészítőket, amikor a mobiltelefonja csörögni kezd.

– Harminc perc múlva el kell indulnom az irodába – mondja csak úgy, magának. Ha nem a titkárnője hívja, Marin ritkán szakít időt arra, hogy olyasvalakivel beszéljen, aki nincs előre beírva a naptárába. De ez a hívó nagyon kitartó. Meztelenül a telefonhoz szalad, vet egy pillantást a hívószámra, és beleszól: – Halló!

– Marin? Itt Karen, az igazgató Gia iskolájából. Sürgősen beszélnünk kell.

* * *

– Nyugtalanító dologról értesültem Giával kapcsolatban – magyarázza Karen nyugodt hangon. Az igazgatónő alacsony asszony, kisebb az iskola folyosóin sétálgató di­ákok többségénél. Haja göndör, a szemüvege talán egy évtizeddel ezelőtt lehetett divatos. Mivel maga is ebben az iskolában végzett, általában őszintén beszél a szülők kel az élményeiről, jókról és rosszakról egyaránt.

Az egykori és jelenlegi diákok fotóival teleaggatott irodában jókora cseresznyefa íróasztal áll. Karen középiskolai bizonyítványa szintén a falon lóg, közvetlenül a Wellesley­ben szerzett pedagógusi diplomája és a Princetonon szerzett mesterfokozata alatt.

– Drog? – Marin emelt hangja éles kontrasztban van Karen halk beszédével. Harag csendül ki belőle. Apja állandóan ettől félt, amikor kamaszok voltak. „Túlsá­gosan amerikaivá válnak”, panaszkodott Ránínak. Biztosra vette, hogy a szigorú elnyomás ellenére is szégyent hoznak majd rá. Mindegy, hogy randevúzással, ivással vagy kábítószerekkel, de meg volt róla győződve, hogy le fognak térni a kijelölt útról. Soha nem tették, ez azonban nem ingatta meg apjukat abban a hitében, hogy előbb vagy utóbb óhatatlanul bekövetkezik a botlás. Ugyanez a félelem szorítja most össze Marin szívét. – Találtak nála valamit?

– Nem – feleli Karen. Hátradől, és Marint tanulmá­nyozza. Haja glóriaként terül a szék bőrtámlájára. – Milyen viszonyban van Giával?

– Tessék? – Hirtelen felcserélődnek a szerepek az irodában. Karen a védelmező, Marin pedig, aki nem egé­szen érti, miről van szó, a körön kívül találja magát. – Itt az ideje, hogy elmondja, miért hívott ide.

Karen bólint.

– Tornaórán a testnevelő tanárnő zúzódásokat vett észre Gia testén. A lánya azt hitte, egyedül van az öltö­zőben. – Karen egy másodpercnyi szünetet tart, mielőtt kimondja a szavakat, amelyek kibillentik Marin világát a helyéből. – Bántalmazás egyértelmű jelei voltak. Az iroda forogni kezd körülötte. Marin megmarkolja a szék karfáját. Oldalra pillant, fókuszálni próbál valamire. Leesik a vérnyomása, szédülni kezd. Brenttel kapcsolatos képek töltik ki a gondolatait. Az jut eszébe, hátha apja magához tért, és ő a felelős érte. A félelem szorítása csak akkor enyhül, amikor emlékezteti magát, hogy tegnap látta a kórházban magatehetetlenül feküdni.

– Hogyan? Mikor? – A szavak visszhangot vernek a szobában, de Marin nem merne megesküdni rá, hogy ő mondta ki őket. – Nem értem.

– Nem tudjuk. – Karen megenyhül, mintha megkapta volna a választ a kérdésére. – Azt reméltük, maga tud segíteni nekünk.

– Azt hiszik, én tettem?

Marin az egyetemen sokat olvasott a családon belüli erőszakról. Az ismétlésre való hajlamról. A szakzsargonnal fűszerezett szószaporítás mind ugyanezt az egyszerű szabályt magyarázta: akit vernek, az ver. Az emberek megismétlik az ismerős mintázatot, mert az van normá­lisként programozva a pszichéjükbe.

– Azt hiszi, képes lennék megverni a saját lányomat?

– Nem vádoljuk semmivel – nyugtatja meg Karen. – De kötelességem kideríteni, mi történt.

– A lányomat megverték. A jelek szerint ez történt – mondja Marin, és próbálja megvetni a lábát a megváltozott terepen. – Valaki bokszzsáknak használta. Úgy ítélte meg, nem méltó arra, hogy szeretettel és kedvességgel bánjon vele. – Lehajtja a fejét, próbál erőt gyűjteni, de nem sikerül.

– Jól van? – Karen vizet tölt egy pohárba, és Marin elé teszi.

Marin teste megfeszül. Hátratolja a székét, és feláll.

Egy szempillantás alatt magához tér. Az igazgatónő szá­nakozása csak olaj a gyerekkora óta benne égő tűzre.

– Hol van? – Marin az órájára pillant. Mindjárt dél.

– A délelőtti órái az imént értek véget. Most ebédel, igaz?

Karen a faliórára pillant. Nem rejti el meglepetését, hogy Marin fejből tudja a lánya órarendjét.

– Hm, igen, így van. A diákok most mennek az ebédlőbe. – Közelebb lép Marinhoz, átlépve a kettőjük kö­zötti láthatatlan határvonalat. – Írjak neki egy kilépőt?

– Ne – vágja rá Marin ösztönösen. Még nem áll készen arra, hogy szembenézzen a lányával. Nem tudna mit mondani neki. Születése óta arra nevelték, hogy a családi titkokat házon belül kell tartani. – Majd otthon beszélek vele, iskola után.

– Természetesen. Tájékoztatom, hogy ezt jelentenem kell a gyermekjóléti szolgálatnak. Törvény által előírt kötelességem.

Karen szavai hideg zuhanyként érik.

– Én pedig tájékoztatom, ha a bántalmazás az iskolá­ban érte, beperelem az iskolát. – Marin fogja a táskáját, és az ajtó felé indul. – Ha nem, akkor pedig hálás lennék, ha segítene megóvni a lányom biztonságát.

Fordította: Illés Róbert

Sejal Badani: Törött szárnyú angyalok
Libri Könyvkiadó, Budapest, 2016