Peter Robinson: A forradalom gyermekei (részlet)

Posted on 2016. szeptember 30. péntek Szerző:

0


robinson_a-forradalom-gyermekei-bor240Első fejezet

A használaton kívüli vasútvonal mentén baktatva Alan Banks főfelügyelő önkéntelenül is egy fiatal szerelmespárt képzelt maga elé, amint a mozdony füstjébe burkolózó gyalogoshídon csókolóznak. Pontosan úgy, mint a Késői találkozás című filmben. Persze az az időszak – a gőzzel hajtott gépek kora – már a múlté, és egyébként sem szerelmi jelenethez, hanem egy gyanús körülmények között bekövetkezett halálesethez hívták.

A fehér ruhás bűnügyi helyszínelők csoportja felé tartott, akik a belülről megvilágított sátor mellett álltak, közvetlenül a híd mellett. Néhány társuk odafent, a hídon tevékenykedett; a szerkezet rozsdás vaskorlátja olyan magas volt, hogy Banks odalentről csak a fejüket és a vállukat láthatta.

A bűntett helyszíne majd egy kilométernyire délre feküdt Coverton falujától, Észak-Yorkshire megye határán, a Yorkshire Dales Nemzeti Park csücskében, Barnard Castle felől jövet az A66-os főúton túl. Banksnek azt mondták telefonon, hogy vagy a régi pálya mellett jöjjön végig, vagy a töltéssel párhuzamosan, az attól mintegy ötven méterre, keletre elterülő erdőn átvágva közelítse meg a helyszínt.

A vasútvonal nyílegyenesen futott a tájon át a földgyalukkal kivájt, keskeny és sekély, U alakú völgyben. A fűvel benőtt töltés mindkét partja meredeken emelkedett. Az elhanyagolt, magas fű között burjánzott a gaz, ennek ellenére senki sem szórta tele kidobott babakocsikkal, kerékpárvázakkal vagy hűtőgépekkel, ahogy a városok környékén szokás. A síneket és a talpfákat már régen felszedték, a vágányok helyét pedig kikövezték; a kőlapok nagy része egyenetlen vagy töredezett volt, a repedéseken dudva türemkedett ki. Banks számára igencsak hosszúnak tűnt az a majd egy kilométer, nem utolsósorban azért, mert a heves eső és a szél alaposan megtépázta, amint végiggyalogolt a szűk mélyedésben. Útközben csak egyetlen emberlakta épületet látott, méghozzá jobb kéz felől, nem sokkal a híd előtt. A kis, négyszögletű ház a töltés tetején állt.

Amikor Banks elérte a külső kordont, felmutatta igazolványát az ügyeletes rendőrtisztnek, aki felemelte a szalagot, hogy beengedje, majd kapucnis kezeslábast és eldobható lábzsákot nyomott a kezébe. A főfelügyelő ügyetlenül kibújt az esőköpenyéből, hogy magára húzza a védőruhát. Itt várakoztak azok a helyszínelők és rendőrök, akiknek a jelenlétére egyelőre nem volt szükség a bűncselekmény helyszínének közvetlen közelében. A sátorba csak a helyszíni vizsgálat szempontjából nélkülözhetetlen személyzet léphetett be a belső kordonon át, méghozzá úgy, hogy a lehető legkevesebb ember tartózkodjon egyszerre odabent. Az ég felhős és szürke volt ezen a kora novemberi reggelen, ezért a nyombiztosítók igyekeztek minél több lámpát felállítani.

Banks bedugta a fejét a sátorlap nyílásán, és megpillantotta Stefan Nowakot, a helyszínelők mindig kifogástalan külsejű, az eső ellenére is decens vezetőjét, dr. Burns rendőrorvost és Winsome Jackman nyomozó őrmestert. Mindhárman fehér overallt viseltek. Peter Darby, a rendőrségi fotós a holttest mellett guggolt, hogy felvételeket készítsen ütött-kopott, öreg Pentax gépével, hipermodern digitális kamerája a vállán lógott a vízhatlan tokban. Darby kivételével valamennyien Banks felé fordultak, hogy üdvözöljék. A sátor hirtelen túlzsúfoltnak tűnt, és a benti szag a bőrig ázott kutyáéra emlékeztette a főfelügyelőt.

Tekintete egy kórosan lesoványodott, szürke anorákot és kék farmert viselő, idős férfi holttestén állapodott meg, aki kicsavarodott végtagokkal, hanyatt feküdt. A nyaka lehetetlen szögben kificamodva, az egyik karja természetellenes pózban, jobb combjának belső részéből éles csont állt ki, mint valami kés, átszúrva a farmernadrágot. Ruházata csuromvizes volt a szakadó esőtől. Banksnek elsőként az jutott eszébe, vajon mióta feküdhet ott.

