Federica Bosco: A szerelem különös súlya (részlet)

Posted on 2016. augusztus 3. szerda Szerző:

0


Bosco_A-szerelem különös súlya-bor240Az egy kaptafára készült kommentek olvastán az embernek az az érzése, hogy csupa meg nem értett Hemingwayjel van dolga, akiket rejtélyes módon az összes létező kiadó negligál. Mindenki minimum Pulitzer-díjas, akik inkább a magánkiadást választották, mintsem hogy alávessék magukat az írott szó piacát uraló megalázó farkastörvényeknek…

Kiválasztok hármat, két lányt és egy fiút, és elküldöm nekik a szabvány e-mailünket, amelyben értesítem őket, hogy a kiadóvállalat fontolóra veszi az írásuk esetleges kiadását.

Alig húsz percen belül kapok két mérhetetlen boldogságról tanúskodó mailt, valamint egy automatikusan generált választ, amelyben arra kérnek, hogy forduljak a szerző ügynökéhez. Mosolyogva ingatom a fejem ennyi ártatlan naivitás láttán: mintha az ügynökségek bármit is számítanának Itáliában!

Felhívom a két lányt, akik örömükben sikongatnak, egyenesen bele a fülembe, az egyik még az anyját is odaadja egy pillanatra, aki majdnem elsírja magát, a másik meg állandóan azt ismételgeti, hogy „Ó, istenem, ez életem legszebb napja, a világon semmi másra nem vágyom jobban, mint hogy igazi író lehessen belőlem!”

Minden egyes alkalommal ellágyulok, amikor szembesülök ezzel a fajta őszinte, elragadtatott lelkesedéssel, és minden egyes alkalommal kénytelen vagyok azonnal helyre tenni a forrófejű írópalántákat a várható kilátások tekintetében, nehogy még véletlenül eszükbe jusson rögtön felmondani a munkahelyükön.

Csak egyszer akadna valaki, aki azzal jönne, hogy „Mindig is arról álmodtam, hogy emberi életeket mentsek!” A francokat, mindnek van egy kézirata a fiókban!

Az összesnek! Engem kivéve.

Megcsörren a mobilom, felveszem és beleszólok: – Hahó –, rá sem pillantva a kijelzőre.

– Minden rendben, Pötty, az őrült nők ketrecében? – mondja szelíd derűvel Edoardo, aki minden áldott nap pontban negyed háromkor felhív, történjen bármi.

– Ja, a szokásos diliház. Nálad mi a helyzet?

– Minden rendben, kész lázálom, de hősiesen kitartok!

Hallom a hangján, hogy mosolyog.

Soha nem láttam még elveszíteni a türelmét vagy megharagudni valakire, pedig halálra dolgoztatják, a fizetése nyomorúságos, ráadásul még nálam is rosszabbul bánnak vele. De ő nem borul ki soha, mosolyog, és hagyja, hogy minden leperegjen róla.

Ez az egyik dolog, amit egykor csodáltam benne, és ami az utóbbi időben kezd az agyamra menni.

Hogy a fenében van az, hogy neki mindigminden megfelel, hogy mindig odanyújtja a másik orcáját, hogy mindig

mindent és mindenkinek megbocsát? Mert úgy őszintén: akárhogy is, de Jézus Krisztus iszonyatos halált halt!

– Mikorra érsz haza? – kérdezi Edo.

– A szokásos időben, remélem, még kilenc előtt – sóhajtok fel.

– Vegyek valamit a boltban?

Tessék, ez is egy olyan kérdés, amitől az utóbbi időben falra mászok, mert négy órával többet vagyok a munkahelyemen, mint ő, és szerintem nem olyan hatalmas elvárás egy negyvenéves férfitől, hogy magától is tudja, ha elfogy a tej, nem fog varázslat útján magától megjelenni a hűtőben, és ugyanez érvényes a kenyérre, a lekvárra, az ásványvízre, satöbbi satöbbi.

De nem, neki lista kell.

– Kínait! – közlöm határozottan, mert semmi kedvem a sokadik hiábavaló szemrehányáshoz. – Rendelj kínai kaját!

– Oké – feleli, a leghalványabb ellenvetés nélkül. – Te mit kérsz?

Egy jegyet, csak az odaútra, valamilyen a térképen nem jelölt távoli szigetre, gondolom magamban, és egy apró, de sokatmondó görcsöt érzek a gyomorszájamnál, tekintve, hogy hat éve mindig csak és kizárólag ugyanazt rendelem, amit már kívülről fúj a kínai büfés csaj is, aki egy szót sem beszél olaszul: főtt húsos táskát, gombásbambuszos csirkét és párolt zöldséget.

Pont. Nem olyan bonyolult.

– A szokásosat… – felelem félig hangosan.

– Á… rendben. Várj, felírom magamnak.

ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁRRRRRRRRRRRRRRGGGGGGGHHHHHHHHHHHHHH!!!!!!!! – hördülök fel, majdnem összeroppantva a telefonkagylót.

Szerencsére a vonalas készülékemen vészjóslóan villogni kezd a Mr. Big hívását jelző lámpa, és ha nem akarok kitolni magammal, jobb, ha azonnal felveszem.

– Mennem kell, szia! – zárom rövidre Edót, és maradék erőmmel tettrekészséget mímelek. – Tessék, főnök!