– Rendben – mondta Banks Winsome-ra nézve. – Halljam, mi történt.
– Egy kutyáját sétáltató nő talált rá – válaszolta Winsome anélkül, hogy belepillantott volna a jegyzetfüzetébe. – Helyesebben a kutyája. Nyolc óra harminchétkor, hogy egész pontos legyek.
Banks a karórájára lesett. Öt perccel múlt tíz.
– Pontosabb nem is lehetne.
– Az illető nyugdíjas tanárnő. Valószínűleg hozzászokott, hogy időközönként megnézze az óráját, mennyi van még hátra a kicsöngetésig.
Banks felnevetett.
– Még sosem fordult meg a fejemben, hogy a tanárok ugyanannyira utálhatták azokat az órákat, mint mi, diákok. Azt hittem, csupán azért léteznek, hogy halálra untassanak vagy terrorizáljanak minket.
– Hát igen, a gyerekek gyakran igencsak énközpontúan szemlélik a világot.
– Margery Haltonnak hívják, uram – hallatszott kívülről, a sátor bejáratán túlról. – Elnézést, hogy félbeszakítom. Barry Kirwan vagyok, a covertoni körzet közösségi rendőrparancsnoka. Én érkeztem elsőként a helyszínre. Margery jól ismer engem. Egyenesen hozzám jött, hogy aztán idevezessen. Amikor láttam, mi a helyzet, azonnal jelentettem az esetet.
Banks a sátor nyílásához sétált, és félrehajtva a lapot, kibújt a szabadba.
– Hol van most?
– Az egyik közösségi rendőr hazakísérte, uram. Eléggé felkavarta a látvány.
– Csöppet sem lep meg – válaszolta Banks. – Ki a halott?
– Gavin Miller, uram.
– Akkor helybéli?
Kirwan körzeti megbízott a közeli épületre mutatott.
– Abban a régi házban lakott, a híd túloldalán, amely valamikor a váltókezelőé volt. Bizonyára ön is látta idefelé jövet.

Banks megfordult, és ismét szemügyre vette a zömök viskót, amelyre már korábban felfigyelt. Enyhe túlzással lehetett volna takaros kis laknak nevezni.

– Mit tud róla? Mivel kereste a kenyerét?
– Nem sokat tudok róla, uram. Ritkán járt társaságba, inkább magánakvaló ember volt. A helyiek fura szerzetnek tartották. A világtól elvonultan élt, jószerivel ki sem mozdult otthonról. Azt sem tudom, hogy miből élt.
– Van rokona?
– Fogalmam sincs, uram. Az biztos, hogy magányosan élt. Persze ettől még talán valahol…
– Mióta lakott itt?
– Három vagy négy éve vette meg az ingatlant. Már régóta árulták. A piac akkoriban nagyon pangott, így szerintem jó árat alkudhatott ki magának. De amint maga is láthatja, nem valami nagy az a ház.

Banks végignézett a töltésen és a kikövezett vasúti nyomvonalon.
– És magáról a helyről mit tud mondani, Kirwan parancsnok? Milyen ez a hely? Sűrűn látogatják? Hogyan lehet megközelíteni?
– Valaha helyi kisvasút járt errefelé, míg dr. Beeching el nem intézte a hatvanas évek elején, hogy lezárják a vonalat. Természetesen az még az én időm előtt volt. Azóta pedig egyre pusztul minden… A saját szemével is láthatja, hogy mivé lett. Turistaszezonban, ha jó az idő, néhányan erre tévednek, elvégre innen nem messzire húzódik a két tengerpartot összekötő északi turistaútvonal, alkalmasint a régi vasutakért rajongók között is akadnak páran, akik felkeresnek minket, de ilyentájt, amikor rosszra fordul az idő, alig jön valaki. Félreeső körzet ez, maga is láthatja, tulajdonképpen eléggé elszigetelve a világtól. – A sátoron túli területre mutatott. – Ha továbbmegy dél felé, úgy egy kilométerre innen egy leomlott viaduktot talál. A larki erdőség keletre terül el, a töltés mögött, és van egy gyalogösvény, amely a folyót követve, az erdőn kanyarog keresztül, egészen a falu parkolójáig. Ezt a helyet semmilyen irányból sem lehet kocsival megközelíteni, hacsak valaki úgy nem ismeri a vidéket, mint a tenyerét. Léteznek egyéb jelöletlen csapások és földutak is, az egyiken például ide, ehhez a házhoz lehet eljutni, de Covertonba egyik sem visz be. Ami azt illeti, nem vezetnek sehová sem.