– Az a kibírhatatlan Spagnulo nőszemély, aki nagy írónőnek képzeli magát, azt mondja, hogy nincs megelégedve a legutóbbi regényének a reklámkampányával, hogy nem tulajdonítunk neki kellő jelentőséget, nem kezeljük a helyén, pedig sorba állnak érte a kiadók, hogy abból a pénzből, amit rajta kerestünk, oltárt kellene emelnünk neki, jobban kellene promózni, és hogy a marketingosztályunk csapnivaló. Ez utóbbival kapcsolatban mellesleg teljesen egyetértek vele, de ami a többit illeti, igazán nem tudom, mi a fenét tehetnénk még érte. Természetesen megnyugtattam, hogy kívánsága parancs, és hogy szerzek egy embert, aki 365 fokos spektrumban, csak és kizárólag vele fog foglalkozni.

– Khm… 360 fokos spektrumban… – dünnyögöm.

– Úgyhogy azonnal vegyen fel valakit ideiglenesen hat hónapra és bocsássa a boszorkány rendelkezésére, tök mindegy, hogy ki az, úgyis csak annyit kell tennie, hogy helyesel – darálja le Bigazzi és leteszi.

Vodkát! Vodkát, most!

Sírni tudnék, mert annyi elmaradásom van, hogy ha ez így folytatódik, ha száz évig élek, akkor se jutok a végére.

A Hogyan vívjuk ki a főnökünk tiszteletét? az egyik bestsellerünk, de esküszöm, Bigazzinál semmire sem jutottam vele.

Gondolok itt különös tekintettel a Ne hagyd magad! című fejezetre, amelyikben a szerző (a milánói felső tízezer elkényeztetett sarja, aki soha életében nem dolgozott egyetlen napot sem) arra int, hogy a leghatározottabban mondjunk nemet, amikor a főnökünk irracionális követelésekkel áll elő vagy szívességnek álcázott feladatokat sóz ránk munkaidőn kívül.

Egyetlen egyszer próbáltam ki a dolgot: épphogy hazaértem, amikor Bigazzi azzal hívott fel, hogy menjek el helyette valamilyen díszvacsorára… egy hétig nem fogadta a köszönésemet.

A hasonló könyvek íróinak fogalma sincs az alkalmazotti létről.

Késő délután kedvenc szerzőm, a mindig tisztelettudó és udvarias, minek következtében teljességgel meg nem értett és a végletekig kizsákmányolt Rapisardi hív. Félévente íratnak vele egy krimit, a szerződését tíz éve nem módosították, vagyis a honort és a jogdíjat sem, de sohasem panaszkodott és soha nem követelőzött.

Kicsit Bob Cratchitre emlékeztet, a fösvény és lelketlen Ebenezer Scrooge rosszul fizetett és agyondolgoztatott alkalmazottjára.

Csakhogy errefelé sajnos nincsenek megváltást hozó karácsonyi szellemek.

– Szia, Francesca, hogy megy sorod? – kérdezi megható aggodalommal.

– Jól menne, ha minden telefonhívás olyan lenne, mint a tiéd! – felelem, közben fél lábbal becsukom az ajtót, hogy ne halljam Paolát és Annamariát, akik szokás szerint civakodnak. – Olyan vagy nekem, mint egy friss fuvallat.

– Túl jó vagy hozzám, mint mindig. Csak azért zavarok, hogy megérdeklődjem, sikerült-e esetleg elolvastatnod vele a kéziratomat… – kérdi reményteljesen.

– Sajnos nem, azt mondja, hogy tőled csak krimiket akar… de, ha egyáltalán számít valamit, biztosítalak róla, hogy a regényed egyszerűen csodálatos – mondom a legőszintébben.

Sóhajt egy nagyot.

– Francesca, annyira elegem van már a krimikből, nem bírom, komolyan szükségem van a váltásra. Kérlek, segíts!

– Hidd el, hetek óta próbálkozom, de amikor szóba hozom, azt sem hagyja, hogy befejezzem a mondatot. De ígérem, ismét megemlítem neki, amint visszatér erről a legutóbbi „reménykörútjáról”… amelytől azt reméli, sikeres lesz.

– Nekem te vagy az egyetlen reményem!

Összeszorult gyomorral teszem le a kagylót.

Hogyan lehetséges, hogy az igazi tehetségnek valahogy sohasem adatik meg a kellő dörzsöltség és vakmerőség ahhoz, hogy a cápákkal ússzon, aki pedig igazából semmihez sem ért, de irtó nagyra tartja magát, olyan könnyedén utat talál a sikerhez?

De legfőképpen: miért azok alszanak a legnyugodtabban éjjel, akiknek szinte egyáltalán nincsenek gátlásaik?

Tízesével sorolhatnám az „illuzionistákat”, akik simán elhitetik az emberekkel, hogy megírták az évszázad könyvét, csak azért, mert jól el tudják adni magukat, és a legdurvább az egészben, a végén maguk is elhiszik.

Bosco Federica Bosco

Bosco Federica Bosco

Észre sem vettem, hogy elszaladt az idő, mindjárt nyolc óra van.

A kolléganőim egymás után távoznak és elköszönnek, mintha én lennék a portás.

Szerintem nemsokára majd arra is megkérnek, hogy mossam már le a lépcsőt.

Fordította: Bíró Júlia

Federica Bosco: A szerelem különös súlya
Libri Könyvkiadó, Budapest, 2016