– Ez azt jelenti, hogy a holttest már egy ideje itt feküdhetett anélkül, hogy bárki is észrevette volna?
– Igen, feltételezem, uram. De azt nem gondolnám, hogy napok óta.
– Esetleg tegnap este óta? Egész éjszaka?
– Az bizony könnyen meglehet.
Banks megköszönte Barry Kirwannek a felvilágosítást, majd visszament a sátorba.
– Itt mi az ábra? – kérdezte Winsome-tól.
– Kirwan körzeti megbízott telefonon jelentette a gyanús halálesetet, és tanácsolta, hogy mielőbb szálljunk ki, és biztosítsuk a helyszínt, ha netán lennének olyan nyomok, amelyeket mielőbb rögzíteni kell. Amikor ideértem, teljesen nyilvánvaló volt számomra, hogy az emberünk nem kocogás közben kapott szívrohamot, és rogyott össze holtan, hanem… De maga is eldöntheti, főnök.
Peter Darby felegyenesedett.
– Egyelőre végeztem – mondta, és elhagyta a sátrat.
Banks dr. Burnshöz fordult.
– Van valami elképzelése, hogy mivel van dolgunk, doki?
Burns a sátor bejárati nyílásán keresztül a hídra mutatott.
– A sérüléseiből és a test helyzetéből úgy tűnik, hogy lezuhant a hídról. Nem gondolom, hogy elmozdították volna, de nem volt lehetőségem a mindenre kiterjedő halottszemlére. Dr. Glendenning alighanem pontosabb választ ad majd a boncolás után. Mint láthatja, igen meredek a híd mindkét oldala, ezért megemelték a védőkorlátot, minden bizonnyal a jószágok miatt, amelyeknek erre vezet vagy vezetett az útja. Vagyis annak a valószínűsége, hogy véletlen baleset történt, módfelett csekély. A híd úgy kilenc méter magasan van, elég magasan ahhoz, hogy ha valaki lezuhan a kövekre, hajszálra olyan sérüléseket szenvedjen el, mint ez a holttest. A nyakát szegte, több csontja eltört. A fejsérülése miatt rengeteg vért veszített, és a lábtörésről se feledkezzünk meg.

– És mindezt a zuhanás okozhatta?
Dr. Burns egy pillanatra elgondolkodott.
– Feltehetően. Vagy legalábbis javarészt.
– Aha – válaszolta Banks. – Szóval nem esküdne meg rá.– Egyelőre nem.
– Van valamilyen körülmény, amiből arra lehetne következtetni, hogy netán lelökték? – érdeklődött a főfelügyelő. – Csak előbb fejbe ütötték? Vagy inkább öngyilkosságnak tűnik az eset?
– Ugye oda akar kilyukadni, hogy ha önkezével vetett véget az életének, akkor miért rángattam ide, a világ végére ezen a nyomorúságos hétfői reggelen?
– Valahogy úgy.
– Nos, még nem adhatok határozott állásfoglalást – ismerte be Burns. – Csupán kétlem, hogy véletlen baleset történt volna. Ha viszont nem önszántából vetette alá magát, akkor valakinek át kellett hajítania a mellvéden.
– Számíthatott-e arra ő maga vagy adott esetben a másik fél, hogy biztosan meghal, ha onnan lezuhan?

– Nem – közölte Burns. – Szerencsés esetben néhány kisebb csonttöréssel is megúszhatta volna. Nehéz előre megjósolni, mi lesz az ilyen esések kimenetele. Mindnyájan hallottunk már olyan esetekről, amikor igen magasról zuhant le valaki, mégis túlélte. Ő azonban nagyon szerencsétlen módon ért földet. Mint már az előbb is említettem, a kettéroppant nyak és a combtörés tett be neki. Az éles csont átszúrta a combartériát. Ronda ügy. Egyszerűen elvérzett. A halál viszonylag gyorsan bekövetkezett, a törött nyak miatt vélhetőleg nem is volt a tudatánál, sőt elképzelhető, hogy addigra már teljesen lebénult. Talán fájdalmat sem érzett, legfeljebb egyre erősödő zsibbadást.
Banks hangosabban szólt, hogy az odakint tartózkodó Barry Kirwan is hallja a kérdést.

– Létezik más mód arra, hogy valaki lejusson ide a hídról anélkül, hogy leugrana?
– Igen, uram – válaszolta Kirwan. – Bár valamelyest tényleg meredek, a töltésen keresztül mindkét oldalon óvatosan le lehet mászni. Ilyen időben persze jobbára fenéken csúszna le az ember, uram. A házhoz vezető ösvény valamivel jobb állapotban van, még néhány lépcsőfélét is kitapostak rajta.

– Vagyis ha szándékosságot feltételezünk, akkor a tettes bizonyára tisztában volt azzal, le tud jutni ide, még akkor is, ha fenéken kell csúsznia, hogy végezzen az áldozatával, ha az ne adj’ isten túléli a zuhanást, és nem hal szörnyet azonnal?
– Igen, uram – felelte Kirwan.
– Öngyilkosságra utaló búcsúlevél? – kérdezte Banks a rendőrorvostól.
– Semmi.
– Átkutatta már valaki a házat?
– Még nem, uram – mondta Winsome. – Magára vártunk.
Banks Nowakra nézett.
– Mi a véleménye, Stefan?
– Nem tudom – válaszolta a helyszínelők vezetője a tőle megszokott hibátlan, enyhén tudálékos angolsággal. Lengyel akcentusa csak elvétve, bizonyos hanglejtéseknél érződött ki a beszédéből. – Ez az időjárás nagyon megnehezíti a munkánkat. Dolgozunk az ügyön, de eddig nem találtunk sem ujjlenyomatot, sem lábnyomot a hídon, pedig számítani lehetett volna rá, elvégre előbb fel kellett kapaszkodnia a korlátra, ha le akarta vetni magát. Sajnos az eső kíméletlenül elmoshatta a nyomokat. Az éjszaka folyamán egyszer-kétszer igencsak rázendített. Egyébként is, az egész szerkezet csupa rozsda, a talapzat pedig deszkából készült, úgyhogy összerakhatjuk a két kezünket, ha ennyi csapadék után bármit is találunk.

– Milyen súlyú lehet az illető? – kérdezte Banks.
– Ránézésre ötvenhét-ötvennyolc kilót nyomhat – vágta rá Burns.
Banks rövid időre a gondolataiba merült, majd Nowak felé fordult.
– Van rá esély, hogy bármilyen használható nyomot találunk a helyszínen?
– Esély mindig van, még ilyen időben is – felelte Nowak. – Azt azonban nem tartom valószínűnek, hogy ujjlenyomatra vagy lábnyomra bukkanunk, hacsak valaki nem vette igénybe az erdőt átszelő ösvényt. A fák ugyanis némi védelmet nyújthatnak az eső ellen.
– Keréknyomok?
– Ugyanaz a helyzet. Mivel a csapadék fellazította a talajt, a keréklenyomatok mélyen benyomódhattak, ám amikor az eső rákapcsolt és ömleni kezdett, márpedig többször is zuhogott az éjszaka, jó eséllyel elmosott mindent, ami korábban élesen kirajzolódhatott. A magunk részéről mindazonáltal igyekszünk mindent megtenni.
– Efelől semmi kétségem. Vér? DNS?
– Akár még az is lehet. Persze nem lesz könnyű, mert felhígulhatott, de talán nem mosta el teljesen a zivatar.
– Úgy látom, a kezéről már vett mintákat – nézett Banks az orvosra. – Talált valamit? Esetleg bőrdarabkát valamelyik körme alatt?
– Felületes szemlélődés alapján nehéz volna bármit is mondani – közölte dr. Burns. – Annyi biztos, hogy rágta a körmét.

robinson-peter-robinson

Peter Robinson

Banks szünetet tartott, hogy megeméssze a hallottakat, közben az esőcseppek hangos kopogását figyelte a sátortetőn. A vászon itt-ott már átázott, és becsurgott a víz. A főfelügyelő érezte, hogy néhány csepp végiggördül a tarkóján, le a nyakán. Rájött, hogy fel kellett volna húznia a kapucnit a fejére. Eső után köpönyeg. A férfi persze le is ugorhatott. Gyilkosságok ritkán fordultak elő az országnak ebben az eldugott szegletében. Másrészt viszont ha tényleg öngyilkosságra készült, miért olyan módszert választott, amely – legalábbis dr. Burns szerint – egyáltalán nem garantálta az áhított sikert, és cselekedete végződhetett volna úgy is, hogy nem halált eredményez, hanem rengeteg fájdalommal, akár súlyos bénulással jár?
– Mi a véleménye, mióta feküdhet itt? – tudakolta Banks. – Egyáltalán, mióta lehet halott?
– Az éjszaka hideg volt – válaszolta dr. Burns –, ami elméletileg lelassíthatta a hullamerevség kialakulását és a bomlás megindulását. De úgy látom, hogy a holttest alatti kőlapok egészen szárazak. És annak sincs kézzelfogható jele, hogy állatok jártak volna errefelé. Tehát azt mondanám, hogy nagyjából tizenkét órája lehet halott, és egész éjszaka itt feküdhetett.

Fordította: Rácz Péter

Peter Robinson: A forradalom gyermekei
Világsikerek sorozat
General Press Kiadó, Budapest, 2016